Egy szívszorító történet, ami örökre bennünk hagyja a kérdéseket, még bennem is, aki nem is ismertem őt. Erzsébet szavain keresztül azonban hozzám is eljutott néhány hangulat, egy-két legördülő könnycsepp. Erzsébetben pedig máig benne él a MIÉRT?
Nehéz a miértre választ adni, különösen akkor, ha valakit ennyire szeretünk. A történet sok-sok évvel ezelőtt kezdődött, amikor együtt jártunk a főiskolára. Később a tanítóképző elvégzése után őt a szálak visszavezették Albertirsára, engem pedig Galgahévízre. Mindketten a tanításnak, a nevelésnek szenteltük az életünket. A gyakorlatban ritkán találkoztunk, de telefonon és e-mailen keresztül mindig tartottuk a kapcsolatot. Igazi maximalista nő volt, aki ízig-vérig pedagógusként helytállt az iskolában, mint rajztanár és tanítónő, iskolaigazgató-helyettes volt, másodállásban képviselő, mindeközben pedig egyedül nevelte két fiát. De a rengeteg munka mellett még a művészetre és az alkotásra is szakított időt, kreatív volt, mosolygós, életvidám és gyönyörű nő. Sőt, a betegsége idején is volt ereje arra, hogy létrehozzon egy alkotóházat.
Nehéz elképzelni, hogy egy alig negyvenéves, életerős nő hirtelen szembesül a halállal. El sem tudom képzelni, hogyan lehet ezt a helyzetet feldolgozni. Szerintem nem nagyon lehet, még én sem tudtam. A halálával örökre itt marad bennem, bennünk egy űr. És az egész olyan borzasztó gyorsan zajlott. Minden a vonaton kezdődött. Egyszer éppen együtt zötyögtünk haza Pestről, amikor elmesélte, hogy nagyon-nagyon fáj a hasa. Erre azonnal reagálva, elküldtem őt a nőgyógyászhoz. A nőgyógyász pedig rögtön beutalta őt a ceglédi kórházba, ahonnan viszont továbbküldték a Klinikákra. Cegléden már nem tudtak vele érdemben foglalkozni, mivel már ekkor áttétes volt a méhnyakrákja.
Sokszor nyugtatnak bennünket azzal a nőgyógyászok, hogy a méhnyakrák szűréssel korán felismerhető és kezelhető. Ebben az esetben ez nem működött.
Ő is járt évente szűrésre. Januárban még állítólag negatív volt a szűrésen végzett vizsgálat eredménye, viszont tavasz végén már áttétes méhnyakrákot diagnosztizáltak nála. Ez nem tudom hogy történhetett meg, vagy csak nekem mondta, hogy rendszeresen járt szűrésre. Kezdetben megpróbálták megműteni, többszöri műtét és kemoterápia után két évig valóban jól érezte magát. Ezután is dolgozott teljes erőbedobással, tanított, létrehozott egy alkotóházat. Nem nagyon figyelt a betegségére, csak amikor kontrollra vagy kezelésre kellett mennie. Munka mellett csinálta végig az összes kezelést. A második kemoterápia után körülbelül egy fél évvel azonban fordulópont következett be, visszament a kórházba kontrollra, ami nagyon rossz eredménnyel zárult. Az orvosok ettől a pillanattól kezdve már nem tudtak segíteni rajta. Ezután mindenféle természetes gyógymódot is kipróbált, bioenergetikus is kezelte, de már csak erőt tudott neki adni, gyógyulást nem. Tavaly májustól júliusig már a halálra készült. A kora nyári hónapokban az arca 40 évet öregedett, megváltozott a viselkedése, lefogyott és végül júliusban elment. Az utolsó hét, amit vele töltöttem, már borzasztó volt, nagyon gyenge volt. Csak feküdni bírt már az ágyban, beszélgettünk, sokszor elvesztette az eszméletét is. Nagyon-nagyon közel kerültünk egymáshoz, ezt nem is lehet elmondani, csak érezni lehetett.
Az érzések felkavarnak mindannyiunkat. Téged, a barátnőjét, a fiait, az édesanyját, a barátait. Nehéz lehet feldolgozni, ha elveszítünk egy számunkra olyan fontos embert.
Mindenki nagyon szerette őt, sírján máig virágok özöne jelzi az emberek szeretetét. De ezt akkor is nagyon nehéz megélni érzelmileg. A gyerekeit sem tudta kellően felkészíteni a helyzetre. A gyerekek nem is látták, hogy mennyire beteg az anyukájuk, végig mindent letagadott, eltitkolt előttük, hogy óvja őket. Az utolsó héten végül én szóltam nekik, hogyha még valamit szeretnének mondani az anyukájuknak, akkor most mondják el, mert többet nem fogják tudni elmondani. A fiúk talán csak az utolsó napokban döbbentek rá, hogy el fogják veszíteni az anyukájukat. Az édesanyja törődött vele a legtöbbet, ő gondozta, ő ápolta a betegsége alatt.
Pedig mindannyiunknak szüksége van társra a gyerekeken, a szülőkön és a barátokon kívül is.
Azt hiszem, hogy nekünk nőknek jobban kellene magunkra vigyázni, többet kellene magunkkal törődni. Mert mindig a nő a család motorja. A nő a megújulás, aki mindent magán hordoz. Ő is dolgozott, végezte a feladatait, de lelkileg nem tudta megemészteni a társtalanságot. Nagyon szerette a férjét még a válás után is, élete utolsó percéig vágyódott utána. Hiszem, hogy a betegsége kialakulásában az is közrejátszott, hogy nem tudta a nőiességét megélni. Talán ezek a lelki dolgok is közrejátszhattak abban, hogy pont ezt a betegségét kellett megszenvednie.
Igen sok minden közrejátszik abban, hogyha így alakul valakinek a sorsa. Mindannyian tudjuk, hogy a méhnyakrákot a humán papillomavíru (HPV) okozza, amely akkor csinál komoly bajt a szervezetben, ha nincs teljesen rendben a védekezőképességünk. A lelkiek is közrejátszhatnak abban, hogy ne tudjunk úrrá lenni egy HPV fertőzésen. Persze ma már léteznek védőoltások, amelyek eleve esélyt sem adnak a leggyakoribb és legagresszívabb rákkeltő vírusoknak és ezzel a ráknak sem. Talán Erzsébet barátnőjén is segítettek volna. Elköszöntem Erzsébettől és lassan ballagok, de a szavai még mindig a fülemben dobolnak. Igen, a barátnője, még Ő is ma már el tudná kerülni! Velem is megtörténhet, veled is megtörténhet! De mi már tehetünk ellene, legalább az oltással... Gondolok az elment kedves ismeretlenre, aki űrt hagyott maga után. Tanulság? Megfontolandó szó? Talán Erzsébet mondta ki az igazat: törődjünk többet magunkkal.