A Facebook, a Twitter, a YouTube, az Instagram, a Pinterest, a Tumblr, a Flickr és a Vine lassan a mindennapi életünk természetes részévé válik. Megosztjuk az előző éjszakai buliról szóló pletykákat, és azt, hogy melyik arctisztító vált be legjobban – mindezt több száz ismerősünk vagy követőnk olvashatja. Nem csoda, hogy ha olyan krízisbe kerülünk, amit a rák jelent, szintén a közösségi médiához fordulunk.
Van, aki a saját tapasztalatait akarja megosztani, hogy ezzel segítsen másoknak. A posztok üzenete legtöbbször pozitív: a rák kezelhető , túlélhető. Sok hozzátartozót és beteget inspirálnak ezek az üzenetek. Vannak azonban olyan betegek is, akik épp az ellenkezőjét élik meg: szerintük nem viselhető a betegség, és úgy érzik, ők nem birkóznak meg vele. Számukra ezek a posztok frusztrációt is okozhatnak, és jogosan kérdezik maguktól: „Hát én miért nem tudok olyan jól megbirkózni a rákommal, mint ő?”
Mindenkinek más ugyanis a tapasztalata a rákkal kapcsolatban . De a közösségi médiában ezek a különbségek néha eltűnnek, ráadásul ezek a fórumok nagy nyomást gyakorolhatnak ránk, hogy mit „illik” éreznünk, hogyan „kell” viselkednünk. (A közösségi médiának a mentális egészségünkre tett hatásáról ma már több kutatás is szól.) A posztok alapján néha nehéz meglátni a valóságot, amit a rákkal való küzdelem jelent. A bloggereknek sem könnyű megosztani azokat a kellemetlenségeket, rossz élményeket, amik a betegséggel, a műtétekkel, a kezelésekkel járnak.
Karen Hobbsnál 2014 novemberében, 24 évesen diagnosztizálták a The Telegraphban az első sokk élményét.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Sok mindent kapott a közösségi médiában fellelhető beszámolókból, ugyanakkor azt is érezte, hogy a rák számára nem ilyen – kezdve a fájdalomtól egészen a „méhnyakrákos” stigmáig. Ezért határozta el, hogy megosztja a nagyközönséggel a saját történetét. Blogján megpróbál maximálisan őszinte lenni, és nem elkendőzni a nehézségeket, a szenvedést, ugyanakkor igyekszik megőrizni a humorát is. Igyekszik megmutatni a saját útját ezzel a betegséggel, de arra is figyelmeztet, hogy nincs „helyes” vagy „jó” út, amit mindenkinek követni kéne. Mindenkinek magának kell megtalálnia a számára megfelelő utat.
Ez is érdekelhet
