A sebellátás legrégebbi formájának a gyógynövényes kezeléseket tekintik. A módszer sajnos nem volt túl biztonságos, hiszen előfordulhatott, hogy nem megfelelő növényt alkalmaztak, vagy éppen túl nagy adagban használták azt. Általánosságban azonban elmondható, hogy már az őskorban is voltak olyan, speciális tudás birtokában lévő emberek – az úgynevezett gyógyítók –, akik tisztában voltak vele, melyik növény segít egy adott sebesülésen.
A nyers hús és a vér esete
Az ókori Egyiptomból számos olyan orvosi papirusz maradt fent, amelyekben a sebellátás különféle lehetőségeiről írnak. Ilyen az Edwin Smith-papirusz (i. e. 16. század körül) is: a szöveg amellett, hogy említi a sebek összevarrását, a fertőzés megelőzésére és gyógyítására a mézet, míg a vérzés megállítására a nyers húst javasolja. A Brugsch-papiruszból (i. e. 12. század körül) pedig az derült ki, hogy az egyiptomiak úgy hitték, a seb „bezárása” azért fontos, hogy az érintettet ne szállják meg a gonosz szellemek.
Az ókori Görögországban törzsi gyógyítók helyett már orvosok működtek, és kereskedők feleltek a sebek kezeléséhez szükséges gyógynövények beszerzéséért. Kezdetben csak az orvosoknak szállítottak, később azonban már közvetlenül a betegeknek is. A kereskedők ugyanis – vagy, ahogy akkoriban hívták őket, a „gyökérgyűjtők” – behatóan ismerték a gyógynövényeket , így hasznos tanácsokkal tudtak szolgálni az alkalmazásukat illetően. A görögök mindemellett rájöttek a seb lefedésének, védelmének fontosságára, és elsőként tettek különbséget akut és krónikus seb között (előbbit „friss”, utóbbit „nem gyógyuló” sebnek nevezték). A görög származású római orvoshoz, Pergamoni Galénoszhoz (129-216) például számos, a sebellátás fejlődésének szempontjából lényeges észrevétel köthető: az egyik, hogy a nedves sebkörnyezet hozzájárul a gyorsabb gyógyuláshoz.
Sokáig egyébként a sebeket, miután lekezelték, olyan gyapjúval kötötték be, amelyet előtte forró vízben kifőztek. A pamutgéz csak az i. e. 5. századtól kezdett elterjedté válni, ezt követően azonban még évszázadokon keresztül alkalmazták.
A méz segített a hercegnek
„A sebgyógyítás meglehetősen kifinomult volt a középkorban. Az elhalt bőr eltávolítására kukacokat, a különféle fertőzések megelőzésére pedig mézet használtak” – ezt már dr. Larissa Tracy, a Longwood Egyetem docense, a Sebek és sebgyógyítás a középkori kultúrában című könyv társszerkesztője mondja. Mint az a könyvből kiderül, a méz -–amelynek köztudottan antibakteriális hatása van – V. Henrik (1386-1422) angol király nyílvessző okozta sebénél is jól vizsgázott. A férfi 16 évesen, még hercegként sérült meg, John Bradmore királyi sebész pedig mézet használt, amikor eltávolította a nyílvesszőt. Sőt: az ezt követő 20 napban is folyamatosan mézzel kezelte a sebet, méghozzá pozitív eredménnyel.
Dr. Tracy arról is beszélt, hogy a 12. századi sebészeti kézikönyvekből egyértelműen kiderül, hogy a középkorban tudták, hogyan kell kezelni a koponyatöréseket. „Az nem világos, hogy érzéstelenítették-e az érintettet, de ismerték az ópiumot és értettek a gyógynövényekhez, így gondolom, rájöttek a dologra” – szögezte le a szakember, majd hozzátette: régészek a korabeli maradványok tanulmányozásakor azt is megállapították, hogy „sok seb begyógyult” a középkorban.
A korszakalkotó felfedezés
A 19. század egyik nagy felfedezése egy magyar szülészorvoshoz, Semmelweis Ignáchoz (1818-1865) köthető, aki rájött, hogy a kézmosás és általánosságban véve a különféle orvosi eljárások során alkalmazott higiénia hogyan előzi meg az anyai halálozást. Louis Pasteur (1822-1895) mikrobiológus csíraelmélete is fontos mérföldkő volt az 1860-as években: az elmélet lényege, hogy „a fertőző betegségek mindig mikroorganizmusokkal kapcsolatosak és a fertőzés a mikroorganizmus átjutása a beteg szervezetből az egészségesbe”. Az ő „nyomvonalukon” haladt tovább egy angol sebész, Joseph Lister (1827-1912), aki az 1860-as években kezdte el sebészeti gézeit a ma már fenolként ismert karbolsavval fertőtleníteni. Lister találmányának akkora sikere volt, hogy a híres iparmágnás, Robert Wood Johnson az 1890-es években olyan kötszerek gyártásába fogott, amelyeket egyebek mellett száraz hővel és gőzzel sterilizáltak. Érdekesség, de az egyiptomiak és a görögök évszázadokkal korábbi „eredményei” óta ezek az újítások jelentették az első jelentős előrelépést a sebkezelés területén.
Valami új és valami régi
A 20. században ismét fordulópont következett. A kutatók „újra felfedezték” és tudományosan is dokumentálták azt, amit Pergameni Galénosz évszázadokkal korábban felismert: vagyis, hogy a nedves sebkörnyezet hozzájárul a sebek gyorsabb gyógyulásához. 1948-as disszertációjában egy svéd doktorandusz, Oscar Gilje írt arról, hogy ragasztószalaggal lefedve a vénás fekélyek jobban gyógyulnak. A ragasztószalag ugyanakkor nem volt ideális kötszer, mert hiába védte a sebet a külső hatásoktól és teremtett nedves sebkörnyezetet, a nedvességet nem tudta magába szívni. A már meglévő nedvszívó anyagokkal pedig az volt a baj, hogy nem voltak képesek nedves sebkörnyezetet fenntartani. Az 1950-es években azonban már megjelentek a különféle szintetikus anyagok – nejlon, polietilén, polipropilén, polivinil –,amelyek segítségével a kutatók és az orvosok elkezdhették vizsgálni, hogyan tehető hatékonyabbá a seb védelme, illetve a gyógyulásának a folyamata. Idővel piacra kerültek a kötszerek, amelyek nem ragadtak bele a sebbe, mégis védték azt, és elősegítették a szellőzését is. Mindemellett egyre népszerűbbek lettek azok a változatok is, amelyek a sebgyógyulást támogató anyagokat tartalmaztak, vagy éppen antibakteriális hatásúak voltak.
Ma már szinte nincsenek akadályok, ha sebellátásról van szó: mindenféle sebtípusra léteznek megfelelő kötszerek, sebkezelő szerek. És bár a fejlődés folyamatos, egyes ősi technikák még mindig nem vesztették el létjogosultságukat – ilyen például a méz használata. Több kutatás is rámutatott , hogy az orvosi méz terápiás alkalmazásával gyorsabb és eredményesebb gyógyulást lehet elérni a diabéteszes láb és a cukorbetegség okozta fekély kezelésében.
Legjobban: