„Én már nem kaptam meg azt a fizetést, amiért harcoltam” – Lénárd Rita, a Magyar Orvosi Kamara leköszönő alelnöke

Mindig is orvos akart lenni?

Sosem merült fel más. A nővérem nyomdokaiba akartam lépni, aki szintén orvosnak készült. Érdekes dolgokat tanult, ezeket pedig én is meg akartam ismerni. Az egyetemi éveket nagyon élveztem, és – talán furán hangzik – szerettem tanulni, sőt vizsgázni is. Persze a felkészülés nem mindig esett jól, de maga a vizsgahelyzet kifejezetten doppingolt. Mindig is szerettem megméretni magam, számot adni, beszélni arról, amit megtanultam.       

A sikerélmény motiválta?

Szinte mindig kitűnő voltam, az egyetemi évfolyamon is majdnem én lettem a legjobb, egyetlen négyes csúszott be a hat év alatt. Nagyon lelkesített, ha valamire tudtam a jó választ.

Miért a belgyógyászatot választotta?

Az egyetemen volt egy csodálatos tanárom, Kerkovits Gyula, aki sajnos azóta már nincs köztünk. Miatta lettem belgyógyász, és szinte mindent, amit hasznosítani tudtam a pályám során, tőle tanultam, a mai napig sokat gondolok rá. Már az egyetem alatt dolgozhattam mellette a Bajcsy Kórházban, ahol egyébként most egy szakrendelő viseli a nevét.

Gyakorlati tanácsokkal látta el, vagy inkább egyfajta szemléletet tanult el tőle?

Különleges ember volt, nem csak az orvoslást, de az etikát, a viselkedéskultúrát és a művészeteket is megismertette velünk. Az ő szavajárása volt: egy jó anamnézis fél diagnózis. Akkoriban, amikor elkezdtem belgyógyászatot tanulni nála, még közel sem volt ennyi diagnosztikus eszköz, egy orvosnak sokkal inkább a megérzéseire kellett hagyatkoznia. Az osztályán úgy oktatott, hogy két héten keresztül csak megfigyeltük a betegeket. Figyeltük, hogy az illető milyen állapotban van, hogy mozog, hogyan ül föl vagy fekszik le, milyen a haja, a bőre, az arcszíne,  bármi. Se hozzáérni, se kérdezni nem volt szabad. Amikor letelt a két hét, akkor kezdtük kérdezgetni a panaszairól, és a megfigyelés, illetve a beteg válaszai alapján fel kellett állítani egy úgynevezett iránydiagnózist. Maga a fizikális vizsgálat csak mindezek után következhetett, néhány egyszerű eszközzel: fonendoszkóppal, reflexkalapáccsal, pupillalámpával. Akkor még nem volt ennyi diagnosztikus lehetőség: se ultrahang, se CT, de még száloptika, tehát gasztroszkópos vagy kolonoszkópos vizsgálat sem, ezért nem tudtunk például gyomortükrözést végezni. A vérvétel, az EKG  és a röntgen eredményei segítettek a végleges diagnózis felállításában. Akkoriban még sokkal inkább ráéreztek az orvosok, hogy mi lehet a baj, mert jobban figyeltek a betegre, az egész szervezet működésére. Ez a tapasztalat egyébként később egész pályám során segítségemre volt, még akkor is, amikor a diagnózis felállítását sokkal egyszerűbb lett volna pusztán egy sor vizsgálattal megállapítani.

Úgy tudom, egy időben mentőzött is...

Régi vágyam volt, úgyhogy tizenkét évig rohamkocsin is dolgoztam a nyolcvanas években. Akkor még nem volt sürgősségi osztály, ahol mindenkit fogadtak, ezért a mentősnek kellett egyetlen találkozásból kitalálnia, melyik kórházi osztályra kerüljön a beteg. Azokban az években óriási segítség volt ez a megfigyelőképesség, lestük a beteg apró rezdüléseit és értő fülekkel hallgattuk meg. Tisztában vagyok vele, hogy ez mára lejárt lemez, de a számtalan eszköz sokszor fölösleges vagy rossz irányba viheti a diagnosztika folyamatát, ezért fontosnak tartom, hogy ezek mellett a beteggel való kommunikációt se felejtsük el. Fantasztikus, mekkorát fejlődött az orvostudomány, de akkor még jobb lenne, ha a megfigyelésre, a kikérdezésre is lenne kapacitás, idő, ez ugyanis segítene nemcsak a pontos diagnózis felállításában, de a személyre szabott terápiában is.

Dr. Lénárd Rita nemrégiben a Daganatos Betegek Napján tartott előadást, melyben az orvos-beteg kapcsolatok átalakulásáról, az orvos-beteg kommunikációról, illetve a betegeket félrevezető „alternatív gyógyászokról” is beszélt. Az előadás ide kattintva megtekinthető a rakgyogyitas.hu oldalon.

A belgyógyászat elég széleskörű tudomány. Melyik a kedvenc területe?

A kardiológia mindig is elvarázsolt, a szívünk ugyanis folyamatosan dolgozik, anélkül, hogy észrevennénk, ez pedig maga a csoda. A keringés ráadásul matematika és fizika: a kardiológusnak nyomással, áramlási sebességgel, elektromos impulzusokkal van dolga, ezeket érteni és mérni kell. A szakvizsgát mégsem tettem le, mert annak idején kezdett ez nagyon divatos szakmává válni, amiben a nők nehezen tudtak érvényesülni. Közben pedig megszületett a fiam, így erre aztán sosem került sor, de a kardiológia örök szerelem maradt. Ezt is egykori professzoromnak köszönhetem, aki úgy tudta elmagyarázni, hogy egyből beleszerettem a szívgyógyászatba.

Ha ekkora hatással volt Önre a professzor, miért nem akart Ön is tanítani?

Nővérképzőben egy rövid ideig tanítottam, de akkor még inkább csak az érettségiért jöttek az egészségügyi szakközépiskolába, ott ugyanis ezt jóval könnyebb volt megszerezni, mint egy gimnáziumban. Láttam rajtuk, hogy nem érdekli őket a betegellátás, akarata ellenére viszont senkit nem lehet semmire megtanítani. Amikor pedig megkérdeztem, ki akar ápoló lenni, a harmincból ketten jelentkeztek. Nekem ez így nem volt kihívás.

Ezt akkor csalódásként élte meg?

Jó döntés volt, hogy akkor otthagytam a tanítást. Később viszont az asszisztenseimet és a fiatal orvos kollégákat nagyon szívesen tanítottam, de már csak az osztályon, úgy, ahogy én is megszereztem a gyakorlati tudás nagy részét.

És a kutatás nem merült fel?

Elnézést kérek az érintettektől, de a kutatástól kiütést kapnék, az egészen biztos. Én a betegekkel való kapcsolatban találtam meg önmagam. Mindig is szerettem velük kommunikálni, és persze a sikerélmények, a gyógyítás is motivált.

Dr. Lénárd Rita Budapesten, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen summa cum laude végzett, 1979-ben. Belgyógyász és mozgásszervi rehabilitációs szakorvos, dolgozott kórházban, a mentőszolgálatnál és háziorvosként is, majd a fővárosi Szent Rókus Kórház Általános Belgyógyászati Szakrendelőjében rendelt. 2019-ben választották a Magyar Orvosi Kamara (MOK) alelnökévé, a kommunikációs kabinetet vezette. Kollégáival az „1001 orvos hálapénz nélkül” csoportot megalapítva elérték a hálapénz kivezetését, kriminalizálását. Alelnöki posztjáról 2023 júniusában mondott le.

Az egyetem után hol kezdett dolgozni?

Mivel a nyolcvanas években fordított volt a helyzet, mint most: rengeteg orvos jutott kevés állásra, ezért én is – az egyetemi évfolyam másodikjaként – csak úgy tudtam elhelyezkedni, hogy gyógyszerek klinikai kipróbálásában vettem részt. Elmentem a Richter igazgatójához, és elmondtam neki, hogy a Bajcsyban szívesen végeznénk ilyet, így indulhatott el a kórházi munkám.

Miért állt onnan tovább?

Akkoriban a kezdő orvosokat szabadon vezényelhette a kórházigazgató, ez történt velem is. Nem maradhattam a kardiológián, krónikus osztályra küldtek át. Ezzel elvesztettem a tanulás lehetőségét, így felmondtam. Ezután a belgyógyászat szakvizsgához szükséges gyakorlati időt töltöttem több kórházban, végül 1988-ban szakvizsgáztam. Kezdőként annyi ügyeletet kellett vállalni, ráadásul fillérekért, hogy már csak aludni tudtam a munka után. Volt olyan, hogy szombat reggeltől hétfő délutánig bent kellett lenni, és életekről döntéseket hozni. Sokszor előfordult, hogy már harmadik napja tartott az ügyelet, alig álltam a lábamon, és begurult a mentő egy újabb beteggel. Szakorvosként is alig csökkent a havi ügyeleteim száma, akkor ugyanis még nem volt európai uniós szabályozás. Volt olyan pillanatom, amikor azt gondoltam: én most inkább elkövetek valamit, akkor legalább alhatok végre egyet a börtönben. Az nagyon fontos, hogy ilyenkor felismerd: átléptél egy határt, és már nem tudsz segíteni, inkább ártalmas vagy. Én ezért fejeztem be a kórházi munkát és az ügyelést.

Sok orvos elhagyja Magyarországot. Ön sosem akart külföldön dolgozni?

Bár a mai napig fejlesztem az angoltudásom, gyógyítani én csak az anyanyelvemen tudok. Számomra a beteggel való bizalmi, partneri kapcsolat kialakítása nagyon fontos. Ebben a  kommunikáció és az empátia a két legfontosabb eszköz, és olyan finoman kell felépíteni, ami számomra elképzelhetetlen egy másik nyelven.    

Miben próbálta ki még magát?

Azt szoktam mondani: minden voltam az egészségügyben, csak akasztott ember nem. Üzemorvos, mentős, háziorvos, belgyógyász, később pedig a mozgásszervi rehabilitációt is kitanultam. Van, ahol tíz-tizenkét évet töltöttem, és van, ahol három hetet, mert ha valami nem tetszett, akkor nem tudtam ott megmaradni. Később a belgyógyászat több részterületre szakosodott, de engem továbbra is a nagy egész érdekelt. Óriási lehetőség volt tehát, amikor általános belgyógyászként helyezkedhettem el a Rókus Kórházban, ami akkor egész Pest megyét látta el, így egyfajta vidéknek számított a belváros közepén. Itt belgyógyászati rendelést tarthattam, én oszthattam be, mennyi időt szánok egy betegre, és a létező összes diagnosztikus lehetőség a rendelkezésemre állt. Olyan álmot kergettem tehát, ami nem létezett, de végül mégis lett belőle valami.

Ezt a szemléletet a legtöbb szakirányba érdemes lenne átültetni nem?

A háziorvosoknak is ezt a szemléletet kellene követniük, de sajnos már semmire sincs idejük. Amit szintén jó lenne máshol is megvalósítani, de ma már sajnos erre jóval kevesebb a lehetőség, hogy én annak idején a Rókusban egy teljesen használhatatlan rendelőből barátságos környezetet alakíthattam ki. A szükséges orvosi eszközökön túl kis könyvtár is várta ott a pácienseket, és sokszor olyan jót beszélgettünk, hogy a beteg, aki szorongva érkezett, nevetve távozott tőlem. Valahogy sikerült mindig az egész embert látnom, nem csak a beteget, a betegséget. Mindig megkérdeztem, mi a foglakozása, mivel tölti a napjait. Ha azt mondta, nyugdíjas, akkor tovább faggattam: de hát akkor is foglalkozott korábban valamivel. A beszélgetéssel oldódott a szorongás is. Végül azért jöttem el, mert felkérést kaptam az orvoskollégáimtól, hogy vállaljam el a Magyar Orvosi Kamara alelnökségét főállásban. Egy ideig megpróbáltam a két pozíciót egyszerre csinálni, de rá kellett jönnöm, hogy nem lehet ennek a két funkciónak tisztességesen eleget tenni.

Mi volt a legnagyobb sikerélménye a negyvenegy év praktizálás alatt?

Talán az, hogy megálltam a helyem a mentőszolgálatnál akkor, amikor még mobiltelefon se volt, tehát csak magamra és a társaimra számíthattam. Nem véletlenül mondják egymásra a mentősök, hogy bajtárs.

Van olyan eset, amire ennyi év távlatában is szívesen emlékszik vissza?

Mentős éveim alatt volt egy eset, amit soha nem fogok elfelejteni. Egy középkorú hölgyhöz hívtak ki minket. A gyermeke azt mondta, hogy megváltozott a járása, sőt a viselkedése is. A furcsa tünetegyüttest látva az volt a megérzésem, hogy agydaganata lehet, ezért a rendszert megkerülve – akkoriban ugyanis csak sérülés esetén kérhettünk CT vizsgálatot – elküldtem őt CT-re. Ott kimutatták az agydaganatot, és meg is operálták. Ez valódi sikerélmény.       

Óriási sikerként könyvelte el a szakma legnagyobb része a hálapénz kriminalizálását, amiben aktívan részt vett.

Öt évig dolgoztam önkéntesen az „1001 orvos hálapénz nélkül” Facebook csoportban, kezdetben ezer, aztán nagyon hamar ötezer orvost fogtam össze. Később ebből nőtte ki magát az "Újratervezés" csoport, aminek egyik fontos célkitűzése volt a Magyar Orvosi Kamara megreformálása. Az akciónkkal fel akartuk rázni a hazai orvosokat, akik akkor még kötelezően a MOK tagjai voltak. Össztársadalmi érdek volt az egészségügy rendbetétele, és meg kellett változtatni a kamarát ahhoz, hogy az orvosok és a betegek számára is biztonságos egészségügyi ellátásért küzdhessünk. Az egyik elsődleges célkitűzésünk volt a hálapénz-mentes egészségügy, amiben a betegek egyenlő esélyekkel gyógyulhatnak, az orvosoknak pedig tiszta jövedelme, biztos egzisztenciális háttere van. 2019 novemberében volt az elnökválasztás. Váratlanul ért az alelnökké választásom, felemelő élmény, valódi katarzis volt. De a leghatalmasabb siker a hálapénz kriminalizálása volt.

Miért érezték ennyire fontosnak ezt az ügyet?

A hálapénz intézménye hetven éven át mérgezte a magyar egészségügyet, és borzalmakat művelt. Torz szemlélet volt, ami tőlünk nyugatabbra teljesen ismeretlen. Üzleti alapokra helyezett egy bizalmi kapcsolatot, és nem hogy összehozta az orvost a beteggel, inkább szétválasztotta őket. A hiánygazdálkodás szülte a hálapénzt, az pedig a hierarchiát, ami fenntartotta a hiánygazdálkodást, szóval ez egy teljesen abszurd ördögi kör volt. Gyűlöltem, és soha nem tudtam megszokni. A boríték égeti a lelkiismeretes orvosok zsebét. 

Ha ilyen mély gyökerei voltak, hogyan sikerült mégis megszüntetni?

Nyilván ehhez el kellett érni, hogy az orvosok fizetése elérje azt a szintet, amikor már nem szorulnak a borítékra. Sikerült is, de én ezt már sajnos nem tapasztalhattam meg. Nekem soha nem volt autóm, nyaralóm, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor jártam külföldön. Én már nem kaptam meg azt a fizetést, amiért harcoltam, mégis boldoggá tesz, hogy sikerült ezt elérni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Covid is segítségünkre volt, hiszen a járvány-okozta terhelést már nem lehetett olyan alacsony fizetés mellett elvárni.

Amikor kimondták, hogy innentől büntetik a hálapénz elfogadását, kapott negatív kritikákat? Volt olyan orvos, aki felkereste?

Persze. Volt, aki keményen kritizált, sőt olyan is, aki szerint az egészségügyet a hálapénz tartotta össze, mert ez állítólag teljesítményösztönző. Azért volt nagy találmány a hálapénz nélküli egészségügyért lobbizni, mert nyilvánosan mégse állhatott ki senki, hogy emellett érveljen.

Megviselte a kritika, a széthúzás?

Őszintén szólva eleinte magam is alig hittem el, hogy ezt sikerül elérnünk, hiszen itt egy több évtizedes, orvos és beteg részéről is berögzült szokást kellett megváltoztatni. A siker azonban minden kritikát felülírt. Segítség volt, hogy azért harcolhattam, amiben igazán hittem, a törekvéseinket pedig felhangosította a média. Arra, hogy végül törvény is született a hálapénz kriminalizálásáról, és ma már büntetik az érintett orvosokat, a mai napig rácsodálkozom, és hatalmas büszkeséggel tölt el.

Aki mégis pusztán hálából, tehát nem ösztönzésképp szeretne valamit adni az orvosának, mit tegyen?

Nézzen körül! Körbe vagyunk véve a volt betegeim festményeivel, ezeket például én nagyon nagy becsben tartom. Aki nem tud festeni, hozott egy szál virágot, vagy egy könyvvel ajándékozott meg. Van egy tündéri betegem, akivel olyan jókat tudtam beszélgetni, hogy a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Ez pedig egy élő ajándék.

Miért mondott le a MOK alelnöki posztjáról?

Egy szervezet életében vannak jobb és rosszabb periódusok. Mi most érkeztünk el oda, hogy az elnökségen belüli véleménykülönbségeket nem tudtuk áthidalni, kompromisszumos megoldássá formálni. Úgy gondoltam, azzal segíthetem a továbblépést, ha lemondok a tisztségemről.

A végére jutott a legszemélyesebb kérdés. Mi a legjobb tulajdonsága?

Ez is érdekelhet

paraszolvencia

Hálapénz: tilos, mégis adják

új ügyeleti rendszer

MOK: komoly gondok vannak a budapesti ügyelettel

Karsai Dániel

A Magyar Orvosi Kamara emlékdíjat alapít Karsai Dániel tiszteletére

Veszélyben

Pénzt tett el a Vas megyei orvos, börtönbe kerül

Ha elég erős az elhatározás bennem, képes vagyok egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot venni, és ennek köszönhetően könnyen tudok alkalmazkodni egy adott helyzethez akár a magánéletben, akár a munkában. Sok olyan ember van, aki egy életen át utálja a munkáját, a környezetét, vagy saját magát, és nem mer vagy tud változtatni. Én ilyen tekintetben szerencsésnek mondhatom magam.