A 2019-es Egészséghősök pályázat Híresség kategóriájának közönségdíjasával a szakma jövőjéről és felkavaró tapasztalatokról beszélgettünk, valamint arról, miért nem elég egy egyszerű bohóctréfával előrukkolni a gyerek ágya mellett.
HáziPatika.com: Egy néhány évvel ezelőtti interjújában azt mondta, a Magyar Bohócok a Betegekért Alapítványnál csak két bohócdoktor maradt, Dr. Jázmin és ön, és ez sajnos nagyon kevés. Változott azóta a helyzet, többen vannak, vagy továbbra is ketten állnak helyt?
Balogh László: Nem vagyok a nagy számok embere, azt vallom, inkább legyünk kevesebben, de végezzük jól a munkánkat. Egyébként valóban volt egy rendkívül nehéz időszak, amikor az alapítványnak az életben maradásért kellett küzdenie, és az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a munkát, mert mindenhol falakba ütköztem. 2014-ben aztán elkészült a Dr. Lala című dokumentumfilm Halász Glória rendezésében, aminek köszönhetően újra sok figyelmet, segítséget kaptunk. Akkor megpróbálkoztunk a bővítéssel, sok jelentkezőt meghallgattunk.
A mi csapatunkban három dolog elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki bohócdoktor legyen: a szeretet, az együttérzés és a humorérzék. Egyszerű elvárásoknak tűnnek, a legtöbb ember mégsem alkalmas a feladatra. Sok színész jelentkezett hozzánk például, de szerintem csak azért, mert akkor éppen nem volt munkájuk, a bohócdoktorságot pedig valamiféle hakninak tekintették. Én azonban már az elején figyelmeztettem őket, hogy ezt vagy százszázalékosan, szívvel-lélekkel csinálják, vagy sehogy. Végül két jelentkezőt választottunk ki, ők be is álltak közénk, de két év után kiléptek, azt mondták, nem bírják hosszú távon, mert lelkileg kikészülnek. Aztán jött egy táncművész, akivel a mai napig együtt dolgozunk, így jelenleg hárman vagyunk bohócdoktorok.
HáziPatika.com: Ha már szóba jött, hogy ezt a szakmát százszázalékosan, szívvel-lélekkel kell csinálni - ön szerint egészen pontosan mitől lesz valaki jó bohócdoktor?
B. L.: Régebben dolgoztam egy másik alapítványnál, és nagyon nem tetszett, amit ott láttam, azért is jöttem el. Egy bohóctréfát játszanak el az ágy mellett, és nem igazán érdekli őket, hogy kinek produkálják magukat. Mi viszont a Patch Adams-féle vonalat követjük, aki szerintem a világ legjobb bohócdoktora, mert mindenből képes humort csinálni. Nem elégszünk meg annyival, hogy ott fekszik az ágyban egy beteg gyerek, tudni akarjuk, hogy hívják, miért van bent a kórházban. Ezeknek az információknak a birtokában megítélhetjük, mire van a leginkább szüksége.
Nem biztos ugyanis, hogy azzal segítek, ha megcsinálok egy bohóctréfát, lehet, hogy egy tartalmas beszélgetéstől lesz jobban. Arra törekszünk, hogy maradandó élményt adjunk, és a gyerek ne arra emlékezzen, hogy kapott tőlünk egy szelet csokoládét, hanem arra, hogy ott voltam mellette a harmadik kemoterápián, és fogtam a kezét. És amikor 5-6 évvel később találkozunk, mert jön kontrollra a kórházba, átölel, majd azt mondja, hogy nagyon sokat segítettem neki a betegsége idején. Ezek azok a dolgok, amikért érdemes bohócdoktornak lenni.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
HáziPatika.com: Csak a gyerekekkel vannak kapcsolatban, vagy valamilyen szinten a szülőkkel is foglalkozniuk kell?
B. L.: A beteg gyerekhez a szülőn keresztül vezet az út. Csak egy-két percem van arra, hogy megnyerjem az anyukát vagy az apukát, de ha ez sikerül, például elneveti magát, akkor nagy valószínűséggel a gyerek is ugyanígy tesz, és onnantól kezdve nyert ügyem van. Főleg az onkológiai és hematológiai osztályokon fekvő gyerekek szüleivel szoros a kapcsolatunk, olyannyira, hogy ha a gyerek elveszíti a harcot, akkor még a temetésre is elmegyünk. Akkor is ott vagyunk, ha az anyuka el akarja valakinek sírni a bánatát, az orvosnak, ápolónak ugyanis nincs ideje arra, hogy meghallgassa. Sőt, a szerepünk még itt sem áll meg. Egyszer találkoztam az egyik osztályon egy lánnyal, aki gyógyszereket vett be, öngyilkos akart lenni. Később felhívott, és elbeszélgettünk arról, hogy ne tegye meg újra.
HáziPatika.com: Említette, hogy voltak olyan kollégái, akik azért léptek ki, mert lelkileg nagyon megterhelő volt számukra a munka. Önben mi tartja a lelket, mi segít elviselni a megpróbáltatásokat?
B. L.: Az az igazság, hogy ez hit kérdése, anélkül semmi sem működik. Teljesen mindegy, hogy istenhívő az ember, vagy abban hisz, hogy meg tudja csinálni az adott feladatot, vagy hogy a fehér az fehér, a fekete pedig fekete. Az alatt a 22 év alatt, amit bohócdoktorként töltöttem, láttam csodákat, és láttam olyan eseteket is, amikor nem történt csoda, de egyben biztos vagyok: aki ateistaként kerül be ebbe az egészbe, az előbb-utóbb elkezd hinni.
HáziPatika.com: Hogyan viszonyulnak önökhöz az orvosok, ápolók?
B. L.: Amilyen nehéz volt a kezdet, olyan pozitív lett a megítélésünk mostanra. Két évtizeddel ezelőtt még azt mondták, van itt elég cirkusz, nem kellenek bohócdoktorok is. Smrcz Ervin, a Heim Pál Gyermekkórház egykori igazgatója volt az első, aki belement, hogy megkérdezzük a kórházában az osztályokat, ki hajlandó fogadni minket. Tartottunk egy bemutató vizitet az osztályvezető főorvosoknak, ami után az urológia, a sebészet, valamint a belgyógyászat azonnal kért minket. Aztán eltelt 3 vagy 4 hét, és már az összes osztályra hívtak.
Sőt, már ott tartunk, hogy az orvosok is jönnek velünk "vizitelni". Mi ugyanis 2007 óta együtt dolgozunk a Semmelweis Orvostudományi Egyetem kommunikációs osztályával, és első-, illetve másodéves orvostanhallgatóknak tanítjuk, hogyan érdemes beszélgetni a gyerekekkel, hogyan lehet közeledni hozzájuk, hogyan lehet hamar megnyerni a szimpátiájukat. Ha egy orvos elsajátítja ezeket a módszereket, akkor jelentősen le lehet rövidíteni például a vizsgálat idejét, mert a gyerek a bizalmába fogadja, és nem fog ellenkezni.
HáziPatika.com: Meséljen arról, hogyan zajlik egy munkanapja a kórházban! Milyen egy bohócdoktori vizit?
B. L.: Először is elkérem annak a szobának a kulcsát, ahol ki tudom magam sminkelni. (Nevet.) Aztán felmegyek az adott osztályra, ez attól függ, hogy melyik kórházban vagyok, és milyen nap van. Hétfőn és csütörtökön a Heim Pál Gyermekkórházban, kedden Székesfehérváron, szerdán a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán vagyunk, és Orosházára is megyünk hétfőn, de oda csak kéthetente. Az osztályon az ápolók mindig kitörő örömmel fogadnak, mert olyankor elmehetnek egy kicsit pihenni. Ha kiosztottam a gyerekeknek az ajándékokat, megkérdezem, ki milyen betegségben szenved. Ez azért fontos, mert ha egy kislány mondjuk vak, akkor hiába kezdek el pantomimezni, nem fogja értékelni.
De a probléma ismerete egy beszélgetést is elindíthat. Ha például az egyik gyereknek el van törve a lába, akkor elkezdhetem froclizni, hogy ugyan miért kellett felmásznia arra a fára, látja, mi lett a vége. Ha ez bejön, és partnernek tekint, akkor elmondja, hogy valójában hogyan történt a baleset. Én közben bele-beleszólok, és úgy teszek, mintha nem érteném, amit mond. Ő pedig a végére teljesen felhúzza magát ezen, és mondja az akkor már percek óta nevető anyjának, hogy "ez a bohóc tök hülye". Ez persze csak egy ágy a sok közül, ha végeztem, megyek a következőhöz, nem adom fel, kivéve akkor, ha a szülő nem kéri a szolgáltatást.
HáziPatika.com: Mit gondol, mi a legnehezebb a bohócdoktorságban?
B. L.: Az előkészület. Amikor a smink fönt van, akkor már minden oké, onnantól kezdve nincs megállás. Engem az soha nem foglalkoztatott, hogy milyen esetek lesznek, milyen problémákkal fogok találkozni. Azt azért hozzáteszem, hogy van egy nagyon jó családi hátterem, a feleségemnek mindig el tudom mesélni a tapasztalataimat. Nem ad tanácsot, csak végighallgat, ami sokat segít, főleg úgy, hogy ő is egészségügyben dolgozott, így jobban átérzi, megérti az ott történteket. Érdekes, de amíg udvaroltam neki, soha nem mentem be hozzá a kórházba, már az illatától is rosszul voltam. Most pedig egyik kórházból a másikba járok.
HáziPatika.com: Ki tudna emelni egy olyan esetet, ami nagy hatással volt önre?
B. L.: Volt egy kisfiú, akivel hetente találkoztunk, és elég jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Egyik alkalommal pont akkor mentem hozzá, amikor haldoklott. Ahogy meghallotta a hangomat a folyosóról, szólt a nővérnek, hogy hívjon be, majd az összes rokonát, még az anyját is kizavarta a kórteremből. A nővér figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert körülbelül 2-3 perce van hátra. Teljesen elképedtem, be se akartam menni, mondván, ki vagyok én, hogy elvegyem ezt az időt a családtól? Aztán végül mégis az ágyához léptem, a kisfiú pedig azt mondta: "Figyelj, Lala, én most meg fogok halni, mondjál valamit." Azt válaszoltam neki, hogy odaát találkozunk, részvétem. Erre ő: "Sejtettem, hogy ezt fogod mondani, és nem azt, hogy jaj, de sajnálom, mert tudod, hogy ez kellett nekem." Ezután meghalt. Akkor még csak 7-8 hónapja dolgoztam bohócdoktorként, és nagyon megráztak a történtek, erre nem készített fel senki.
HáziPatika.com: Hogyan látja a szakma jövőjét itthon?
B. L.: Az biztos, hogy amíg élek, csinálom, és ha lesznek követőim, vagy mellém állnak többen is, szívesen fogadom a segítséget. Az alatt a 22 év alatt, amióta bohócdoktor vagyok, rengeteg jó emberrel találkoztam, így pozitívan tekintek a jövőbe, és reménykedem abban, hogy hosszú ideig működhetünk. Sőt, van egy nagy álmom is: szeretném megérni, hogy felnőttkórházakba is mehessünk vizitelni.
HáziPatika.com: Nem túlzok, ha azt mondom, ön az egyik legnépszerűbb ember Magyarországon, nagyon sokan szeretik. Ékes példája ennek a számtalan közönségdíj: 2019-ben egyebek mellett elnyerte az Egészséghősök pályázat Híresség kategóriájának közönségdíját. Mit jelent önnek ez az elismerés?
Ez is érdekelhet
B. L.: Az utóbbi időben csak olyan díjakat kaptam, amelyeket a közönség szavazott meg nekem. Ennek azonban ötször jobban örülök, mint annak, amit mondjuk egy háromtagú zsűri szavaz meg. A legtöbbször nem ismernek személyesen, nem látják, egészen pontosan mit csinálok, csak fel vagyok terjesztve az elismerésre, és kész. Sőt, ha őszinte akarok lenni, számomra az a legnagyobb díj, ha egy síró gyerek a kórházban a látogatásom alatt nevetni tud. Ennél nincs szebb a világon.
