A magyar mentésügy történetét áttekintő sorozatunk első részében a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME) 1887-es megalakulásáról, illetve a motorizáció felgyorsulásáról írtunk. Az oxiológia (mentőorvostan) kialakulásának másik fontos mozgatórugója az Országos Mentőszolgálat által indított rohamkocsi-szolgálat és az 1956-ban alapított Mentőkórház volt.
Az új diszciplína lényege a korábbi mentőgyakorlatnál jóval magasabb szintű betegellátás volt: a helyszíneken kórházi, intenzív terápiás eljárásokat honosítottak meg - a világon elsőként itthon. Ennek előzményei már a 30-as években kimutathatók a mentők működésében.
Ezek az előzmények szörnyű tragédiához kötődnek. 1931 szeptemberében Biatorbágyon merénylet történt. A vasúti viadukton végrehajtott robbantás 22 halálos áldozatot követelt. A BÖME okult az eseten - írja Debrődi Gábor, a Kresz Géza Mentőmúzeum igazgatója A magyar mentésügy története (1769-2012) című könyvében. Külön gépkocsit állítottak 1935-ben szolgálatba az esetleges tömeges szerencsétlenségek ellátására.
Más, még tragikusabb előzményei is voltak a rohamkocsi-koncepciónak: az első világháborúból (1914-18) visszatérő katonaorvosok - különösen a katonai sebészek és a mentés szervezői - már tudták, hogy a "sokkos sérült addig nem szállítható, amíg nem történt meg helyszíni ellátása". Amikor negyven évvel az első világháború kitörése után üzembe állt az első rohamkocsi (ROKO), ezek a tapasztalatok, megfigyelések is nagy szerepet játszottak abban, hogy a járművet milyen eszközökkel szerelték fel, és milyen terápiás eljárásokat alkalmaztak.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Magyarországon közben, a szovjet típusú rendszer bevezetésekor a BÖME-t, és az országos hálózatot kiépítő Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesületét, s még néhány kisebb vidéki mentőintézményt összevontak és államosítottak. A kommunista "fordulat évében", 1948-ban alakult meg az Országos Mentőszolgálat (OMSZ). A központosítás a mentés területén hatékonynak bizonyult, ám a világon kevés helyen működik hasonlóan centralizált szervezet.
A második világháború után, az OMSZ alapítása előtt Orovecz Béla orvos-őrnagy 1948. január 15-én egy baleseti kórház jellegű mentőkórház létesítését javasolta. Orovecz - aki az OMSZ főigazgatója lett még 1948-ban - tervét csak meghirdetése után nyolc évvel később, 1956-ban tudta megvalósítani. A Mentőkórház ekkor került az OMSZ kezébe (e kórházat a 2000-es évek elején szüntették meg).
Orovecz gondolatának is volt előzménye az 1930-as években. Körmöczi Emil, a BÖME akkori orvos-igazgatója több javaslatot is tett a Markó utcai mentőszékház telkén kialakítandó mentőkórházra. Bár a fővárosi hivatalok támogatták a BÖME elképzeléseit, pénzt nem kaptak rá a Belügyminisztériumtól. Pedig, mint cikksorozatunk első részében utaltunk rá , maga a BÖME alapítója, Kresz Géza is tett hasonló javaslatokat, még az 1880-as években. Így nem a Mentőkórház, hanem a rohamkocsi-koncepció valósult meg előbb. Az 1954-es ROKO után két évvel a kórház is működni kezdett, így sikerült világviszonylatban is újdonságnak számító terápiákat bevezetni Magyarországon a helyszíni sürgősségi ellátásban.
Aki arra gondol, hogy mindez a legsötétebb Rákosi-kor eredménye, az téved: 1953-ban Nagy Imre került a kormány élére, és ebben az időszakban a reformoknak, pontosabban az akkori, a korábbinál kicsivel szabadabb légkörnek köszönhetők bizonyos technikai és szervezési újítások is. Ezzel párhuzamosan a hazai mentésügyben új tudományos diszciplína volt kialakulóban. Műszaki találmányok, szervezési újdonságok, új terápiák tették 1954-től világelsővé a magyar szolgálatot egyes területeken. A mentőorvoslás tudománya, az oxiológia elnevezése is itthon született meg 1963-ban, Gábor Aurélnak, az OMSZ tudományos főmunkatársának javaslatára.
1954: elindult a ROKO
Az OMSZ 1954 márciusában indította el a rohamkocsi-szolgálatot, a ROKO-t, amely az intenzív betegellátás elemeit vitte a helyszínre. Ráadásul Debrődi szerint ezt még azelőtt tették, hogy e diszciplína valójában kialakult volna. A ROKO elsősorban a sérültellátást szolgálta, s a maga nemében világelsőnek tekinthető. Debrődi így fogalmaz könyvében: "Az irreális munkatempóból fakadó kapkodás, az iparban elhelyezkedők képzetlensége, a munkavédelmi szabályok követelményeinek be nem tartása, az üzemi balesetek ugrásszerű emelkedését vonta maga után. Különösképpen az elektromos áramütések okozta halálesetek száma volt kiemelkedően magas."
Az első kísérleti rohamkocsi Orovecz szerint - a helyszínre kivitt kórházi ambulancia - volt. A Markó utcai Központi Mentőállomásra telepített rohamkocsin öttagú orvoscsoport teljesített szolgálatot. Köztük volt Felkai Tamás, aki kulcsfigurája a mentésügy megújításának, s aki 1958-tól lett a rohamkocsi szolgálat főorvosa, majd az új szolgálati ág országos vezetője.
Hamarosan országos ROKO-hálózat alakult: Miskolc, Pécs, Buda, Tatabánya, Kaposvár és Debrecen volt sorrendben az új állomáshelyek létesítésének sorrendje. Majd az OMSZ összes megyeszékhelyi állomásán, sőt azokon kívül néhány nagyvárosban is működött rohamkocsi.
Még a kórházak is mentőt hívtak
Az OMSZ a hatvanas években annyira korszerű eljárásokat alkalmazott, hogy egyes kórházak is a mentőket hívták, ha például centrális vénabiztosításra, pacemaker-terápiára vagy defibrillálásra volt szükségük. A mentőkórház és a rohamkocsi együtt már képesek voltak megbízhatóan lélegeztetni a beteget, diagnosztizálni a keringésmegállás mechanizmusát (EKG) és megszüntetni a kamrafibrillációt (defibrilláció). Közben ugyanis 1956. november 20-án a Fővárosi Tanács hivatalosan is az OMSZ tulajdonába engedte át a Mentőkórházat, mely korábban Trachomakórház néven, a fővárosi Szemészeti Klinika részlegeként működött.
A magyar mentés a "kórház kinyújtott karjaként" a helyszíni újjáélesztés, a helyszíni anesztézia (altatás, narkózis), a tartós vénabiztosítás, később a helyszíni pacemaker- és egyéb elektroterápiák kidolgozásában, elterjesztésében és begyakoroltatásában járt élen. A merész újítások közé tartozott a narkózist előidéző szerek intravénás adása is.
A már többször említett helyszíni pacemaker-kezelést - helyszíni intravénás elektróda útján - a világon először Magyarországon alkalmazták 1973-ban, de a centrális vénák kanülálása is összefüggött ezzel az úttörő módszerrel. Az eljárást a Mentőkórházban már három évvel azelőtt kezdték alkalmazni. Az elektródkatéter helyzetét felvezetés közben, valamint a szív jobb kamrájában való megfelelő helyzetét nem röntgenkép, hanem az elektródáról elvezetett EKG-jelek alapján határozták meg. Így vált lehetővé az eljárás helyszíni alkalmazása. A világon másodikként nálunk jelent meg a helyszíni vérrögoldó kezelés is.
Gábor Aurél alkotta meg az oxiológia kifejezést is (acutológiát elutasította, mint ahogyan az amerikai emergentology-t) is. 1963-ban jelent meg először nyomtatott formában e szakszó. Szintén 1963-ban, a varsói nemzetközi kongresszuson beszélt először a ma már tényleg létező sürgősségi betegfelvételi osztályokról, illetve ő fogalmazta meg először az országos hálózatban működő sürgősségi ambulanciák, mentőkórházak rendszerének igényét.
A Gábor Aurél által kidolgozott "kórházi műhely-koncepció" sikereit követően az OMSZ a progresszív betegellátás gyakorlata felé fordult. A manuális és egyéb terápiás eredményeket laboratóriumi vizsgálatokkal támasztották alá. A keringés fenntartását, részben a szív újraindítását célzó külső szívmasszázs az 1960-as évek elejétől, a lélegeztetési eljárások fejlődésével együtt vált a mindennapok részévé. Számos, a korábbi évtizedekben kidolgozott hazai és külföldi eljárást ma is alkalmaznak a mentők, ezért is érdemes felidézni a hazai szolgálat megújítóinak tudományos eredményeit.
A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa
Ez is érdekelhet
