Dr. Hegyi Péter belgyógyász, gasztroenterológus és klinikai farmakológus, kutatóorvos, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Ő hozta létre a Semmelweis Egyetem Transzlációs Medicina Központját, és igazgatója maradt a Pécsi Tudományegyetem Transzlációs Medicina Intézetének is. Tagja a vezető európai tudósokat tömörítő Academia Europaeának, jelenleg annak klinikai tudományi szekcióját is vezeti. Programvezetője a szegedi központtal működő multigenerációs tehetséggondozó programnak, a Tudósképző Akadémiának.
Láttam az időmenedzsmentről szóló előadását, így nem lepődtem meg azon, amikor azt mondta: hívjam reggel hat óra tízkor, mert akkor hat óra ötvenig tudunk beszélgetni, és ha kell, majd folytatjuk.
Igen, épp most indul a futás, úgyhogy kezdhetjük is. Az időbeosztási módszeremet – aminek az is része, hogy a napjaimat száz egységre bontom – csak pár éve dolgoztam ki, de táblázatokat és időrendeket már nagyjából tíz éve vezetek. Komolyabban 2015-ben kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor átmentem a pécsi egyetemre, és bővültek a feladataim. A helyzet ekkor kezdett el tarthatatlanná válni, mert Szegeden is maradt egy kisebb kutatócsoportom, és folytattam ott a Nobel-programként ismertté vált, ma is ottani központtal működő Nemzeti Tudósképző Akadémiát. Megoldást az hozott, hogy nagyon sok emberrel beszéltem, beleértve diákokat is, majd a sok jó gondolatot beletettem egy rendszerbe. A Semmelweis Egyetemre 2021-ben jöttem, onnantól aztán végképp szükség volt minden percre. Most Budapesten heti négy napot töltök, egyet Pécsett, és kettőt Szegeden. A naptáram fejlesztése folyamatos, de vannak benne állandó elemek. Például tíz éve futok minden nap, de sosem önmagában. Most az interjúnkkal kötöm össze, de van, hogy online meetingen veszek részt vagy zenét hallgatok. Gyakori, hogy közben oktatási hanganyagokkal fejlesztem magam vagy a családtagjaimmal beszélgetek. Bár megjegyzem, hogy jelenleg az anyukám az egyetlen, aki nem veszi zokon, ha hét óra előtt hívom.
A Semmelweis Egyetemen a Transzlációs Medicina Intézetet vezeti. Sokan nem tudják, mi fán terem ez a fogalom.
A tudományos eredmények mindennapi hasznosítását értjük alatta. Azért fontos, mert jelenleg az orvoslás legnagyobb nehézségét az adja, hogy sokkal több tudományos eredmény van, mint amit használunk a mindennapi gyakorlatban. Ha ma leállítanánk minden kutatást ezen a területen, de megnéznénk és alkalmaznánk minden eredményt, amit az emberiség eddig fölhalmozott, akkor rengeteg életet menthetnénk meg. Magyarországon például a koronavírus-járvány előtt 120-130 ezer ember halt meg évente, de ha használnánk minden elérhető tudományos ismeretet, akkor ebből 60 ezret kivédhetnénk. Európa sem áll sokkal jobban, főleg ha a hetvenöt év alattiakra összpontosítunk. Ott a számítások azt mutatják, hogy az éves szinten 1,7 millió halálesetből 1,2 millió megelőzhető lenne.
De akkor miért nem hasznosítják az eredményeket?
Mert iszonyatos dömping van belőlük, nem lehet őket követni. Míg az ’50-es években a PubMeden (ez az adatbázis az egészségügyet érintő tudományos közleményeket gyűjti össze – a szerk.) nagyságrendileg ötvenezer közlemény jelent meg évente, addig ma körülbelül kétmillió. Rengeteg kutató dolgozik és fedez fel új dolgokat, de azokat jellemzően csak „berakja a könyvtárba”. Nincs meg az a tudás, ami ahhoz kellene, hogy kitaláljuk, mit kell onnan kihozni, és azt miképp lehet hasznosítani. Erre való a transzlációs medicina, amit mi nem csak orvosoknak, hanem gyógyszerészeknek, dietetikusoknak és gyógytornászoknak is oktatunk. Ezt a „learning by doing” módszerével tesszük, ami azt jelenti, hogy a hallgatókat nem iskolapadba ültetjük, hanem azt mondjuk: kutassanak, majd az alapján sajátítsák el a transzlációs medicinát. Ezt a PhD képzésbe már beemeltük, így amikor a hallgatók a doktori fokozat megszerzése után visszamennek dolgozni, más szemléletű orvosként kezdenek el gyógyítani. Már tudják, hogy a tudományos eredményeket hogyan kell keresni, feldolgozni és alkalmazni.
Önt tartják a terület hazai meghonosítójának.
Nem csak magamhoz kötném ezt, sok helyen foglalkoznak ezzel itthon is. Ott van például Szegeden a Bőrgyógyászati Klinika, amit Kemény Lajos professzor vezet, vagy a Vécsei László által irányított neurológiai klinika, ahol szintén látni e tudományág egyes elemeit. De mondhatnám a pécsi egyetemet is, ahol az idegsebészet ment előre hasonló gondolkodás mentén Dóczi Tamás vezetése alatt. Sok egyéb példa is van, hozzám kötni inkább ennek az intézményesített oktatási rendszerét lehet, újnak az számít. Évente száz olyan hallgatót tudunk képezni, aki ért ehhez. Ilyen rendszer ebben a formában sem itthon nem működött, sem máshol. Legalábbis én sehol sem találkoztam vele, és újdonságnak tartották azok a Nobel-díjas kutatók is, akikkel eddig beszéltem róla.
Hogyan alkotta meg ezt a programot?
Több elemből, az egyik pont a gimnáziumokban már működő Nobel-program, a másik pedig a sport. Foci-játékvezetőként nagyon sok utánpótlásprogramot láttam, tudom, hogyan lehet összerakni egy oktatási, akadémiai képzést. A sporttudományban, sőt művészeti területen is látott módszerekből kivettem azokat az elemeket, amelyek segíthetik ezt a képzést, és egybegyúrtam őket.
Mi pontosan a Nobel-program, amit említett?
Úgy indult, hogy a Szegedi Tudományegyetem 2012-ben uniós pályázatokat nyert – ezek most nagyon hiányoznak a rendszerből –, és Varró András professzor, aki ebben az időszakban az SZTE tudományos rektorhelyettese volt, bizalmat szavazott nekem. Bevett abba a bizottságba, amelyik a források sorsáról döntött, és elkezdtük együtt megtervezni a lehető leghatékonyabb felhasználásukat. A pénzek egy részét konferenciákra költhettük, mi pedig kitaláltunk egy olyan eseményt, amire minden kutatócsoport hozhatta a saját témáját. Elkezdtük a tervezést, és észrevettük, hogy Szent-Györgyi Albert – akinek nevét a szegedi egyetem orvostudományi kara viseli –, épp hetvenöt éve kapott Nobel-díjat. Kitaláltuk, hogy szervezzük meg ennek a jubileumát, és azt kössük össze egy konferenciával. A bizottságnak tagja volt Szabad János genetikus professzor is, aki jelezte, van két ismerőse, akik Nobel-díjasok: Eric Wieschaus és Tim Hunt. Azt mondta, hogy ha az eseményt úgyis a Nobel-díj köré szervezzük, akkor megpróbálja őket idecsábítani. Elfogadták a meghívást, mire én, aki mindig versenyszellemben gondolkodtam, egyből arra gondoltam: ha már ők ketten itt lesznek, hozzunk még több Nobel-díjast. Végül kilencen jöttek el, amin magunk is meglepődtünk. Gimnazistáknak és egyetemistáknak szerveztünk velük találkozót, amit mindenki nagyon élvezett. Ezt követően fogalmazódott meg bennünk a gondolat, hogy ilyen programot csinálhatnánk rendszeresen. Azóta minden évben ellátogat hozzánk egy vagy több Nobel-díjas, főként ebből a korábbi kilencből. Kitaláltunk egy oktatási mentorprogramot is, ami évről évre komolyabb lett, jelenleg százhetven gimnázium vesz részt benne több mint ezer középiskolás diákkal. Laborjaink körülbelül húsz gimnáziumban vannak. A programból látszik, hogy a magyar fiatalok semmivel nem gyengébbek, mint a külföldiek, föl lehetne építeni egy iskolarendszert, ami lehetővé tenné, hogy legyen újra Nobel-díjasunk.
Kanyarodjunk kicsit vissza a transzlációs medicinához. Eddig miket hoztak át a kutatások világából a napi gyakorlatba?
Erre már nagyon sok példa van, az egyik az antibiotikumok alkalmazása a hasnyálmirigy-gyulladásnál. Ezt sajnos túlzásba viszik az orvosok, mert a gyulladásos jeleket fertőzéses jelként értelmezik, nem tudják, a kettőt hogyan lehet elkülöníteni. Magyarországon ezen a területen 80 százalékos volt az antibiotikum-használat, de azokban az egyetemi centrumokban, ahol a kutatásokra épülő új módszertant meghonosítottuk, 40 százalék körülire csökkent az arány. Izbéki Ferenc professzor úr vezetésével bekapcsolódott a programunkba a székesfehérvári kórház is, a felhasználást ott is jelentősen csökkentettük. Jó példa a Heim Pál Gyermekkórház is, ahol Párniczky Andrea főorvos vezetésével zajlik a munkánk. Ott a gyerekeket a legújabb kutatási eredmények alapján már három-négy éves korukban szűrni kezdték, és így 30 százalékuknál már azt megelőzően föl tudták ismerni az cukorbetegséget, hogy az tüneteket okozott volna. Ez azért nagy eredmény, mert így időben be lehet állítani a terápiát, és meg lehet előzni a szervi károsodást. A Bajcsy-Zsilinszky kórházból fül-orr-gégészek, Horváth Tamás főorvos úr és Illés Kata rezidens doktornő kapcsolódtak be a munkánkba. Ők a középfül egyik jóindulatú daganatát kutatták – ez csak műtéttel gyógyítható –, és kiderült, hogy az egyik műtétforma sokkal hatékonyabb a többinél. Ma már minden betegnél ezt alkalmazzák, elérve ezzel azt, hogy 13 százalékkal csökkenjen a kiújulások száma.
Ön kutatóként elsősorban a hasnyálmiriggyel foglalkozik. Az eredmények ott is hasznosultónak a mindennapi orvosi gyakorlatban?
Az első komoly közleményünk 2008-ban jelent meg, a világ egyik legerősebb gasztroenterológiai lapjában, a Gutban. Ebben elsőként írtuk le, hogy a hasnyálmirigy-vezeték sejtjeinek komoly szerepük van a hasnyármirigy-gyulladás mechanizmusában. Sok olyan támadáspont van rajta, amit ha használunk, tudunk olyan gyógyszereket fejleszteni, amelyekkel kezelhető lehet ez a betegség. Ma már több gyógyszercég az eredményeink nyomán vizsgál erre alkalmas molekulákat. A kutatásainkból kiindulva lettek új terápiás útvonalak is, közülük az egyik paradigmaváltást hozott. Azt vettük észre, hogy a hasnyálmirigy-gyulladásnál kialakuló szövetelhalás nagyon hasonlít ahhoz, ami sztróknál vagy infarktusnál is kialakulhat. Csak ott nem azért halnak el a szövetek, mert az érpálya el van zárva, hanem azért, mert valamilyen károsító anyag – például alkohol, epesav és zsírsav – károsítja a sejt mitokondriumát (ez a sejtszervecske a sejtek energiaellátásában játszik szerepet – a szerk.), így az nagyon alacsony energiaállapotba kerül. Viszont ha az energiát elkezdjük pótolni a betegség korai szakaszában, akkor az elhalt sejtek aránya jelentősen csökken, és azzal párhuzamosan az erre épülő gyulladás is enyhül. Ezen eredmények is hozzásegítették az orvosokat ahhoz, hogy kiderüljön: az egyetlen igazi terápia, ami hasnyálmirigy-gyulladásnál alkalmazható, pont a fordítottja annak, mint ami húsz-harminc évvel ezelőtt volt.
Akkoriban mi volt, és mi a helyzet ma?
Régen a betegeket éheztették, mert azt gondolták, azzal tehermentesítik, pihentethetik a hasnyálmirigyüket. A kutatásainkkal ezt a paradigmát törtük át, és ma már a kórházba kerülő betegeket egyből tápszerekkel táplálják. Az ezzel kapcsolatos energetikai kísérleteket ma a világon két komoly európai centrumhoz kötik, a liverpoolihoz és a szegedihez. Egy másik kutatásunkban olyan adatokra bukkantunk, amelyekből következtetni lehet arra, hogy a kórházba kerülő betegeknél milyen lesz a hasnyálmirigy-gyulladás lefolyása. Ez tette lehetővé, hogy mesterséges intelligencia segítségével létrehozzuk azt az ingyenesen elérhető, a világon bárhol használható online programot, ami a mérhető laborparaméterek és betegadatok alapján meg tudja becsülni a betegség várható lefolyását; 90 százalékos eséllyel meg tudja mondani, kialakul-e súlyos gyulladás. Ennek segítségével sokkal profibban meg lehet tervezni a betegellátást. Jelenleg zajlik több mint tíz olyan klinikai vizsgálat is, ami segíthet a hasnyálmirigybetegek gyógyításában. Körülbelül egy hónapja publikáltunk egy újabb, világviszonylatban is áttörő felfedezést, amiben tisztáztuk a hasnyálmirigy-gyulladás utáni halálozásokat és megbetegedéseket, a világ ezt is hozzánk fogja kötni.
Miért kezdett el pont a hasnyálmiriggyel foglalkozni, és egyáltalán miért választotta az orvosi pályát?
Erre az útra a lehetőségek vezettek. Nagyon szerettem a fizikát, műszaki, logikai, matematikai gondolkodásom volt, viszont Szegeden laktunk, és akkoriban az egyetemnek még nem volt műszaki kara. Csak a Műegyetemre járhattam volna Budapesten, de mivel nem volt pénzünk arra, hogy más városban töltsem az egyetemi éveimet, helyben próbáltam alternatívákat keresni. Itt két dolog érdekelt, az orvosbiológia és a jog, az előbbi pedig logikusabbnak tűnt. Komoly ok volt az is, hogy középiskolában nagyon jó természettudományi tanáraim voltak. Ezek a hatások tereltek az orvosi pálya felé. Abban is a tanáraimnak volt nagy szerepük, hogy az orvosláson belül ezt a területet választottam. Mert ugyan nagyon érdekeltek a manuális szakmák; a sebészet, nőgyógyászat és a kisműtétes irányok, de belgyógyászati és gasztroenterológiai vonalon találtam meg azt a mentort – Takács Tamás adjunktus, később professzor úr személyében –, akitől rengeteget tanulhattam a hasnyálmirigy betegségeiről. Nagyon megszerettem ezt a területet.
Sok időt töltött angliai egyetemeken, ott milyen tapasztalatokat szerzett?
Angliában először két évig voltam, majd következett egy nyolcéves periódus, amikor félévente ingáztunk, összességében négy évet töltöttünk kint, négyet itthon. A témám ott is a hasnyálmirigy volt, a kutatások mind ahhoz kötődtek, logikailag egymásra épültek. Az első dolog, amit meg kellett értenem, hogy kint is ugyanolyan emberek vannak, mint itthon, két fülük és két szemük van, egy orruk. Nem mások a képességeik sem. Tehát nem emiatt érnek el jobb eredményeket, hanem azért, mert sokkal strukturáltabb rendszerben gondolkoznak, eredménycentrikusak. A stratégiai tervezést nekem is sikerült elsajátítanom, és haza is hoznom. Ezen a téren nagyon le vagyunk maradva, nálunk inkább a kifogáskeresés a gyakori. Azt mondjuk, mindent jobban csinálnánk, ha lenne rá lehetőségünk, ha magasabb lenne a fizetésünk. Durván hangzik, de hajlamosak vagyok azt hinni, hogy ha valamire nagyon jó kifogást találunk, és azt alá is tudjuk támasztani, akkor az helyettesíti a feladatok elvégzését. Nyugaton az a jellemzőbb, hogy van egy feladat, és a kutatók addig mennek előre, amíg meg nem találják a sok útvonalból az egyetlent, ami működik.
A fiataloknak itthon is megad erre minden lehetőséget.
A környezetem már többször jelezte – ez így volt mindhárom egyetemen –, hogy talán túlzottam is támogatom a fiatalok elindulását. Például sokszor előfordult, hogy amikor pozíciókra vagy PhD témavezetőnek javaslom őket, az egyetemi bizottságok türelemre intenek. A rendszerünk tele van olyan szabályokkal, amelyek azt hivatottak kivédeni, hogy nehogy véletlenül olyan ember kerüljön az egyes posztokra, aki még nem érett arra. De ha megnézzük a fiatalokat, akkor a képességeik Gauss-görbén oszlanak el, ugyanúgy, mint másoknak. Egy százas listán van tíz nagyon gyenge és tíz nagyon jó, és nyolcvan közepes. A rendszereink arra épülnek, hogy ennek a nyolcvannak legyen jó, a tíz gyengébb pedig véletlenül se kerüljön olyan helyre, ahova nem való. Én ezt a kérdést más oldalról közelítem, szerintem olyan rendszert kell építeni, hogy a tíz kiválóság olyan sebességgel mehessen, amilyennel csak tud. Ehhez a fiataloknak zöld utat kell biztosítunk akár annak árán is, hogy azzal a gyengébb, a tudományos életből egy-két év után úgyis kiesők is lehetőséget kapnak. Egy kutatócsoport vagy egy ország jövője nem ezen fog múlni, hanem azon, hogy a legkiválóbbak milyen magasra jutnak. Ez a szemlélet nagyon hiányzik a magyar egyetemi rendszerekből, de még a külföldiekből is. Mindent az átlaghoz akarunk belőni, mondván, az a biztonságos.
Másfél éve ön az elnöke az európai tudósokat tömörítő Academia Europaea klinikai szekciójának. Ott milyen teendői vannak?
Nagyon büszke vagyok arra, hogy ennek a rendkívül nagy presztízsű akadémiának, aminek közel 4800 tagja van – köztük 83 Nobel-díjas kutató – vezethetem ezt az osztályát. Elsősorban az a feladatom, hogy azzal a közel 350 európai klinikussal, aki kiváló tudományos teljesítményt is felmutatott, olyan útvonalak keressünk, olyan véleményeket fogalmazzunk meg, ami tudományos bizonyítékokon nyugszik. Gyakran jön hozzánk kérdés az Európai Uniótól, például arról, hogy miképp lehetne felgyorsítani a rákprevenciót. Vagy arról, hogy lehetne hatékonyabban visszajuttatni a tudományos eredményeket a mindennapokba. Ilyenkor készítünk egy evidenciákon alapuló összefoglalót, és az alapján mondunk véleményt. Próbálunk olyan kutatásokat is szervezni, amelyek a jövőben javíthatják az emberek egészségi állapotát. Az osztályunk az elsők között hozott létre nagy aktivitással rendelkező munkacsoportokat.
Az oktatás és a kutatás mellett néptáncol is. Az hogyan lett az élete része?
Nyolcéves koromban kezdtem, gyerekként a Szeged Táncegyüttesben Nagy Albert irányítása alatt, és már gimnazistaként nagyon intenzíven belefolytam. Tizennyolc éves koromban arra is lett volna lehetőségem, hogy a Timár Sándor vezette Magyar Állami Népi Együttesbe menjek. Csak akkor nem tudtam volna elkezdeni az orvosit. Viszont mivel az egyetem mellett lehetett néptáncolni, ezt a megoldást választottam. Fiatal egyetemistaként is megesett, hogy heti nyolc próbám volt, vezettem néptánccsoportot, csináltam koreográfiát. Itt az angliai évek törést jelentettek, ott nem tudtam néptáncolni, de amikor 2008-ban hazajöttem, folytattam azt is. Persze limitált óraszámban, inkább csak egyszeri időpontokban, nagyobb rendezvényeken. Ilyen alkalmakkor profi és amatőr együttesekkel szoktam föllépni. Mindig igyekszem saját koreográfiát is vinni. Külön öröm számomra, hogy a lányaimmal és a fiammal is színpadra tudtam lépni.
Ért a focihoz is, hiszen hivatalos játékvezető volt.
A sportágat mindig is szerettem, de a szüleim másképp voltak ezzel. Anyukám nem szerette a futballisták stílusát, nem tartotta őket „egyetemi közegnek”. Másrészt míg apukám történész volt, addig ő radiológus, aki rengeteg sportsérülést látott, emiatt is féltett engem. Amikor az orvosit elkezdtem, már nyilvánvaló volt, hogy a focikarrierről az egyetemi leterheltségből és a koromból adódóan is le kell mondanom, de a sportág iránti szeretetem megmaradt. Ekkor hirdettek meg egy játékvezetői tanfolyamot. Jelentkeztem rá, mert motivált, hogy így jelen lehetek a pályán, ráadásul diákként pénz is kereshetek a játékvezetéssel. Vonzott az is, hogy az egészséges életmódra mindig figyeltem, így pedig lehetőségem nyílt arra, hogy rendszeresen sportoljak. Nem lettem a világ legjobb játékvezetője, de elég magasra sikerült eljutnom, a munkát nagyon élveztem. A játékvezetést akkor is folytattam, amikor kimentünk Angliába, ott a Premier League tartalékbajnokságában működtem, illetve az angol labdarúgó-bajnokság másod-, harmad- és negyedosztályában. Mivel FIFA kerettag is voltam, az UEFA-kupameccseken találkozhattam Premier League-csapatok, például a Manchester City, a Newcastle United, vagy akár az angol válogatott tagjaival is.
Feleségével öt gyerekük van, ők követték a példáját bármelyik vonalon?
Természetesen az apai hatás megvan a gyerekeknél. Judit lányom elvégezte a Università di Pavia és a Szegedi Tudományegyetem közgazdasági szakát, Eszter a Sorbonne Egyetemen és Szegedi Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát. Neki megtetszett a játékvezetés is, most a női NB1-ben van. Működött már Franciaországban is, a nemzetközi keretbe kerülés lehetősége nyitott számára is. Sára művész, ő Angliában divattervező, óriási eredmények ér el: az ottani Oscar-díjnak számító BAFTA show-ban a legjobbak közé került az egyik ruhája, szeptemberben ott lesz a London Fashion Weeken is. Őt ösztöndíjjal vették fel a világ egyik vezető művészeti egyetemére, a londoni Royal College of Artba. Panni lányom az orvosi pályát folytatja, nemrég egy unokával is megajándékozott bennünket. A négy lányomnak összesen 7 felsőfokú nyelvvizsgája van. András fiam még gimnazista, őt érdekli az orvosbiológia és a játékvezetés is, de kialakult elképzelése még nincs. Ha megkérdezik, hogy mire vagyok legbüszkébb, akkor egyértelműen a gyermekeimre, és arra, hogy sikerült nekik maradandó értéket továbbítani.
Az életútját látva felmerül a kérdés: hogyan tudták összehangolni a családi életet a gyerekek nevelésével?
Ez is érdekelhet
Úgy, hogy minden időpontnak
néztük a prioritását. Mert nem biztos, hogy az az elsődleges, hogy
egy időben mindig minkét szülő a gyerekekkel legyen. Volt olyan, hogy kimentem
Angliába három hónapra – ekkoriban született a negyedik gyerekünk –, és
kivittem magammal a három lányunkat amiatt, hogy angolul tudjanak tanulni.
Így itthon a feleségem, Szilvia is könnyebben boldogult a legkisebbel, én pedig elláttam
kint a nagyobbakat. De amikor én vittem a munka dandárját, akkor a feleségem
volt otthon velük. Szerintem sok szülő esik abba a hibába, hogy azt
méri értékes időnek, az a fontos számára, hogy minél többet legyen együtt a
gyerekével, és emiatt más, számára fontos feladatokat elhanyagol. A mi
koncepciónk más, az arról szól, hogy példát és irányvonalat mutassunk, a
gyerekeket terelgessük. Minden gyerekünk járt bölcsődébe, óvodába, hazaiba és angliaiba egyaránt.
Amikor Angliában éltünk, akkor ott jártak iskolába, és amikor félévente
ingáztunk, akkor félévente ők is iskolát váltottak. Ez persze nem volt
egyszerű, volt belőle gond is. A kinti rendszer ugyanis nem olyan feudális,
mint a hazai, így amikor visszajöttünk, az első egy hétben alig bírtak velük a
tanárok. A feleségem is dolgozik, ő könyvtáros és történelemtanár az SZTE
Gyakorló Iskolájában, ismertebb nevén a Ságváriban. Hogy a módszerünk működik,
arra a gyermekeink a legjobb bizonyítékok. Azt gondolom, jó útvonalat tudtunk
nekik biztosítani, de nem azzal, hogy napi huszonnégy órában mellettük lettünk volna.
Legjobban: