A cukorbetegek számának rohamos növekedése a világ számos országában, így hazánkban is rendkívül fontos népegészségügyi probléma. A betegség a mellett, hogy súlyos szövődményei miatt ronthatja az érintettek életkilátásait és életminőségét, jelentős terheket ró az egészségbiztosítókra is szerte a világon.
A kutatók figyelme ezért az utóbbi években olyan terápiás megoldások keresése felé fordult, amelyek egyszerre képesek az olyan, a betegséghez kötődő legnagyobb problémákat megoldani, mint a testsúlynövekedés és a szövődmények kialakulása, valamint hatékonyságuk révén csökkenthetik a gyógyszeres és a kórházi kezelés költségeit.
A Nemzetközi Diabéteszszövetség (International Diabetes Federation, IDF) adatai szerint 2002-ben 177 millió cukorbeteg élt a földön. Ugyancsak az IDF prognózisa szerint 2010-ig 230 millióra, 2030-ig pedig 360 millióra nőhet a számuk; Európában már most közel 50 millió beteget kezelnek. A kór előretörése közvetlen összefüggésben van a népesség elhízásának ugrásszerű növekedésével, hiszen épp a túlsúly az egyik leggyakoribb oka a 2-es típusú cukorbetegség kialakulásának. Míg korábban az e típusú diabétesz elsősorban a 45 évnél idősebbek betegsége volt, addig az utóbbi években egyre több a fiatal beteg. Sajnos egyre inkább igaz a mondás, "kövér gyerekből cukorbeteg felnőtt lesz". A helyzetet tovább rontja, hogy az Európai Unióban évente körülbelül 400 ezerrel növekszik a túlsúlyos iskoláskorú gyermekek száma, így a veszélyeztetettek köre is.
A 2-es típusú cukorbetegség kezelése az elmúlt évtizedben bevezetett új készítmények ellenére sem tekinthető megoldottnak. A tablettás készítmények hatékonysága a betegség progresszív természete és az inzulintermelés fokozatos kimerülése folytán időben behatárolt. Az inzulinterápia bevezetése a kezelés bonyolultságától és a rendszeres vércukor-önellenőrzéstől való félelem miatt gyakran késik. Számos készítmény alkalmazásánál ellenjavallatokra és mellékhatásokra kell tekintettel lenni. További probléma, hogy a meglévő szerekkel az inzulintermelő béta-sejtek mennyiségének és funkciójának csökkenése nem akadályozható meg, valamint a legtöbb antidiabetikus készítmény alkalmazása esetenként a hypoglykaemia (alacsony vércukorszint) kockázatának növekedésével jár. Mindezek következtében a glykaemiás kontroll (megfelelő anyagcserekontroll) a betegek jelentős részében nem valósul meg, a terápia során a betegek a HbA1c (a hemoglobin A1c azt jelzi, mekkora a vörösvérsejtekben a szőlőcukorhoz kötődött hemoglobin aránya - minél magasabb a vércukorszint, annál magasabb a HbA1c szintje) célértéket pedig csak kis számban érik el, ami a szövődmények megakadályozása szempontjából alapvető fontosságú lenne. Ugyanakkor az alkalmazott kezelések mellett is a betegek nagy részében étkezés után (postprandialisan) kifejezett vércukorszint-emelkedés igazolható, amely önálló kardiovaszkuláris rizikótényező. A jelenleg rendelkezésre álló vércukorcsökkentő tabletták és inzulinkészítmények között csak kevés olyan van, amely a testsúly alakulása szempontjából közömbös vagy előnyös, a készítmények nagyobbik része az alkalmazás során testsúlygyarapodásához vezet. Mivel a 2-es típusú cukorbetegek mintegy 90%-ban túlsúlyosak vagy elhízottak, a súlygyarapodás vérnyomás-emelkedést, a vérzsírok kedvezőtlen alakulását és az anyagcserehelyzet további romlását eredményezheti. A megoldást az jelentheti, ha egyidejűleg sikerülne tartósan csökkenteni a betegek testsúlyát, elérni a megfelelő anyagcserekontrollt és serkenteni a béta-sejtek inzulinelválasztását. Már önmagában a súlycsökkenés is számos előnnyel jár: többek között javítja az anyagcserekontrollt és csökkenti a kardiovaszkuláris kockázatot. Amenynyiben pedig a beteg testsúlyát jelentősen, 5-1 0 százalék közötti mértékben sikerül csökkenteni, már bizonyítottan javul a vérnyomás-, a koleszterin- és a trigliceridszint, valamint az LDL-HDL koleszterin aránya; ezek a változások nyilvánvalóan előnyösek a szív- és érrendszeri megbetegedések alakulása terén.
A cukorbetegség azonban nemcsak a betegek, hanem az egészségbiztosítók számára is világszerte súlyos probléma. A betegek számától és az adott országban elérhető terápiás lehetőségek bonyolultságától függően az éves egészségügyi költségvetések 2, 5-1 5 százalékát teszik ki a diabéteszhez kötődő kiadások.
Megfelelő testsúly- és anyagcserekontroll elérésével jelentősen csökkenhetnek a betegek és az egészségbiztosító költségei is. A mikro- és makrovaszkuláris szövődménnyel élő betegek kezelési költsége 350 százalékkal magasabb, mint azon társaiké, akiknek nincsenek szövődményeik. Egy nyolc európai ország bevonásával végzett felmérésből kiderül, hogy a szövődmények nélküli cukorbetegek éves kezelési költsége alig 1500 euró évente, míg az alapbetegség és a szövődmények együttes kezelése betegenként több mint 5200 euróba kerül.
A felmérés kitér arra is, hogy a jelenleg használt kezelési lehetőségek mellett a HbA1c értéke évente átlagosan 0,15 százalékkal emelkedik. Abban az esetben, ha ez az emelkedés csak 0,13 százalék lenne, már 3 százalékkal csökkennének a kezelés összköltségei, ha pedig lenne olyan terápiás megoldás, amely képes 0,075 százalékra mérsékelni az éves HbA1c-emelkedést, 14 százalékos költségmegtakarítást jelenthetne a beteg és az egészségbiztosító számára.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Visszatérve a testsúlyhoz, ennek mérséklése szintén nemcsak a betegek életminőségének javulásával és a rizikófaktorok elkerülésével, hanem a kezelés költségeivel is közvetlen kapcsolatban áll. Elmondható, hogy 12 hónap alatt már egy százalék súlyvesztés is 3,6 százalékos költségmegtakarítást eredményez. Amennyiben pedig a beteg testtömegindexe 30 kg/m2 felett volt, a költségek a fentieknél is jelentősebb mértékben csökkenhetnek.
A tények ismeretében érthető, hogy a diabétesz kezelésének területén a kutatók jelentős erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy egyszerre találjanak megoldást a megfelelő anyagcserekontroll elérésére, a hasnyálmirigy béta-sejtjei működésének javítására és a betegek testsúlyának mérséklésére. Az utóbbi időben több olyan terápiás lehetőség is megjelent, amelyek hatásmechanizmusa a szénhidrát-anyagcsere szabályozásában lényeges szerepet játszó, úgynevezett incretin hormonok termelésének vagy hatásának befolyásolásán alapszik. A legfontosabb humán incretin hormon a GLP-1, amely étkezés után a vékonybélből szabadul fel, és jelentős mértékben hozzájárul a normális szénhidrát-anyagcsere fenntartásához, ugyanis serkenti a béta-sejtek inzulinelválasztását, lassítja a gyomorürülést és csökkenti a táplálékfelvételt. A GLP-1 hatását utánzó vagy termelődését befolyásoló terápiák tehát egyszerre adhatnának választ a 2-es típusú cukorbetegség kezelésének legfontosabb problémáira. A béta-sejtek működésének önszabályozó serkentésével biztosítható a megfelelő anyagcserekontroll, elkerülhető a hypoglykaemia, továbbá a csökkenő éhségérzet és táplálékfelvétel miatt jelentősen csökkenhet a testsúly. Megjelenésük a gyógyításban olyan terápiás eszközt biztosítana a diabetológus szakemberek számára, amely a tablettás készítményekkel elégtelenül kezelt betegek esetén jelentősen késleltetheti az inzulinkezelés megkezdésének idejét, megállítja, sőt visszafordítja a súlygyarapodást, és kedvezően befolyásolja szív-ér rendszeri rizikófaktorokat. Különösen ez utóbbi tulajdonságai alapján becsülhető, hogy az egészségbiztosítók cukorbetegséggel kapcsolatos kiadásai számottevően csökkenhetnek.
A szerző a Bajcsy-Zsilinszky-kórház osztályvezető főorvosa, egyetemi magántanár
(2007.06.13. 10:40)
Ez is érdekelhet
Dr. Jermendy György - Világgazdaság
Legjobban: