HáziPatika.com: Mi akartál lenni gyerekként?
Tregova Anita: Író akartam lenni, meg úszóedző. Egy időben testnevelő tanár is, de arról lebeszélt a testnevelő tanárom. De amikor már komolyabban gondolkodtam ezen, akkor a pszichológus volt az egyetlen, amit úgy igazán el tudtam magamnak képzelni. Gimiben már nagyon efelé hajlottam.
HáziPatika.com: Tehát már tizenévesen elindult a vonzódás?
T. A.: Így van. A papírt sokkal később szereztem meg, de engem már tinikorban is a „tinipszichológusnak” hívtak. Mindig is nagyon szerettem beszélgetni az emberekkel arról, hogy ők hogy vannak. Több közösségben is mozogtam, és egy nagyon színes szociális szféra vett körül, így sokat tudtam tanulni és épülni ebből.
Persze ez nem úgy nézett ki, hogy én 16 évesen eldöntöttem, mi akarok lenni, és az lettem. Alig tudtam rávenni magamat, hogy bejelöljek pszichológia szakot a felvételinél, mert a gimiben elhitették velem, hogy ide csak kitűnő tanulók kerülhetnek be. Aztán az alapdiplománál csúsztam, mert egy félreértésből adódó konfliktus miatt visszavontam a szakdolgozatomat. Ezután kimentem külföldre, és nagyon nehezen vettem rá magamat, hogy visszajöjjek.
Szerintem nagyon káros, hogy sokan szépítgetik az életútjukat, és nem vállalják a botladozásokat és próbálkozásokat. Ezzel azt a látszatot keltjük, hogy a dolgok egy csapásra összejönnek, pedig ez nagyon nem igaz. Illetve, sokszor a botladozások és próbálkozások hatására jönnek létre olyan új utak, amiken érdemes elindulni.
HáziPatika.com: Az egyetemi éveidre hogyan emlékszel vissza?
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
T. A.: Azt mondta egyszer egy oktató, hogy aki küldetéstudattal érkezik a pszichológia szakra, azt megöli az egyetem. Én abszolút küldetéstudattal érkeztem, láttam magamat, hogy ülök a fotelben és beszélgetek az emberekkel – de a pszichológia szak nagyon nem erről szól. A pszichológus szakma borzasztóan korlátozó. Bár zárt ajtók mögött zajlik, nagyon meg akarják mondani, hogy az ember mit csinálhat ott és mit nem.
Nagyon sok ember, aki jó lenne pszichológusnak, nem is jut el addig, hogy praktizáljon, mert a szakma egymás után rakja elé az akadályokat. Az öt év alatt gyakorlatilag nem látunk klienst, csupán egy-két szakmai terepgyakorlat van. De ettől még nem lesz meg az a tudás, hogy leüljünk valakivel szembe, és tudjunk is kezdeni valamit egy komolyabb problémával. Persze, bizonyos szempontból ez a szakmának nem is érdeke, mert akkor miből élne meg a rengeteg képzés. Jelenleg kompetenciánk erősítése helyett a kompetenciahatárok húzásán van a hangsúly. Azon, hogy ki mit nem csinálhat, és ennek következtében rengeteg ember marad ellátatlanul.
Én ezt úgy oldottam meg, hogy mindenféle lehetőséget kihasználtam, csak hogy embert is lássak a könyvek meg elméletek helyett, amiket már nagyon untam és feleslegesnek éreztem. Önkénteskedtem sokat beteg gyerekekkel és állami gondozott gyerekekkel itthon, valamint Norvégiában fogyatékkal élő fiatalok mellett. Ahogy már említettem, volt is egy dilemmám, hogy visszajöjjek-e egyáltalán a mesterképzésre, ha már az alapképzés annyira távol állt attól, amit elképzeltem. Norvégiában már az alapdiplomámmal is nagyon szívesen fogadtak volna rengeteg helyen, és nem voltak olyan megkötéseik, mint amik itthon vannak a mai napig. De aztán mégis visszajöttem, mert az volt az álmom, hogy pszichológus legyek, és ahhoz kellett még az a két év.
HáziPatika.com: Nemcsak Norvégiában, hanem több országban is megfordultál. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál kint?
T. A.: Én akkor úgynevezett ifjúsági segítő voltam, és korombeli fiataloknak tartottam tréningeket, foglalkozásokat, egyéni segítő beszélgetéseket. Ez lehetővé tette, hogy az Európai Unión belül sok országban tanulhassak. Több mint húsz ilyen külföldi tréningen voltam, amelyek során rengetegféle témáról tanultam, akár a pszichológiától nagyon távoli dolgokról is, a jelnyelvtől kezdve a természetbarát turizmuson át a vezetői készségekig. Voltam egyebek mellett Romániában, Angliában, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban, Lengyelországban, Törökországban és Örményországban is. Ezeket a tapasztalatokat nem lehet az iskolapadban megszerezni.
HáziPatika.com: Itthon milyen munkatapasztalatokat szereztél, mielőtt magánpraxist indítottál volna?
T. A.: Teljesen véletlenül kaptam meg az első állásomat. Az utolsó szemeszterben egyszer lekéstem a villamost a gyakorlati kurzus után, és így beért engem pár olyan szaktársam, akikkel amúgy nem is beszélgettem annyit. Az egyikük mondta, hogy tök szimpatikus vagyok neki, és az anyukája pont pszichológusokat keres egy éppen induló projekthez. Így gyakorlatilag még a mesterdiplomám megszerzése előtt el tudtam helyezkedni egy gyógyszercég betegtámogató programjánál, ahol nagyjából három évig dolgoztam. Nagyon szép munka volt, nagyon szerettem. Hepatitis C-vel küzdő betegeket kísértünk végig a gyógyulás útján, telefonos lelki támogatás formájában. Mellette tudtam utazgatni az 1-2 hetes európai tréningekre is, évente 4-5 alkalommal.
Aztán úgy döntöttem, hogy mégis egy kicsit másfelé evezek, és egy szerelem miatt, mindent egy lapra feltéve, Stockholmba költöztem. Egy év után viszont hazajöttem, és sikerült elhelyezkednem a szülővárosomban, az egri pedagógiai szakszolgálatnál. Egy nagyon összetartó és tapasztalt pszichológus közösségbe csöppentem, és itt kaptam először aktív visszajelzést arról, hogy amit csinálok, az jó, és van helyem ebben a szakmában.
Ekkor kezdtem el igazán, terápiásan foglalkozni másokkal, főleg gyerekekkel és a szüleikkel. Kaptam durva eseteket is, és kiderült, hogy talán egy kicsit többet bírok, mint mások e téren, és talán többet is látok. Például én nem akadtam ki annyira azon, ha egy gyerek szétverte a rendelőt – és olykor engem is –, és szót tudtam érteni olyan kamasszal vagy szülővel is, akitől az egész nevelési tanácsadó befeszült, amikor belépett az épületbe.
HáziPatika.com: A weboldaladon, a bemutatkozásodban úgy fogalmazol: célod, hogy tudásod és személyiséged legjavának mozgósításával, a lehető legmegfelelőbb módon tudj segíteni. Melyik személyiségjegyeidet használod leginkább, illetve szerinted melyek a legfontosabbak vagy leghasznosabbak a munkád során?
T. A.: A legtöbb kliens azt jelzi vissza, hogy van egyfajta megnyugtató, mégis határozott jelenlétem. Ennek nagyon örülök, mert szerintem az a legfontosabb, hogy aki velem szemben ül, kényelmesen és biztonságban érezze magát. Érezze azt, hogy vártam őt, és jó helyen van itt. Ehhez együttérzésre, empátiára is szükségem van, illetve arra, hogy őszintén kíváncsi legyek a másik emberre. És én szerencsére a mai napig rettentő kíváncsi vagyok mások belső megéléseire.
HáziPatika.com: Mi a legszebb vagy legsikeresebb emléked, pillanatod a szakmádhoz kapcsolódóan?
T. A.: Nagyon sokszor meglepnek engem a kliensek. Az elejétől hiszek bennük, hogy tudnak küzdeni és változni, de néha olyan eszméletlenül nagy ugrásokat is végrehajtanak az életükben, hogy lenyűgöznek vele. Óriási ajándék és büszkeség, amikor az utolsó alkalmon átbeszéljük, hogy honnan hova jutottunk, és látom azt, aki kisétál az ajtón, miközben emlékszem még arra is, aki besétált. Sokszor még nekem is hihetetlen, hogy mekkora gyógyulások és növekedések lehetségesek, pedig én végig ott vagyok a folyamatban.
HáziPatika.com: Az oldaladon azt is írod, hogy a főbb területeid közé tartozik a stresszkezelés és a relaxáció. Meg kell tanítani az embereket arra, hogy relaxáljanak?
T. A.: Én azt szoktam mondani, hogy ha nem lenne olyan nehéz az érzelmeinkkel megbarátkozni és megnyugtatni magunkat, akkor nem azok lennének a vezető halálokok, amik. Nagyon nem tudunk relaxálni, és minél inkább felpörög az életünk, annál kevésbé fogunk tudni. Nekünk egy jóval ingergazdagabb életünk van, mint az őseinknek volt, viszont az idegrendszerünk ugyanolyan, mint a 100-200-300 évvel korábban élt embereké, így a mai környezetben nem nehéz túltelítődni.
Azt gondolom, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját módszerét, ami neki a legjobban működik. Szoktam is a klienseimet biztatni, hogy szóljanak, ha nekik valamelyik technika nem működik, és találunk másikat. Minden ember más, és nekem sem minden technika működik úgy, ahogy az le van írva a nagykönyvben. Akkor miért várnám ezt a klienseimnél? Én nem értek egyet azzal a nézettel, miszerint egy szakember csak egy adott módszerrel dolgozzon, és abban legyen nagyon jó – kliensből ugyanis ezerféle van.
HáziPatika.com: Követem már egy ideje a Pszichomókus Facebook-oldaladat, aminek jelenleg több mint tizennégyezer követője van. Milyen érzés, hogy ennyien kíváncsiak a gondolataidra?
T. A.: Váratlan. Decemberben volt két éve, hogy regisztráltam az oldalt. Olyan gyorsan népszerű lett, hogy egy évvel később fel is tudtam mondani a munkahelyemen, mert azóta meg tudok élni a magánpraxisomból, pedig ez nem egy általános dolog ebben a korban és ebben a szakmában. Közben viszont az oldallal ingyen is tudok egy kis kapaszkodót nyújtani. Ezt azért tartom fontosnak, mert Magyarországon szinte elérhetetlen a mentális egészségi szolgáltatás, a legtöbben nem tudják megfizetni az árát. Persze sokan próbálnak segíteni az embereknek különböző alapítványoknál, és le a kalappal előttük, de még így is rengetegen maradnak ellátatlanul. Én pedig úgy vagyok vele, hogy ez az én önkéntes munkám. A Pszichomókussal azokat is el tudom érni, akikkel személyesen sosem fogok tudni találkozni.
HáziPatika.com: A Pszichomókus elnevezésen egyébként mindig elmosolyodom. Miért ezt választottad?
T. A.: Ez igazából eredetileg Pszichofókusz volt. Aztán, amikor beregisztráltam az oldalt, egy nagyon kedves kolléganőm és barátnőm először véletlenül Pszichomókusnak olvasta, és azt gondolta, hogy ez milyen szuper név. És akkor felvillant a villanykörte, hogy úristen, tényleg! Vagy hatszázféle nevet kipróbáltam előtte, de egyik sem csengett annyira jól, és a Pszichomókus volt az első, aminél azt éreztem, hogy igen, ez vagyok én, a pszichomókus. Ami azért is érdekes, mert a szakmán belül ennek a szónak van egyfajta pejoratív felhangja, és mondják is nekem sokan, hogy elment az eszem, degradálom magam ezzel a névvel. De én meg azt érzem, hogy nem degradálom, hanem emberibbé, megközelíthetőbbé teszem ezt az egészet. Persze adhattam volna neki valami nagyon hangzatos nevet is, de én nem tudok azonosulni azzal a fellengzősséggel, ami sokszor körülöleli a pszichológiát.
HáziPatika.com: A legtöbb posztod – legalábbis szerintem – azt üzeni, hogy merjünk lépni, és nemet mondani arra, ami nem szolgálja a jóllétünket. Miért tartod fontosnak, hogy ezt az üzenetet minél több embernek átadd?
T. A.: Azért, mert szerintem a világunk arrafelé megy, hogy uniformizálódjunk. Az életünk elejétől kezdve, a bölcsődébe-óvodába kerüléstől arról szól minden, hogy hogyan viseljük el, amiben benne vagyunk, hogyan alkalmazkodjunk másokhoz, hogyan illeszkedjünk be a világba. De arról nem szól, hogy hogyan figyeljünk a saját szükségleteinkre, hogyan húzzunk megfelelő határokat, és hogyan váltsunk rugalmasan, ha valami nem működik. Ezáltal oda jutunk, hogy a lakosság általános mentális egészsége katasztrofális állapotban van itthon, és az emberek nagyon sok olyan élethelyzetbe ragadnak bele egy életen át, amibe nem kellene. Csak senki nem mondja nekik azt, hogy „változtass, semmi szörnyűség nem fog történni”. Jellemzően a legrosszabb következményre számítunk, de általában nem az történik meg, csak a félelem hússzor akkorára nagyítja a változás velejáróit, mint amekkorák valójában.
Szerintem hihetetlen potenciál van mindenkiben, és ha egy picit „meglökjük” őket, akkor nagyszerű dolgokat tudnak elérni. Csak kell valaki, aki azt mondja nekik, hogy „te erre képes vagy és te ezt meg tudod tenni”. Nekem nagy szerencsém van, mert az én szüleim ezek a típusú hangok voltak mindig. Bár nem mindig értettek egyet a döntéseimmel, de mindig támogatóak voltak és hittek bennem. Pedig nem lehet egyszerű egy olyan gyermek szüleinek lenni, aki pszichológusként állandóan kutatja, hogy a szülői viselkedés hogyan befolyásolja a gyermeket, mert nyilván én is a saját családom háza táján nézelődöm mindig első körben. De ők a mai napig türelmesek és büszkék rám. Azonban nagyon sokaknak nem adatik ez meg, és talán soha nem hallják senkitől, hogy amúgy nyugodtan lehet próbálkozni. Viszont szoktam kapni visszajelzéseket arról, hogy egy-egy posztom miket indít el az emberekben, és nagyon boldoggá tesz, hogy ennyiféleképpen értelmezik és hasznosítják őket.
HáziPatika.com: Szokták mondani, hogy „nehéz időket élünk”, de az elmúlt néhány évben tényleg nagyon sok váratlan kihívással kellett szembenéznünk. Mit tapasztalsz a klienseid körében, mostanában milyen problémákkal küzdenek a legtöbben?
T. A.: Nagyon sok megborult párkapcsolattal és szakmai életúttal, illetve sok elbizonytalanodással, kiégéssel és pszichoszomatikus betegséggel találkozom. A legtöbb embertől megkérdezem, hogy mire van szükségük és nem tudnak rá válaszolni. De abszolút nem hibáztatom őket. Ami szerintem most a legfontosabb lenne, hogy egy picit jobban oda tudjunk fordulni magunkhoz. Amíg ugyanis ezt nem tudjuk őszintén megtenni, addig nem tudunk odafordulni másokhoz sem. A társadalmunk meg valahogy ezt a lépést kihagyja, mert egyből onnan indul, hogy hogyan kell viselkedni másokkal, mit lehet és mit nem. De a saját belső világunk értelmezését valahogy átugorjuk, és én ehhez szeretném visszaterelni az embereket. Mindenki megérdemli azt, hogy egy picit jobban törődjön magával. Az önszeretet és öntisztelet szerintem nagyon fontos. Ez nem az önajnározásról szól, hanem csupán arról, hogy ahogy a szeretteink, úgy mi is megérdemeljük a törődést és a figyelmet – önmagunktól is.
HáziPatika.com: Azt gondolom, hogy azzal, amit csinálsz, biztos, hogy nagyon sok embernek mutatsz jó példát. Neked van példaképed?
T. A.: Egy nagy példaképem nincsen, csak sok pici, tehát sok embertől szedegettem össze olyan dolgokat, amiket követendőnek tartok. Sokszor ámulatba ejt a szüleim lelkessége, a mentorom bölcsessége, a kollégák empátiája vagy egy-egy kliensem bátorsága. Amúgy mindig erre szoktam biztatni a klienseket is, hogy vigye magával azt, ami neki kell, a többit meg hagyja ott. Tehát nagyon sok apró dolog van, amit összegyűjtök az emberektől, mint a méhecske a virágport, és csak azt viszem magammal.
HáziPatika.com: Azt már egészen jól bemutattad, hogy munkád során mit csinálsz, illetve, hogy mit csináltál az ide vezető úton. De mit csinálsz a szabadidődben?
T. A.: Írok, ez a szabadidőm nagy részét ki is teszi. A posztjaimba is nagyon sok munka megy, illetve kísérletezek más típusú, hangvételű szövegekkel is. Sportolok, például táncolni nagyon szeretek, az ösztönös, önkifejező, megkötések nélküli formációt, mint például az Öt ritmus tánca. Nagyon szeretek sétálni, kirándulni, zenét hallgatni. Énekelni is – az ösztönös hangadás, a ritmus egyfajta terápia. Most szereztem épp be egy kézi dobot, odavagyok érte. Vegán vagyok, és szeretek néha főzni és kipróbálni új dolgokat is ezen a téren.
Ez is érdekelhet
Én egy úgynevezett hiperérzékeny és introvertált ember vagyok, nagyon sok tud lenni az inger, ami jön, és idő kell ahhoz, hogy mindezt feldolgozzam, mert mélyebben történik mindez, mint az átlagnál. Szeretek egyedül is lenni, megnyugszom, feltöltődöm tőle. Sokat segít például, ha lemegyek a Duna-partra, leülök és csak nézem a vizet, akár órákig el tudok így lenni. Élvezem a természetet, megérintem a fákat, megszagolom a virágokat, ez nagyon kikapcsol. Lehet, hogy ez nem tűnik nagy dolognak, de közben bennem sok minden történik, és egy idő után kisimulnak a dolgok.
