A Szegeden élő szakember korábban mentőorvosként is dolgozott, illetve több éven keresztül gyógyított betegeket a szegedi Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Sürgősségi Betegellátó Önálló Osztályán. Jelenleg félállásban a szentesi kórház sürgősségi szakorvosa, valamint orvostanhallgatókat oktat a Szeged Tudományegyetem Általános Orvosi Karán működő Magatartástudományi Intézetben. Oktatói munkájához kapcsolódóan hozta létre Magyarország első, fiataloknak szóló, dohányzással és leszokással foglalkozó Facebook-oldalát, a CigiSzünetet, amely közönségdíjat nyert a HáziPatika.com 2018-as Egészséghősök pályázatán . Az oldal szerkesztésében az SZTE hallgatói is részt vesznek.
HáziPatika.com: Mind a mentős szakma, mind a sürgősségi ellátás komoly felelősséget jelent, amely alapos felkészültséget és éberséget követel meg az orvosoktól. Miért választotta éppen ezt a területet, mi tette vonzóvá az Ön számára ezt a hivatást?
Dr. Pócs Dávid: Részben talán már gyermekkoromban belém ivódott a mentőzés, hiszen édesanyám mentőorvos Egerben, így én is sokszor jártam az egri mentőállomáson. Persze, ő sosem erőltette, hogy ezt a területet válasszam, végül mégis így döntöttem. Leginkább az tetszett ugyanis meg benne, hogy általános orvosként egy picit mindenhez értenünk kell. Nem szerettem volna egyetlen szakterületre korlátozni magam, mivel ma is izgalmas feladatnak tartom, hogy sosem tudhatjuk, milyen eset jön be az ajtón. Bármivel is találkozzunk, muszáj megoldást találnunk rá, mondhatni, minden eset egy önálló rejtvényt. Ugyan ez nem a Doktor House, de amióta sürgősségi szakorvosként dolgozom, még nem volt két egyforma műszakom.
HáziPatika.com: Mi volt az oka, hogy végül nem a mentőzést választotta?
P. D.: Nagyon szerettem azt is, sőt, akár most is szívesen csinálnám félállásban. A sürgősségi mellett szólnak azonban az anyagiak. Mentősként közalkalmazotti jogviszonyban, illetve annak megfelelő bérezéssel alkalmazzák az orvosokat, a sürgősségi betegellátó osztályokon viszont - az országos szakemberhiány miatt - engedik, hogy vállalkozóként folytassuk a munkánkat.
HáziPatika.com: Természetesen ez éppúgy egy nagy felkészültséget igényelő szerep, hiszen, ahogy Ön is említette, bármilyen akut problémára gyorsan meg kell találni a megfelelő választ...
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
P. D.: Igen, a gyors reagálás, a helyzetfelismerés is egy készség, amit lehet fejleszteni. Mindenképpen fontos megemlíteni, hogy az ilyen szituációkban meghatározott irányelveket követünk, tehát van egy bizonyos szakmai gondolkodásmód, ha úgy tetszik, egy "kaptafa", amely szerint a sürgősségi orvosok ellátják a betegeket. A szakorvosképzés során ennek a készségnek az elsajátítását egyebek mellett például különféle szimulációs gyakorlatok is segítik, hogy aztán éles helyzetben már az irányelveknek megfelelően történjen az ellátás. Ezen felül pedig az is lényeges, hogy minden esetben legyen egy B-tervünk.
HáziPatika.com: Mennyire terheli meg az embert akár fizikálisan, akár pszichésen ez a munka?
P. D.: Fogalmazzunk úgy, hogy hozzá lehet szokni. Egyszer egy konferencián hallottam egy ausztrál sürgősségi szakorvostól, hogy nekik van egy remek programjuk a kiégés ellen , miszerint hetente legfeljebb két vagy három műszakot szabad csak elvállalni. (nevet) Nyilván ez nem egy nagy trükk, de tény, hogy az ottani SBO-kon kevesebbet dolgoznak havonta az orvosok a kiégés megelőzése érdekében. Itthon egy főállású pozíció óraszáma már igen megterhelő a sürgősségi ellátásban, és mellette sokan túlórát is vállalnak. Nem egy kollégámnál láttam már, hogy a sok munkára ráment a magánéletük, így a párkapcsolatuk vagy házasságuk is. Éppen ezért az orvostanhallgatóknak is azt szoktam javasolni, akik erre a pályára készülnek, hogy érdemes inkább félállásban folytatni ezt a munkát, mellé pedig keresni valamilyen más tevékenységet. Ugye én magam például oktatok a szegedi egyetem. Az SBO-n egy-egy nehezebb műszak után érzem, hogy két nap regenerációra van szükség, amikor csak pihenek vagy az egyetemi teendőimet látom el. Kell a feltöltődés, mert csak így lehet elkerülni a kiégést.
HáziPatika.com: Hogyan lehet kezelni az olyan helyzeteket, amikor az orvos nem tud segíteni egy sürgősségi szituációban a betegen? Melyik volt az első olyan eset pályája során, amikor szembesülnie kellett a szakmának ezzel az oldalával?
P. D.: Két esetet tudok felidézni. Az elsőnél egy 50 év körüli, ismert gerincsérves beteg jött be az osztályra háti fájdalommal. Típusos panaszai miatt gerincproblémára gyanakodtunk, ezt erősítette meg a fizikális vizsgálat is, ez irányban kezdtük meg a kezelést. Hirtelen azonban az állapota romlani kezdett, a vérnyomása leesett, elveszítette az eszméletét. Ebből már sejthető volt, hogy megrepedt az aortája, de ezt nem tudtuk igazolni, mert a CT-vizsgálat előtt minden erőfeszítésünk ellenére meghalt. Végül a boncolás igazolta a nagy verőér spontán megrepedését és a súlyos belső vérzést. Persze, az is megviseli az embert, ha egy végső stádiumú daganatos vagy más gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteg élete ér véget az osztályon, de még nehezebb, ha váratlanul hal meg a páciens a kezeink között, és a gyors állapotromlás miatt nem tudunk rajta segíteni. Számunkra is rendkívül megterhelő érzelmileg azt látni, hogy a hozzátartozókat hirtelen éri egy ilyen tragédia. Ugyanígy különösen nehéz egy olyan szituáció, amikor közvetlenül egy ismerős vagy egy ismerős hozzátartozója az érintett. Egyszer egy tanítványomat és családját hozták be, miután súlyos balesetet szenvedtek. Az orvostanhallgató lány és a többi családtag könnyű sérülést szenvedett, de az édesanyának súlyos medencetörése volt. Hiába adtunk neki rengeteg egység vért, illetve tettünk meg érte mindent, már nem tudtuk megmenteni, elvérzett, és nekem kellett elmondani ezt a rossz hírt a lányának.
HáziPatika.com: Miként lehet egy ilyen hírt közölni a hozzátartozókkal?
P. D.: Valamennyire erre is felkészítik az orvostanhallgatókat az egyetemi képzés során. A legfontosabb, hogy lassan, fokozatosan adjuk át az információt, illetve hogy a beszélgetés kétirányú legyen, ne csupán egy egyszerű közlés. Ugyanakkor az orvos is ember, és így bizony hajlamos rá, hogy meneküljön ezekből a szituációkból, aminek az lehet a vége, hogy csak gyorsan elmondja, hogy a páciens meghalt, majd azonnal magára hagyja a hozzátartozót. Ez viszont a lehető legrosszabb megoldás, hiszen se nem fokozatos, se nem kétirányú. Fontos, hogy a hozzátartozók feltehessék a kérdéseiket. Igyekeznünk kell megérteni az érzelmeiket, reakcióikat, egy kis csendet nyújtanunk számukra, illetve útmutatást adni nekik arra vonatkozóan, hogy milyen teendők várnak rájuk ebben a helyzetben. Bevallom, eleinte velem is előfordult, hogy reflexesen megpróbáltam gyorsan szabadulni ezekből a szituációkból. Ma már azonban próbálok tudatosan odafigyelni arra, hogy ezt véletlenül se tegyem. Amikor elmondunk egy ilyen hírt a hozzátartozóknak, látszik a szemükben, hogy valami összetörik bennük, egy kicsit ők is "meghalnak" ilyenkor főleg, ha nagyon közeli hozzátartozó, például házastárs hirtelen haláláról van szó. Nem szabad tehát elmenekülni, hanem igenis oda kell ülni melléjük legalább egy rövid időre.
