Június 30-án a méltán népszerű angol popénekesnő, Adele online levélben tudatta rajongóival, hogy a londoni Wembley Stadionban tartott, eredetileg négy estésre tervezett, telt házas koncertsorozatát a második fellépés után kénytelen megszakítani. "Mindkét koncerten küzdöttem az énekléssel", írta. "Sokkal jobban meg kellett erőltetnem magam, mint általában. Úgy éreztem, mintha folyton köszörülnöm kellene a torkom." Adele második fellépése után felkereste orvosát, aki közölte vele, hogy megrongálta a hangszálait, és nincs más választása, mint hogy lemondja hátralévő koncertjeit.
Adele-lel nem először fordul elő ilyesmi: hat évvel ezelőtt már sikeresen elvégeztek hangszálain egy igen kockázatos mikroműtétet polip miatt. Adele sebésze, Dr Steven Zeitels ugyanakkor nemcsak a fiatal brit énekesnő hangszálain dolgozott a közelmúltban, hanem számos egyéb mai énekeséin is, köztük Sam Smith, Lionel Richie és Cher hangképző szervén. Persze, nem ő az egyetlen szakember, aki híres énekesek hangszálait teszi rendbe műtétek útján, hiszen ismert, hogy többek között Céline Dion, Keith Urban és Michael Bublé is átesett már ilyen beavatkozáson, ahogy megannyi (valószínűleg világszerte több ezer) egyéb pop-, rock-, musical- és klasszikus énekes is.
Az efféle beavatkozásnak vannak természetesen kritikusai is. Lisa Paglin egykori operaénekes, énektanár szerint a Zeitels-féle műtét legföljebb átmeneti megoldást kínál. Szerinte ugyanis ha egy ilyen műtét után az énekes nem hajlandó jelentős változásokat eszközölni az éneklési stílusában, akkor ugyanúgy rongálni fogja a hangját, mint korábban, és végül ismét elmegy a hangja, hogy aztán újfent műtétre (vagy rosszabb esetben visszavonulásra) kényszerüljön. Paglin és társai zenei archívumok és vonatkozó tanulmányok hosszas elemzése után állításuk szerint időtállóbb megoldást találtak a problémára: olyan, a gyakorlatból mára kikopott énektechnikát, amely ugyanolyan meggyőző hangokat eredményez, ugyanakkor kíméli az előadó torkát is. Ezt persze sokan nem hallják szívesen, hiszen a megközelítés igen provokatív állításra épül: jelesül, hogy minden mai előadó tökéletesen rosszul közelít az énekléshez - még egy akkora tehetség is, amilyen Adele.
Énekelni kemény feladat: minden előadás több százezer mikrokarambolt okoz a torokban, ahol a hangszalagok találhatóak. Igazából egy pár vékony, izmos csíkról beszélünk, amely a gégében található; formája a madarak szegycsonttaraját idézi, és itt található az emberi test legsűrűbb idegszövete. Amikor csendben vagyunk, a hangszalagok távol vannak egymástól, hogy segítsék a légzést. Ha viszont énekelünk (vagy beszélünk), akkor a tüdőnkből levegőt préselünk fel, a szalagok széle pedig össze-összeér - afféle gyors, szeletelő mozgással. A levegőtől a szalagok vibrálnak, így hangot képeznek: minél nagyobb a rezgés, annál magasabb a hang. Amikor egy szoprán énekes kiénekli jellegzetes magas hangjait, hangszalagjai másodpercenként ezerszer csapódnak össze. A szépnek tartott éneklés rugalmas hangszalagokat igényel, a sok összecsapódás viszont apró zúzódásokat eredményezhet rajtuk. Ha valaki sokat használja a hangszálait, akkor az évek során csomók, polipok vagy ciszták alakulnak ki rajtuk, amelyek torzítják a kiénekelt hangot: a leggyakoribb korai jel, hogy "csúszkál" a hang, vagyis hol hangnemben marad, hol lecsúszik róla. Illetve létezik még az úgynevezett "lyuk" is, amikor a skála valamely pontját az énekes egy idő után képtelen lesz jól formáltan és hallhatóan kiénekelni.
Az opera világában ma sok énekes panaszkodik egész évben megfigyelhető, megfázásszerű tünetekről , és a máskülönben fellépni képtelen énekeseknél gyakran alkalmaznak szteroidinjekciókat és egyéb gyógyszereket. Ezek azonban nem akadályozzák meg, hogy a meggyötört hangszálak megrepedjenek, vérezni kezdjenek, és hegek képződjenek rajtuk, amelyek tönkreteszik a hangot.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A hangszálsepcialisták a profi énekesek terheltségét az atlétáékéhoz hasonlítják; szerintük a hangszálakat érintő operáció olyan, mint amikor egy focistának megműtik a térdét. Nemcsak az éneklés hat ráadásul negatívan a hangszálalakra, hanem a légszennyezettség, a fáradtság, a nem megfelelő táplálkozás és a stressz is. Mindennek okán az elmúlt évtizedekben számos operaénekes a 30-as évei után már képtelen volt megismételni korábbi csúcsteljesítményeit - de Adele és számos más énekes esetében úgy látszik, hogy állandó intenzív igénybevétel mellett ma már a 20-as életévek elmúltával is nehezen fenntartható ugyanaz a minőség. A hangszálsérülések emelkedő száma annak a változásnak köszönhető, amely azt érinti, hogy mit értünk egyáltalán jó éneklés alatt. Műfajtól függetlenül ugyanis megszokott lett úgy gondolni, hogy ami hangosabb, automatikusan jobb is. Ennek köszönhetően az énekesek annyira megerőltetik a hangszálaikat, mint korábban még sosem, ami végül hangjuk összeomlásához vezet. A diszfóniára (avagy a helyes hangképzés ellehetetlenülésére) irányuló orvosi kutatások megerősítik ezt az elképzelést: a nyugati világban a hangszalagok sérülése meglepően gyakori lett minden olyan foglalkozás esetében - a tanítástól az éneklésig -, amely a hanghasználatra épül.
A cikk elején már idézett Mariana Brilla és oktatótársa, Lisa Paglin siet felidézni, hogy 100 évvel ezelőtt ilyen hangsérülések még a legkevésbé sem voltak általánosak. A két énekesnő fiatalkora - és saját negatív zeneiskolai tapasztalatai - óta kutatja, hogyan lehet úgy énekelni, hogy az éneklés minősége évtizedeken át fenntartható legyen. A 70-es években ezért Olaszországba utaztak, ahol akár 70-80 éves korukban is csodálatosan éneklő operaénekesek technikáját igyekeztek ellesni, illetve korai lemezfelvételeket és klasszikus, éneklési technikákra vonatkozó szövegeket tanulmányoztak - közben pedig mindketten felléptek az ország operaházaiban. Kutatásaik során úgy találták, hogy az énekhangok mai tönkretételéért lényegében három zeneszerző: Verdi, Wagner és Puccini felelős, mert új, távolabbi határok irányába kényszerítették az énekeseket a jelentősebb érzelmi hatás kedvéért. Ez a fajta éneklés pedig a 20. században évtizedről évtizedre egyre szélsőségesebbé vált minden műfajban, aminek belátásához elég csupán az énekesekről készült fotókat végignézni: a könnyed nyugalommal elővezetett éneklés helyét a szélesre tátott szájak, a duzzadó nyaki erek és a kidülledő szemek vették át. De vajon hogyan csinálták korábban?
A páros végül az akkor már majdnem 80 éves, de továbbra is kiválóan éneklő Maria Carbonéval kezdett dolgozni Olaszországban. Megfigyelték, hogy az énekesnő hiába énekelt egyre hangosabban, csak a rekeszizmai mozogtak fel és le, egyébként pedig semmi más nem történt a testével: bordakosara nem feszült ki, és nem vett hatalmas levegőket sem. Brilla szerint korábban minden énektanára azt javasolta neki, hogy nyisson és nyisson: vagyis hogy fokozza légzését, és teljes erővel vágjon neki minden magas hangnak, hogy a lehető legerőteljesebb hangzást produkálja. Carbone ugyanakkor épp az ellenkezőjét csinálta, méghozzá lenyűgöző eredménnyel.
Brilla és Paglin nem orvosi műszerekkel vizsgálja, akik hozzájuk fordulnak segítségért, hanem hallás alapján dolgoznak: kiénekeltetnek finoman egy hangot, és kihallják belőle a károsodás mértékét és jellegét. A két énekes-tanár ezután különféle testhelyzetekben végzett gyakorlatok útján megkísérli (általában sikerrel) visszaállítani a hangszalagok eredeti egészségi állapotát, és elfeledtetni a berögzült rossz szokásokat.
Steven Zeitels és a műtéteket végző többi orvos viszont nem gondolja, hogy páciensei rosszul énekelnének - ők saját elmondásuk szerint egyszerűen csak tudomásul veszik, hogy ezek az énekesek extrém terhelésnek teszik ki a hangjukat az állandó koncertezéssel, aminek káros hatásait érdemes és szerintük lehetséges is korrigálni. Apró sérüléseknél egyébiránt ők sem zárkóznak el a hang tornáztatása révén elérhető gyógyítástól, de komolyabb esetekben a műtét mellett állnak. Brilla és Paglin mindeközben arról nyilatkozik, hogy örökre meg tudnák oldani Adele problémáját is - méghozzá operáció nélkül. Vagyis a vita még semmiképp sem tekinthető lezártnak.
Ez is érdekelhet
