"Nem titok, hogy akadnak pillanatok, amikor azt érezzük mi, ápolónők: Elég volt! Inkább leszek bármi, mint egyetlen napot is tovább csináljam. Önmagam védelmében" - osztja meg az Ápolónő blog szerzője érzéseit, amelyek az egészségügyben dolgozó minden embernek ismerősek lehetnek.
"Egyszer már elmentem, mégis itt vagyok"
Mint írta, az ápolókat ért mindennapos inzultusok, a megbecsülés hiánya, az állandó kritikák és a megterhelő munka mellett nagyon nehéz elhivatottsággal, mosolyogva felvenni minden nap a munkát. A betegek fájdalma és nehézsége a mindennapjaik részét képezi. "De nem állhatok meg, mert emberi életek vannak a kezemben" - írja az ápolónő.
Mindig van azonban egy olyan pillanat, ami átlendítheti a dolgozókat a mélyponton, és lendületet ad a megterhelő mindennapokhoz. Sok esetben a kávészünetek alatt merítenek erőt egymásból, az egyik ápolónő például arról mesélt, hogyan talált vissza a hivatásához. "Én már egyszer elmentem. Azt éreztem: képtelen vagyok tovább csinálni. De mint látjátok, itt vagyok!" - mondta nevetve. "Próbálkoztam, évekig, de nem találtam a helyem. Ha hiszitek, ha nem, ahányszor kinyitottam a szekrényt és megláttam a nővérruháim, elérzékenyültem. Hiányzott. Hiányoztatok ti és hiányoztak a betegek. Hiányoztak azok az érzések, történések, amit csak mi élhetünk át a mindennapokban. Hiába, ez vagyok én: nővér!" - idézi munkatársa szavait.
Ez is érdekelhet
Beszélgetésüket egy mosolygós, járókerettel közlekedő idős hölgy szakította félbe, aki a kopott köntösének zsebéből egy csokoládét vett elő. "De jó, hogy erre jártak! Egyék meg ezt a csokit! Boldogsághormon maguknak, hogy holnap is mosolyogni tudjanak!" - mondta. Az ilyen pillanatok azok, amik után csak azt érezhetik: itt a helyük.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
