A Nepálban gyógyító magyar orvosnak kicsit minden területhez értenie kell - Dr. Paudel Klára nefrológus

Izgatottan ültem le a monitor elé a megbeszélt időpontban, végtére is nem mindennap adatik meg, hogy több ezer kilométernyi távolságból beszélgessek valakivel. A technika persze mindenre lehetőséget ad, szóval lássuk csak egymást – mintha ott lennék Nepálban. Azonban egy perc alatt kiderült, hogy Klára épp Budapesten tölti a szabadságát.

„Évente átlagban egyszer hazajövök, igen. Fontosnak tartom a kapcsolatot, illetve mindig belecsúszik egy kis munka is” – kezdi mosolyogva. Láthatóan rutinos az online térben, amiről persze megtudom később, hogy oktatóvideókat készít, és egy kisebb csapat követi a munkásságát, akikkel folyamatosan egyeztet Magyarországon.

Egy mindenre nyitott kilencéves kislány, aki az összes elé kerülő könyvet falja, ráébred, hogy ő bizony orvos lesz. Későbbi tanulmányai során néhányszor persze elbizonytalanodik, de az orvosi egyetem végül kisimítja a kételkedő gondolatokat.

„Engem igazából maga a gyógyítás érdekelt. Bármilyen legyen is az, a lényeg, hogy működjön, és az emberek jobban legyenek tőle. Visszanézve, már az elejétől is holisztikus szemléletem volt, ezért soha nem szűkült be a látóköröm. Nyugati vagy keleti gyógyítás, injekciókúra vagy akupunktúra, gyógyszerek vagy gyógynövények – mindegy, a cél azonos. Így történt, hogy az egyetem után alig egy évvel, ösztöndíjjal Kínába mehettem, ahol akupunktúrát tanulhattam a legavatottabb környezetben.”

A tanfolyam ugyan csupán három hónapig tartott, mégis meghatározó volt az egész további életére nézve. Ott megismerkedett ugyanis nepáli származású, de Kínában orvosnak tanuló férjével. Két év után, friss házasokként az európai országok valamelyikében képzelték el az életüket, ám végül Nepál mellett döntöttek. Akkoriban férje hazájában nagy volt az orvoshiány, ezért mindkettőjüknek azonnal állást kínáltak.

„És már tizennyolc éve élünk és dolgozunk Nepál, Pokhara városában, amit egy percig nem bántam meg, azóta sem! Az emberek valamiért azt gondolják, hogy aki itt él, az egy zárt világban, sajátos törvények között, korlátozva létezik. Meg kell erősítenem, hogy ez nem igaz, legalábbis a mi családunkra biztosan nem érvényes. A férjem nyitott szemléletű, imád orvos lenni, mint én, ráadásul közös szenvedélyünk az utazás is. A világ számos országát megcsodáltuk már, sok emberrel, kultúrával találkozhattunk. Persze a munkánk miatt a legtöbb időt otthon töltjük. Úgy tudom egyébként, hogy rajtam kívül egyetlen magyar lány él még az országban, aki nyelvkutató. Természetesen sok más magyar is eltölt pár hónapot például egy kolostorban, amit spirituális fejlődésük miatt választanak, vagy éppen a Himalája hegyei csábítják őket. (Pokharát a „Himalája kapujának” hívják.) De egyszer egy kedves kerékpáros magyar pár is megfordult a rendelőmben - és az otthonunkban is.”

Nyugati szemmel nehéz elképzelni a nepáli egészségügyi ellátást - sokan a szegénységre asszociálnak. Pedig az élővilág és természeti kincsek sokféleségét tekintve Nepál a Föld egyik leggazdagabb országa. Északon a Himalája 8000 méteres csúcsaitól a déli síkságig terjed. Az országot számtalan folyó szeli át, melyek a Himalája gleccsereiből kiindulva mély völgyeket vájnak a Hindusztáni-alföldön, majd végül a Gangeszbe torkollnak.

„Ha elmegyünk egy nepáli városba, és megnézzük az embereket, máris láthatjuk, hogy nem annyira szegények. A kevésbé jómódúak inkább a falvakban élnek; nekik arra sincs pénzük, hogy bemenjenek egy városba. Még egy buszjegyre sincs. De mióta itt élek, sokat fejlődött a gazdaság, jóval tehetősebbek lettek a nepáliak. Ugyanígy az egészségügy is hatalmas változáson ment keresztül. Igaz, ebben jó sok munkánk fekszik, rengeteg kreativitás és sok ember összehangolt tevékenysége együttesen segíti ezeket a folyamatokat. Amikor megérkeztünk, alig volt orvos, és nem nagyon volt kórházi ellátás a városban. Mi, a férjemmel létrehoztunk több kórházat is együtt. Én veseorvos (nefrológus) vagyok, és már öt dialízisállomást nyitottam meg, amikre nagyon nagy szükség van. Ha a fővárosra tekintünk, akkor láthatunk olyan kórházat, amely európai színvonalú, de ha elmegyünk egy apró faluba, ahová még normális út sincs, és lehet, hogy három napig kell buszozni, míg odaérünk, ott bizony nehéz a helyzet. Szóval ezeken a távoli vidékeken nővér és orvos ritkaságszámba megy. Ha valaki hirtelen súlyos beteg lesz, akkor a túlélés egyetlen esélye az, ha érte jön egy helikopter és elviszi. Erre azonban kevés kilátása van. Esetleg - mivel földjük az van - , azt mondhatják: eladunk egy kis földdarabot, és kifizetjük azt a szállítást. Az állami ellátást sem úgy kell elképzelni, mint ahogyan Magyarországon működik. Ugyan minden városban van egy állami kórház, de ezek messze nem képesek ellátni a teendőket. Egy-egy a sok közül, mert az összes többi kórház jellemzően magánfinanszírozású. Azonban a magánjelleg nem jelenti azt, hogy megfizethetetlenek, főleg, ha kevert finanszírozásúak, vagyis részben oktatókórházként működnek.”

Az utazási katalógusokban a nepáli emberek mosolygósak, és nem feltétlenül a pénz irányítja az életüket. Az Ázsiai Fejlesztési Bank (ADB) adatai szerint ugyanakkor 2024-ben már 3,6 százalékkal nőtt Nepál gazdasági teljesítménye.

„A fizetéseket nem mondanám mérvadónak, mert azok bizony alacsonyak. Ha valaki alkalmazottként dolgozik, akkor nagyon keveset keres; abból nem sokan tudnak megélni (közelítőleg: egy szakképzetlen alkalmazott száz dollárt kereshet). Ez alapélelmiszerek vásárlására épphogy elég. Van viszont egy sajátosság: szinte minden családnak van egy pici boltja. Ha a házuk utcára nyílik (márpedig a legtöbb igen), akkor az első szobát szinte biztosan bolttá alakítják. Vagy egy másik mód, hogy a család egyik tagja külföldön dolgozik és támogatja az otthon élőket. Általában Közel-Keleten vállalnak munkát a nepáliak, Szaúd-Arábiában, Dubajban.”

Klára és férje három gyermeket nevelnek. Már a gyerekek egészen kicsi korától hozzájuk költöztek a férje szülei, így egy szerető nagycsaládban gondoskodnak róluk. Mivel nem volt életszerű, hogy Klára orvosként csak angolul beszéljen a helyiekkel vagy a rokonsággal, ezért nepáli nyelven is megtanult.
„Olyan másfél-két év után már tudtam rendesen beszélni a betegekkel. Hiszen nem csak azt kell elmagyarázni nekik, hogy milyen az állapotuk, vagy milyen gyógykezelés vár rájuk, hanem néha meg kell őket róni… bizony. Annyira aranyosak tudnak lenni, amikor elmondjuk, hogy a dohányzás nem jó dolog, és elszégyellik magukat!”  Ahogyan Klára mesél, szinte látom magam előtt a helyi boltos bácsit, aki egy nyugati orvos előtt döbben rá, hogy a nikotin bizony nem távozik a szervezetből a füsttel. „A kórházi munkám során rengeteg minden teljesen más, mintha magyar kórházban dolgoznék. Míg otthon egyfajta hierarchia szövi át az orvosi munkát és minden terület szakorvosokkal teli, addig itt – mivel kevés az orvos még mindig – egy orvos gyakorlatilag minden területhez ért. Vagyis a belgyógyászaton belül pajzsmirigy-, szív- és tüdőproblémákat saját magunk menedzselünk úgy, mintha minden szakterület specialistája lennénk egy személyben. Úgy gondolom, hogy ez jó dolog.”

Amikor Klára elkezdte a munkát Nepálban, kiderült, hogy az egész régióban nincs nefrológus, pedig vesebetegek vannak bőven. Így a szükség csinált belőle "veseorvost". Még Angliába is elment továbbképzésre, ahol megtanulta a gép nélküli hasi dialízist, ami helyi viszonylatban egyedülálló volt, viszont sokak számára akár életmentő.
„Tényleg elmondható, hogy sok ember még azért van életben, mert ezt a módszert sikerült meghonosítani. A hasi dialízis módszere szerint nem szükséges gép használata. Nagyon sok beteg a falvakban, saját maga végzi, és egyáltalán nem kell a kórházba jönnie. Ez óriási dolog, ami sok ember életét megkönnyítette. A tudást továbbadtam, így már nővérek is segítik ezzel a technikával a betegeket. Ha ugyanis én vagyok az egyetlen nefrológus a kórházban, akkor huszonnégy órában, a nap hét napján bármikor szólhatnak nekem, ha valami probléma van, és nincs megállás. Nepálban a vesebetegek nagyon szegények, vagyis nagyon nehéz nekik, mert a dialízis pénzbe kerül… Az állam ugyan ad némi támogatást, de ez egy élethosszig tartó kezelés, így folyamatos anyagi terhet jelent. Látva a gondokat, eldöntöttük, hogy alapítványt hozunk létre segítségképp. Így született a Jeewasha Alapítvány. Sajnos nem vagyok jó a "kéregetésben" és az önpromócióban. Aztán láttam a neten, hogy online kurzusokat készítenek, és az emberek megveszik a tudást. Ekkor villant be, hogy ez az! Innen lesz bevételünk! A Paudel Egészség Akadémiát az igény szülte, de később kiderült, hogy az emberek bizalma erős, és más problémákkal is elkezdtek megkeresni Magyarországról. Most már kialakult az életritmusom is, és össze tudom egyeztetni a saját dolgaimmal. Általában reggel ötkor kelek, egy órát jógázom, és utána elkezdem az online ügyeket intézgetni. Az alapítvány így tud segíteni a helyi szegényeknek.”

A kérdés nyomán, hogy milyen panaszokkal fordulnak hozzájuk az emberek, megtudom, hogy Nepálban a szubtrópusi éghajlat miatt alapvetően a trópusi betegségek jellemzőek, de a helyi szokások, infrastruktúra mind közrejátszik egy-egy megbetegedés terjedésében.

„Nyáron esős szezon van, így a lázas illetve a hasmenéses betegségek gyakoriak. De leggyakoribb a tífusz, vagy a dengue-kór, ami korábban nem volt, de most behozták a szúnyogok. Télen viszont mindkét kór, hipp-hopp eltűnik. A tüdőbetegség is nagyon sűrű, mert a falvakban általában a konyha egyterű, vagyis beltéri tűzön főznek, és gyakorlatilag füstben élnek. Plusz mindenhol por van, és a légszennyezettség sem kedvez a tüdőnek, ezért is nő a betegek száma. A TBC is sűrűn elfordul, és nemcsak a tüdőben, de más szervekben is, például a vesében. A tífusz várhatóan akkor fog elmúlni, amikor a szennyvízcsatorna-rendszert kiépítik… Alapvetően ugyanis a széklettel szennyeződik a talajvíz. A legtöbb házban vízrendszer ugyan van, tehát a csapból jön valamennyi víz, de a szennyvizet emésztőtartályba gyűjtik, nincs szennyvízcsatorna. Pokharában, ahol mi lakunk, általában nincs probléma, de ott is minden háznak van egy saját víztartálya, és ezekben tartalékolunk, mert a csapból sem mindig jön víz.”

Európában élve nehéz elképzelni ezeket a körülményeket. Ugyanakkor - noha itt minden higiéniai körülmény adott -, a modern életritmus, táplálkozás és szokások más betegségeket hoznak magukkal. Apropó, táplálkozás... A
„Alapvetően rizst eszünk.  Dal-bhat-tarkari - ez a fő étel. Lencseleves, zöldség és rizs. Tradicionálisan nincs reggeli, maximum egy kis tea. 9-10 óra környékén eszünk először rizst, majd délután 1-2 órakor egy kisebb uzsonnaszerűséget, aztán este az újabb adag rizs következik. A hús, nos, a hús nem alapvető feltétele az ételnek… Egy falusi helyen nagyjából egy héten egyszer esznek ilyesmit, és a nagyobb ünnepek alkalmával. Az októberi nagy ünnep során viszont mindenki kecskét vág.”

Klára szerényen beszél saját és férje szerepéről Nepál egészségügyi fejlődésében, ám az International Society of Nephrology oldalain ezt olvashatjuk róla: „A nefrológia iránti elkötelezettsége megváltoztatta a vesebetegek ellátását és az ezzel kapcsolatos kutatásokat Nepálban.” 

Ez is érdekelheti

lábgörcs

Éjjeli lábgörcs? Nem csak magnéziumhiány okozhatja!

Egészség és gasztronómia

Teljes kiőrlésű termékek: átverik a fogyasztókat?

fülzúgás okai

Minden 8. magyar ezzel küzd, mégsem fordul orvoshoz

Veszélyben

Népszerű gyermekgyógyszert hívnak vissza

A Jeewasha Alapítvány számlaszáma: 12600016-17300751-26809333