Ami nehézséget jelent, hogy hiába élünk meg egy ilyen érzelmileg megterhelő helyzetet, utána azonnal folytatnunk kell a műszakot, hiszen vár a többi beteg, akik ugyanúgy ellátásra szorulnak. A mentőzés ebből a szempontból könnyebb, mivel ott - leszámítva a ritkán előforduló tömeges baleseteket - egyszerre csak egy beteggel kell foglalkozni, a következő hívás előtt pedig van egy kevés idő lelkileg megemészteni a történteket. A sürgősségi osztályos munka nem ilyen. Gyakorlatilag amint átadtuk a rossz hírt, máris jön a következő páciens, nem egyszer akár kifejezetten ingerülten, amiért sokat kellett várnia. Nyilván ilyenkor nem kezdhetünk el magyarázkodni, de ettől még rosszul tudnak esni az elégedetlen megjegyzések.
HáziPatika.com: Pont azok bántják ilyenkor az orvost, akiken segíteni próbál...
P. D.: Igen, ráadásul itt, az SBO-n egyfajta kereszttűzben vagyunk. Lényegében mi vagyunk a kórház kapuja, és rendszeresen konfrontálódunk más osztályokkal, ha mondjuk, arról van szó, hogy a beérkező betegeket hova irányítsuk tovább. Mindennek az alapja azonban az egészségügy leterheltsége lehet. Az intenzív osztályokon például igen gyakran jelentkezhet ilyen jellegű probléma országszerte. A magyar társadalom öregedik és egészségi állapota folyamatosan romlik, ami érezteti a hatását a mi munkánkban is. Egyre több a súlyos, kritikus állapotú beteg. Ezért az intenzív osztályok országosan egyre telítettebbek, így egyre többször előfordulhat, hogy az újonnan érkező, súlyos állapotban lévő pácienseket a sürgősségi ellátók nem nagyon tudják azonnal intenzív osztályra elhelyezni. Persze ilyenkor SBO-n folytatódik az adekvát ellátás, csak a sürgősségi osztály kezd el telítődni, "bedugulni" súlyos betegekkel. Hasonló jelentkezhet más osztályok kapcsán is a mindennapokban. Az SBO-okon maximum 24 óráig lehetne beteg, tehát ezen belül kellene a betegeket osztályra adni.
Az alapellátás felől szintén gyakran helyeződik nyomás ránk, például azért, mert nincs elég háziorvos, sok a betöltetlen praxis. Emiatt aztán a betegek egy része hozzánk jön be háziorvosi kompetenciába tartozó problémákkal. Mindehhez hozzájárul, hogy általában véve a magyar lakosság körében az egészségtudatosság alacsony, így olyan páciensek is hozzánk fordulnak akár egy egyszerű lázas állapottal vagy egy banális hasmenéssel, akiknek a panaszait vény nélküli gyógyszerekkel is könnyen kezelni lehetne.
HáziPatika.com: Mekkora plusz munkát adnak a sürgősségi ellátásnak azok a betegek, akik voltaképpen szükségtelenül keresik fel az SBO-t?
P. D.: Ezt egy való életből merített példával tudom leginkább szemléltetni. Egy alkalommal több súlyos beteg is érkezett az osztályra, ezért értesítettük a váróban ülő többi beteget, hogy akár több óráig is eltarthat, mire fogadni tudjuk őket. Válaszul a páciensek több mint fele felállt és elment, nem várták meg az orvosi ellátást. Miközben az SBO-k feladata alapvetően a súlyos, életveszélyes vagy maradandó egészségkárosodással fenyegető esetek ellátása lenne, a valóságban egyszerre működünk háziorvosként, orvosi ügyeletként, szakrendelésként vagy éppen gyógyszertárként is. Nyilván nem a beteg hibája, ha nincs például háziorvosa, akihez elmehetne aznap, és csak időszakos a helyettesítés. Arról van szó, hogy az egészségügyi rendszer hiányosságai az SBO-n csapódnak le, hiszen gyakorlatilag a frontvonalban vagyunk. Mindez pedig rengeteg konfliktus forrása.
HáziPatika.com: Milyen jellegű konfliktusokra gondol?
P. D.: Rezidensekkel a kiégés megelőzése céljából létrehoztunk egy úgynevezett Bálint-csoportot a szakképzés ideje alatt, ahol alkalmanként egy-egy orvosi esetet beszéltünk meg egymás között. A legtöbb elhangzó történet nem orvos-beteg vagy orvos-hozzátartozó konfliktusról, esetleg halálesetekről szól, hanem orvosok közötti vagy orvos-nővér konfliktusokról. Valójában tízből nyolc-kilenc beszámoló az egészségügyi dolgozók egymás között kialakuló viszályait veti fel, ami jól mutatja, hogy az egészségügyben fellépő rengeteg feszültséget lényegében egymáson vezetik le a dolgozók. A betegek, hozzátartozók és halálesetek mind részei a hivatásunknak, mi ezt vállaltuk. Arra azonban nem készít fel az egyetem, hogy orvos és orvos között is milyen hihetetlenül erős feszültségek generálódhatnak. Mindennek hátterében éppúgy szerepet játszik az osztályok közötti rivalizálás, mint az orvoshiány okozta leterheltség, nem is beszélve a hálapénzről. Nagyon fontos lenne olyan programokat elindítani, amelyek javítani tudnák ezt a légkört, valamint a hálapénz helyzetével is kezdeni kellene végre valamit.
HáziPatika.com: Ha már megemlítette: Ön mit gondol a hálapénz kérdéséről?
P. D.: Egy korábbi állásinterjúm alkalmával ugyanezt kérdezte tőlem az osztályvezető. Neki is azt mondtam, hogy egyebek mellett éppen azért választottam ezt a területet, mert a sürgősségi ellátás egy hálapénzmentes szakma. Ezzel együtt sok mindenbe belefutottam már ez ügyben. Gyakran a betegekben is van egy kényszeres, szituációhoz köthető tehetetlenség, ami miatt úgy érzik, hogy muszáj adniuk. Egyszer például volt egy olyan páciensem, akinek hiába mondtam, hogy bár köszönöm, hogy gondolt rám, de nem fogadom el a pénzét, olyan erős tehetetlenséget érzett, hogy ledobta az asztalra a borítékot és szó szerint elfutott. A másik probléma, hogy a hálapénz sok esetben egyáltalán nem a háláról szól. Az SBO-n is voltak már olyan próbálkozások, hogy a betegek vagy hozzátartozók pénzt ajánlottak, hogy gyorsabban sorra kerüljenek. Talán mondani sem kell, hogy ez lényegében már a vesztegetés kategóriája.
Ez is érdekelhet
Hiszek benne, hogy a hálapénz politikai és társadalmi akarattal felszámolható. Tagja vagyok az "1001 orvos hálapénz nélkül" Facebook-csoportnak is. Azt látom, hogy az orvostársadalomban egyre többen nyíltan támogatják a hálapénzrendszer felszámolását. Ennek megvannak a lépései, de ez már egy más téma.
