...így nem sikerült szép tigrisbukfenccel zárnom a körülbelül másfél méteres repülést.
Gimnazistaként imádtam a tigrisbukfencet, de ezt a gyakorlatot biztosan egyessel értékelte volt Sebestyén Béla, a tornatanárom. Szégyelltem is, hogy félbemaradt a mozdulat, szinte látom magam kívülről, lábaim az ég felé kalimpálnak, aztán csöppet sem elegánsan, kissé féloldalasan hasra puffanok.
Az úttesten
Az első gondolatom az volt, hogy "úristen, elütöttek!" Forgott körülöttem a világ, és kissé tompábban hallottam a hangokat, de éltem, és a meglepetésen, ijedtségen kívül - úgy éreztem - nincs is bajom. Akkor még nem éreztem fájdalmat, egyáltalán semmilyent.
Csak a világ forgott velem kicsit, de - mit is tehetne egy nő - amikor megláttam, hogy a cipőim körülbelül további másfél métert repülhettek, felálltam és felvettem a lábamra - majd a hatalmas táskámat szorongatva leültem.
Kicsapódott a kocsi ajtaja, és odaszaladt hozzám a sofőr, felsegített. Kérdezte, fáj-e valamim.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Mondtam, hogy megütöttem magam, de nem érzem, hogy fájna. Megnézte a pulzusomat, de közben az ő keze is remegett, és elnézést kért jó párszor, hozzátéve: 22 éve vezet, soha nem okozott még balesetet. Mondta, hogy máris hívja a mentőket, mert be kell mennem a kórházba, röntgenre, csak előbb félreáll az autóval.
Üldögéltem a földön szédelegve, enyhe hányingerrel, a sofőr leparkolt, visszajött és azt kérdezte, ilyenkor a 112-t kell hívni? Én a 104-et ajánlottam, mert az a mentők közvetlen száma, de végül a 112 mellett döntött, mert "úgyis kell a rendőrség".
Kérte, hogy ne üldögéljek a földön, és elkísért a kocsijához. Beültem, hosszas keresgéléssel előkotortam a telefonom (jó nagy káosz lett a táskámban az eséstől) és felhívtam a főnökömet, hogy nem érek be, mert "kicsit elütöttek".
Szemrevételeztem a balesetben súlyosan megsérült tízóraimat: ahogy a képen látszódik, a banánom szétnyílt, kibuggyantak a belső szervei, nedvei eláztatták a táskám tartalmát.
Komolyan kirázott a hideg, hogy én is ilyen állapotban lehetnék! Bár maximálisan támogatom a szervdonációt,
Megmagyarázhatatlan csoda, hogy sértetlenül álltam fel az úttestről!
50 méterre voltam a munkahelyemről, orvos kolléganőm kirohant hozzám a hír hallatán, legalább annyira sápadt volt, mint én lehettem. A mentő is kiért, talán 5 perc telhetett el a hívás óta.
A mentőben
A mentős kérdezte, mi történt, mondtam, hogy repültem egyet és fejre érkeztem, de nincsenek fájdalmaim, csak kissé szédülök. Ki akartam szállni, de rám szólt, hogy még ne mozduljak, csak majd ha mondja. Kérdezősködött még, hogy elvesztettem-e az eszméletemet, hol és mennyire fáj, mit érzek - aztán kisegített a kocsiból.
Átmentünk a mentőautóhoz, kissé bizonytalanul, de be tudtam szállni. Vérnyomást mért, mondta, hogy 130/80. Ez nekem magas - válaszoltam - 100/70 szokott lenni. De akkor már viccelődtem, valami irdatlan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, hogy élek, mi több nem tört el semmim (legalábbis mindenem mozog), se az arcom, se a szemüvegem nem sérült meg. (Na ja, a szemüvegemet 3 hónapja csináltattam, 60 ezer forint volt! Még jó, hogy nem lett baja!)
A mentős megnézte a fejemet, karjaimat, sarkamat, hihetetlen, de csak kisebb horzsolásokat talált. A fejemen például semmi nyoma nem volt az ütésnek, pedig hatalmasat koppantam! A csípőmet - valószínűleg - a hatalmas, alaposan megpakolt táskám védte meg, az került a kocsi és a testem közé.
A doki bejódozta a karomon lévő sebet, elkérte az irataimat, és mondta, hogy az Árpád kórházba visz, mert röntgent kell csinálni - elvégre mégiscsak fejre estem.
Megérkezett a rendőrség is, egy kedves hölgy jött oda, elmeséltette velem, mi történt, aztán mondta, hogy részéről most ennyi, mehetünk a kórházba kivizsgálásra.
A terepjáró sofőrje lediktálta a telefonszámát, és kérte, hogy a vizsgálatok után hívjam fel, mert tudni akarja, hogyan vagyok.
Bekötöttem a mentőülésben a biztonsági övet (a sérült ne sérüljön tovább!), és elindultunk a kórházba. A mentős mondta, hogy aznap nem ez volt ez első baleset, egyik riasztás jön a másik után, talán attól, hogy front van és péntek reggel...
Elbeszélgettünk arról, hogy a HáziPatika.com-nál dolgozom, és van elsősegély kiemelt témánk, tele hasznos tanácsokkal, képekkel, videókkal elsősegélynyújtásról. És a mentős dicsérte, hogy nagyon tetszik neki a rovat. Hát - gondoltam - most aztán autentikus tapasztalatokat szerzek arról, hogy miként dolgoznak az Országos Mentőszolgálat munkatársai, milyen egy beteg ellátása, milyen gyorsan jönnek segélyhívásra, hogyan segítenek... Eddig csak forgattam és írtam róla - most meg átélhetem.
Nem vágytam erre az élményre, elhihetik!
Közben múlt a hányingerem és a szédülésem is, viszont elkezdett fájni a bal vállam. Egyre jobban. Sziszegve emelgettem, forgattam a végtagjaimat, próbálgatva, hogy mi és hol okoz fájdalmat.
Megérkeztünk a kórházhoz, a mentős kedvesen bekísért az orvoshoz, majd visszament a földszintre elintézni a papírmunkát.
A kórházban
Én csak üldögéltem, vártam, nézelődtem. Szemmel láthatóan nem voltam igazán "sérült", semmimből nem csorgott a vér, nem voltam eszméletlen, nem jajgattam a fájdalomtól, visszafogott sminkben, elegáns padlizsánszínű nadrágkosztümben üldögéltem a széken.
Amikor átvett az orvos a mentőstől, be kellett mennem a vizsgáló közepén lévő egyik ágyhoz, nyelvemet kinyújtani, grimaszolni, csukott szemmel előre tartott kézzel álldogálni. Aztán derékig le kellett vetkőznöm, az orvos megtapogatta a gerincemet, megnyomkodta a bordáimat, azokat a helyeket, ahol megütöttem magam. Már éreztem fájdalmat, főleg a bal vállamban, lapockámban, de semmi nem volt kibírhatatlan, és mindenem mozgott, ahogy kellett.
Két koponya-felvételt, két bordafelvételt, a két könyökömről pedig kétféle szögből rendelt röntgenképet az orvos.
Párt perc múlva be is hívtak, és a röntgenes kedvesen, érthetően elmagyarázta, hogy jó pár felvételt csinál, lesz olyan, amikor a lélegzetemet vissza kell tartani. A mellkasröntgen miatt ismét derékig le kellett vetkőzni, teljesen.
Kaptam sugárvédő mellényt, azt a hasamra kellett tennem még annak ellenére is, hogy a kérdésre - miszerint nem vagyok-e várandós - nemmel feleltem.
Amikor ez a két felvétel megvolt, odahozta a hölgy a felsőmet, letakart, hogy félmeztelenül ne legyek olyan "kiszolgáltatott". Ez szép gesztus volt, tényleg nem is számítottam rá! Milyen más érzés, ha az ember ruhában van! Rögtön bátrabban mer kérdezni, vagy egyáltalán megszólalni!
Úgy negyed órával a röntgenezés után jött az orvos, megnézte a képeket. Mondta, hogy nincs semmi törés, repedés, kérte a nővért, hogy mérjen vérnyomást. Ellenőrizte, nem hitt a műszernek, ugyanis 85/60-at mutatott. Ez ugyan alacsonyabb, mint az én átlag 100/70-es vérnyomásom, de az orvos végül is elfogadta.
Ajánlotta, hogy felvesz megfigyelésre a szédülés miatt, de mondtam, hogy már nem szédülök, nem érzem rosszul magam, inkább elmennék.
Nem örült neki, de mondta, hogy saját felelősségre természetesen távozhatok. Kérdeztem, milyen tünet esetén menjek orvoshoz, erre a válasz: ha bármi furcsát tapasztalok.
Pihenést, kíméletet, fájdalomcsillapító szedését javasolta. Nem volt kedves, de nem volt undok sem, rendkívül kimérten viselkedett, de nem lehet panaszom, végül is gyorsan végeztem mindennel, elütésem óta még csak 2 óra telt el! Szakszerű és gondos ellátást kaptam, és tudom, hogy az egészségügyi "személyzet" a saját pszichés állapotának védelmében is kell, hogy távolságtartó legyen. Ha minden beteg történetét a szívükre vennék, akkor gyorsan kiégnének...
A rendőrségi kikérdezés
Teljesítettem a sofőr kérését, beszámoltam neki a vizsgálatokról, és mondtam, hogy megyek a munkahelyemre. Kérte, hogy várjak még, negyed óra múlva ott a rendőrség a kórházban, még meg akarnak kérdezni néhány dologról.
Megjött a rendőr, kedves, fiatal férfi, ő is elmeséltette, hogy mi, hogyan történt.
Mondtam, hogy a kereszteződésben nekem balról (úgy 6 méterre, az út másik felén) megállt a fekete terepjáró. Ezt én úgy értékeltem, hogy átenged. (Zebra nincs.)
Ahogy ez a gyurmafilmen is látszik elindultam gyors tempóban, és már az úttest közepe felé jártam, amikor meghallottam a motor felbőgését, de odafordulni már nem volt időm, a kocsi bal eleje elkapott és felrepültem a levegőbe. Körülbelül 6-8 métert gyorsulhatott az autó álló helyzetből, úgy rohant belém.
Kiderült, hogy az autós a jobbkéz-szabály miatt kinézett jobbra, és amikor onnan nem jött semmi, gázt adott. Azt már nem nézte, hogy a túloldalt átmegy-e valaki (jelen esetben én) az úttesten.
Ha a KRESZ-t nézzük, akkor nem nekem volt elsőbbségem, mert az autó egyenesen haladt át a kereszteződésen, de mivel a kereszteződés előtt teljesen megállt, joggal gondoltam, hogy azért teszi, mert udvariasan átenged.
Hát, nem engedett. Elindult anélkül, hogy előre nézett volna. Így lettem én elütve.
Utóirat
Köszönöm, jól vagyok, a következő pár órában nagyon alhatnékom volt (talán az átélt trauma miatt), néhány napig pedig fájt minden testrészem. De ennyivel megúsztam a balesetet!
Megismertem az erőt, aminek nem lehet ellenállni: a fizika törvényei szerint a tehetetlen test a mozgási energiát átvéve röppályára áll - majd becsapódik.
Szörnyű volt a tudat, hogy az egész folyamatra nincs befolyásom, és az autó is olyan gyorsan jött, hogy képtelenség volt elfutni vagy ellépni előle.
Igen, talán az az érzés volt a legborzasztóbb az egészben, hogy képtelen vagyok menteni az életemet...
