Az egész azzal kezdődött, hogy Scott Leibrand és Dana Lewis 2013-ban találkoztak és egymásba szerettek - írja a hipoglikémiás állapot elkerülésére szolgál.
A monitor azonban nem volt elég hangos, barátai mindig aggódtak, hogy Dana egy éjjel nem ébred fel rá, és ez számára végzetes is lehet. Scott kezdetben a monitor riasztását akarta hangosabbra, figyelemfelkeltőbbé alakítani. Ez első hallásra egyszerű feladatnak tűnik, de egyáltalán nem az. Nagyjából olyan, mintha azt akarnánk elérni, hogy a mikró figyelmeztető hangja a rádióból szóljon.
Eközben Scott rájött, hogy a módszer, ahogy Dana és a hozzá hasonló betegek napról napra kiszámítják, hogyan állítsák be mennyi inzulinra van szüksége. Az algoritmus hosszasan tesztelték és folyamatosan javítgatták, hiszen minden programban lehetnek hibák, „de rossz adag inzulin beadása kicsit komolyabb probléma, mint egy számítógépes játék lefagyása”.
Itt már nem álltak le, a cél egy olyan rendszer kialakítása volt, ami voltaképpen hasnyálmirigyként működik, külső beavatkozás nélkül képes fenntartani Dana szervezetében a normális inzulinszintet . Ehhez meg kellett hackelni egy inzulinpumpát: a berendezés szoftverében talált biztonsági résen keresztül sikerült felülírni a programját. A végeredmény egy mű-hasnyálmirigy: egy miniszámítógép feldolgozza az általuk írt algoritmus a glükózmonitor adatait és utasításai alapján a pumpa automatikusan adagolja az inzulint. Az adatátviteli problémákat is megoldották, így nincs szükség az eszközök fizikai összekötésére, de internetkapcsolatra sem.
Az egész rendszer az esküvőjükre készült el, így Dana tulajdonképpen nászajándékba kapott új, működő hasnyálmirigyet. De nem tartotta meg magának. A mesterséges hasnyálmirigy lényegét, az azt irányító algoritmus nagy részét nyilvánosságra hozták , azóta egyre többen használják a megoldásukat.
Legjobban: