HáziPatika.com: A koronavírus járvány idején indult el a Facebook-oldala, amely hamar utolérte a legnépszerűbb tudománykommunikációs oldalakat. Korábban hol bujkált?
Tauber Zsófia: A járvány elején a három gyerekemmel voltam otthon – a legkisebb nagyjából akkor született, amikor a koronavírus megérkezett Magyarországra –, azzal a tervvel, hogy befejezem a képzésemet. A BSc diplomámat még 2012-ben szereztem a Pécsi Tudományegyetemen, utána két évig Angliában éltem. A gyerekek ezt követően érkeztek, az MSc képzésre pedig már azután jelentkeztem, hogy a legkisebb is megszületett. Szóval a gyerekeim miatt viszonylag hosszú szünetet tartottam, a tanulmányaimat pedig nem is Pécsett folytattam, hanem az ELTE-n. Nagy kérdés, hogy a hosszas kihagyás jó volt-e, mert most itt vagyok 31 évesen, korábban nem publikáltam, tudományos történetem még nincs. Viszont abból a szempontból könnyebb a helyzetem, hogy a gyermekágyas időszak már a hátam mögött van.
HáziPatika.com: Angliában mit csinált?
T. Zs.: A szüleim, a testvéreim és a családom 2010-ben elhagyták az országot, csak én maradtam itthon a diplomám megszerzéséig. Kint teljesen általános munkám volt laborasszisztensként, nem kutattam. Az alapvető terv az volt, hogy az MSc-t majd kint végzem el, de az életem másképp alakult: megismertem egy magyar fiút, aki itthon élt, így a terveket módosítva hazajöttem. Egy évvel később már az első gyerekünket vártuk, utána egyből jött a többi. Így telt el 6-7 év, addig voltam otthon a kicsikkel. A legidősebb gyerekem autizmusban érintett, ezért vele alapból több időt kellett töltenem, de ha ez nincs, a második miatt akkor sem tudtam volna dolgozni. A harmadik megszületése után – még a járvány elején – döntöttem el, hogy egyéves kora után visszamegyek kutatni, és folytatom a tanulmányaimat is. Szerencsénk van, mert a párom szoftvertesztelőként otthon dolgozik, így a legkisebbnek sem kellett bölcsibe mennie, tudtunk vele felváltva foglalkozni.
HáziPatika.com: A munkája miről szól?
T. Zs.: Vírusokkal foglalkozom. Amikor a genetikai anyagukat megszekvenálják, rengeteg adat keletkezik, ezek feldolgozását, vizualizálását segítem. Ehhez jól jön, hogy bioinformatika szakon tanulok, ami a biológián belül van. Emellett tanítok is, de csak azokat, akik hozzám fordulnak, mert emelt szintű érettségire készülnek kémiából, biológiából vagy matematikából, illetve az egyetem első évében nehéznek találják az előbbi kettőt. Ezt fontosnak tartom, egyszerűen kell, hogy a fiatalokkal közvetlenül, az ő nyelvükön tudjunk beszélgetni a tudományról.
HáziPatika.com: A Facebook-oldal indításának ötletét mi adta?
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
T. Zs.: Amikor a járvány berobbant, a lakóközösségem Facebook-csoportjában egyre többször került szóba a koronavírus, így elkezdtem oda írogatni. Egyrészt nagyon zavart a téves információk terjedése, másrészt tanár típus vagyok, késztetést érzek arra, hogy a tudásomat másokkal is megosszam. Fontosnak tartom, hogy az emberek megértsék: a tudomány nem állít, hanem valószínűségeket mond. Tudom, ez flancosan hangzik, de a tekintélyelvűség távol áll tőlem, én soha nem fogom azt mondani, hogy itt vagyok és megmondom a tutit. Aki megmondja, mi lesz, az a jós. Szóval én azt szerettem volna elérni, hogy az emberek ne pánikolják túl a helyzetet, de alul se értékeljék. Ahogy telt az idő, a közösség egyre több információt kért, viszont én nem akartam teleszemetelni a helyi csoportot a koronavírussal, ahol elsősorban olyan témákról szokott szó esni, mint például a tűzgyújtási tilalom. Saját oldalamat a barátaim unszolására indítottam el, kicsit félve, hogy a kelleténél ismertebb lesz.
HáziPatika.com: A félelem beigazolódott.
T. Zs.: Valahogy úgy. Eleinte csak a családom és a barátaim, illetve a környékünkön élők követték, aztán exponenciális lett a növekedés. Csak pislogtam, amikor a kétszáz követőből hirtelen kétezer lett, aztán húszezer. Kezdetben rosszul éltem ezt meg, nagyon megterhelő volt lelkileg és mentálisan is. Az első reakcióm az volt, hogy úristen, itt vagyok a BSc diplomámmal, és olyan dolgokról beszélek, amelyek nagyon fontosak – mi van, ha valami rosszat mondok, mi van, ha túl magabiztos vagyok?! Ennek köszönhetően alakult ki bennem egyfajta perfekcionizmus, hogy minden szavamnak utánanézek, még annak is, amiben biztos vagyok. Azt éreztem, hogy a felelősségem nagyon nagy, és ez ma is így van, csak már megszoktam. Hiszek abban, hogy amiről beszélünk, azt minden ember meg tudja érteni, gond nem a kognitív képességekkel van, hanem az akarattal. Amiatt is fontosnak tartom a tudománykommunikációt, mert nagyon kevesen mennek természettudományos irányba, amin talán változtatna, ha időben felkeltenénk a fiatalok érdeklődését.
HáziPatika.com: Ön tudatosan választotta ezt a pályát?
T. Zs.: Amikor a pályaválasztás kérdése először előkerült, építész szerettem volna lenni, ezért olyan szakközépbe akartam jelentkezni, amely után az építészkarra felvételizhetek. Anyukám szerencsére érezte, hogy ez vakvágány lenne, így finoman jelezte, hogy azon a területen komoly monotonitástűrésre van szükség, ami nekem nincs. Látta, hogy ugyanabban az iskolában van vegyésztechnikus szak, így megkérdezte, nem lenne-e kedvem inkább ahhoz. Átgondoltam, és beláttam, igaza van. A szakközepet nagyon élveztem, iszonyat jó volt fehér köpenyben, laborban nézni a kémiai reakciókat 15 évesen. Fizikai kémiából, általános kémiából mindig nagyon jó voltam, de a negyedik év végére rájöttem, hogy a legjobban a szerves kémiát, a szénvegyületek kémiáját szeretem. A biológiát is azért választottam, mert ott sokkal többször találkozom szénvegyületekkel, mint a kémiában. A tanáraim sokkot kaptak, amikor elővezettem, hogy nem vegyész akarok lenni. Azt mondták, lehetetlen, hogy a rengeteg kémia és a tanulmányi versenyek után így döntsek. De így döntettem. Az egyetemen a biokémia, a genetika és a molekuláris biológia érdekelt, egyértelmű volt, hogy a fertőző betegségek, esetleg a genetikai betegségek irányába indulok. A BSc ideje alatt csak baktériumokkal foglalkoztam, a mikrobiológia tanszéken olyan bacit vizsgáltam, amely antibiotikumokat termelt.
HáziPatika.com: Személy szerint tart a baktériumoktól, vírusoktól, úgy általában a járványoktól?
T. Zs.: Ebben különböző fázisaim voltak. Az egyetem elején volt bennem para, tartottam a mikrobiológiai kísérletektől, a fertőzési láncoktól. Volt időszakom, amikor még a buszon sem mertem kapaszkodni. De ahogy az évek teltek, rájöttem, hogy a félelmeinkkel nem tudunk mit kezdeni, az nincs hatással a vírusokra, fertőző betegségekre, de a viselkedésünk igen. A lényeg tehát a belátó, okszerű viselkedés. A pánikkeltés nem helyes, nem szeretem a vírusokkal kapcsolatban sem. Fontosnak tartom azt is, hogy az emberek tudjanak a tudományos megismerés módszeréről, és ne beszámolókból, személyes tapasztalatokból induljanak ki. Szerintem még a reménytelen eseteket sem kell elengedni. Én például kőkemény konteósokkal is beszélgettem, van olvasóm, aki rendszeresen ír nekem. Teljesen normálisan teszi ezt, de tisztában vagyok vele, hogy semmiről nem tudom meggyőzni. Van viszont egy kedves momentumom a blogom történetében: kaptam egy emailt, amiben a kérdező leírta, hogy nem tudja, mit tegyen, mert meghalni nem szeretne – nagyon félt a vírustól –, de fél nagyon az oltástól is. Látta, hogy egy ismerőse belehalt a Covidba, így elfogadta, hogy a fertőzés tényleg lehet súlyos. Nyilván nem mondhattam meg neki, hogy döntsön, de azt megígértem, hogy az oltásokkal és a vírusokkal kapcsolatos tényeket összegezem. Kapott tőlem egy hosszú levelet, a történet vége pedig az lett, hogy mára az egyik leglelkesebb olvasóm. Vannak ilyen emberek, és ezek azok a pillanatok, amikor azt érzem: megéri foglalkozni ezzel.
HáziPatika.com: Nyáron írt egy tudománytörténeti posztot is.
T. Zs.: Arra a felvetésre épült, hogy honnan tudjuk, hogy hihetünk a tudománynak, hogy nem csak naivak vagyunk, akiknek kimosták az agyát. Mert minden oldalon vannak professzorok, biológiai tudományokban jártas szakemberek, miért ér többet számunkra az egyikük szava, mint a másikuké? Hol van az egyetemes igazság, és miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy a tudomány “álláspontja” valóban helyes? Én azt gondolom, erre a kérdésre nem igazán létezik jó válasz, de a kérdés jogos. Ezt mutattam be a George Washington halálának történetén keresztül, akit érvágással kezeltek. Mivel súlyos beteg volt, nem tudhatjuk, hogy alkalmazása nélkül az amerikai elnök tovább élt volna, de azt igen, hogy 12 óra alatt közel két és fél liter vért csapolták le tőle, ami a teljes vérmennyiségének körülbelül a negyven százaléka. Az ezzel járó kiszáradás és az elektrolitok egyensúlyának felborulása biztosan nem könnyítette meg az elnök dolgát.
HáziPatika.com: Akkoriban mit tudtak az érvágásról?
T. Zs.: Nagyságrendileg kétezer éve használták, de igazából semmit. Washington 1799-ben halt meg, de a vércsapolás hatásosságát csak 1828-ban vizsgálta egy francia orvos. Eredményei szerint akiknél korán végeztek érvágást, azok között majdnem kétszer annyian haltak meg 30 napon belül, mint akiknek volt idejük egy kicsit gyógyulni előtte. Ezt követően az érvágás általános alkalmazása elkezdett kikopni az orvosi gyakorlatból, de teljes eltűnéshez így is kellett bő 50 év. Ami miatt az érvágás ilyen hosszú ideig fennmaradhatott, az a kontrollált vizsgálatok hiánya, amiből kiderült volna, hogy a vércsapolásos betegek nem az érvágás miatt gyógyultak meg, hanem annak ellenére. Mert a személyes tapasztalat édeskevés, sőt még néhány ember tapasztalata is, vagy akár soké, ha mindez nem kontrollált. Pláne kevés – ami az érvágásos sztoriban szintén nagy szerepet játszott –, hogy a „tanítómestereink szerint is jó”, illetve hogy „régóta használjuk”, „mások is csinálják”. Ugyanez volt igaz a koronavírus-járványnál, amikor az emberek véleményét a személyes benyomások, a szomszédok és a rokonok elmondásai határozták meg. Viszont véleményt csak olyan kutatásokra lehet alapozni, amelyek kontrolláltak.
HáziPatika.com: Manapság mennyire nehéz eligazodni a szakirodalomban?
T. Zs.: Kívülállóként borzasztó nehéz, mert iszonyatosan sok publikáció jelenik meg. És ami nagyon fontos, hogy a fő probléma nem is az, hogy ezeket el kell olvasni – bár most az sem könnyű –, hanem hogy képesek legyünk őket kritikusan értékelni. Kutatóként könnyebb a helyzetünk, mert közösséget alkotunk, így ha valaki olvas egy jó cikket, vagy talál egy jó módszertant, akkor azt megosztja a többieket, és ugyanez igaz a fordított helyzetre is: ha bizonytalanok vagyunk, kikérjük egymás véleményét.
HáziPatika.com: A járvány idején a legnagyobb nevekkel beszélgetett a koronavírusról és az oltásokról.
T. Zs.: Nagyon féltem, mert ott voltam a tojáshéjjal a fenekemen, és nem tudtam, mit fognak nekem mondani – hogy mit akar ez a kislány?! De soha senki nem bántott, csak jó tapasztalataim vannak. Az oldalam miatt rengeteg szakembert ismerhettem meg, sokan gratuláltak, biztattak – olyanok is, akik régóta a szakmában vannak. A vakcinákkal, a vírusok mutációival kapcsolatban konferenciákon is tartottam előadást orvosoknak, döbbenetes volt, hogy a blogom miatt ilyen megkereséseket is kaptam, szaklapokban is jelentek meg írásaim. Az első élő konferencián – ezek sokáig csak online zajlottak – ott is fogtak, kérdezgettek. Majdnem ugyanazok a dolgok érdekelték őket, mint az olvasóimat. Például hogy honnan származhat a vírus. Először azt gondoltam, ez furcsa, de aztán rájöttem, hogy nem: én megtehetem, hogy egy nagyon szűk területtel foglalkozzak, az orvosoknak viszont millió egyéb betegséghez is érteniük kell, akár még egy infektológusnak is, pláne egy háziorvosnak. Nem kell tisztában lenniük a vírusok molekuláris biológiájával. Másrészt nekik a frontvonalban kellett lenniük, másra kellett fókuszálniuk. Pozitív volt, hogy a járvány idején mindenki belátta: nem lehet egyetlen ember mindennek a tudója, a kompetenciáik különbözőek, a történet csapatjáték. Az ismertséggel kapcsolatban az egyetlen problémám az, hogy az ELTE-n is sokan ismernek, ami hallgatóként komoly kényszert tesz rám: tudom, hogy nem tehetem meg, hogy vizsgán bármire hülyeséget mondjak. A felvételin – akkor már egyéves volt a blogom – szerencsére csak a végén jelezték, hogy tudják, ki vagyok: elmondtam a tételemet, megdicsértek, majd rákérdeztek, hogy én állok-e az oldal mögött. Mondtam, hogy igen, és megköszöntem, hogy ezt a kérdést nem a tétel előtt tették fel, mert akkor végem lett volna.
HáziPatika.com: Az oldala felnőtteknek szól, de ha jól sejtem, akkor a gyerekek okítását is fontosnak tartja. A nevelésbe hogy építi be a tudománykommunikációt?
T. Zs.: A nagyobbik fiam hét éves, öt éves a kislányom, a kisfiam két és fél. A lányom rengeteget kérdez, a három gyerekünk közül ő a legérdeklődőbb. Idén nyáron az állatokkal és a természettel próbáltunk foglalkozni, voltunk vadmentő központban és vadasparkban is. Megnéztük, hogy az ember mivel tud kárt okozni olyan esetekben is, amikor segíteni akar. A nevelésbe ezeket a kérdéseket akaratlanul is beépítjük.
HáziPatika.com: Igaz, hogy imádja a metál zenét?
T. Zs.: A skálám elég széles, a hard rocktól a metalcore-ig terjed. Magyarán a nagyon durva, kecskedaráló metált már nem szeretem, de tény, hogy a Metallica nekem lájtos. Ha gondom van, ha boldog vagyok, ha szomorú, akkor mindig kell valamit hallgatnom, ami a hangulatot tükrözi. Koncertre járós és tombolós vagyok, és igen, emellett vagyok háromgyerekes anyuka. A zene nekem nagyon fontos ahhoz, hogy minden másban hatékonyan tudjak működni.
HáziPatika.com: Ön is zenél?
Ez is érdekelhet
T. Zs.: Inkább azt mondanám, hogy a párom zenél, én maximum utánozni próbálom. Szóval annyira ügyes nem vagyok, de időm sem lenne gyakorolni, mert a gyerekek, a kutatás és az iskola összeegyeztetése így is komoly időmenedzsmentet igényel, nem fér bele az életembe, hogy zeneórákra járjak. De tervezem, hogy talán később majd ezt a vonalat is fejlesztem.
Legjobban: