A Magyar Stroke Társaság adatai szerint Magyarországon 200-250 ezer embert fenyeget a szélütés. Évente mintegy 40-50 ezer ember kerül a stroke-központokba, közülük 15 ezren nem élik túl az agyi érkatasztrófát. Ez azt jelenti, hogy 10 percenként vesznek fel a kórházak egy újabb stroke-os beteget, illetve félóránként meghal egy beteg. A szélütést túlélők 48 százaléka féloldali bénulásban, 12-18 százaléka beszédzavarban szenved, 22 százalékuk járásképtelen, 24-53 százalékuk részben vagy teljesen mások segítségére szorul, 32 százalékuk pedig depresszióval küzd.
Jelenleg az idegi rehabilitáció az egyetlen előírt kezelés, amelynek célja, hogy elősegítse a stroke-túlélők önellátó képességének visszanyerését. A korábbi tapasztalatok azt mutatták, hogy az orvosok és gondozók túl nagy hangsúlyt fektettek a túlélők azonnali gyógyulására, miközben a hosszú távú szövődmények enyhítése, az előírt terápia típusa, intenzitása és időtartama gyakran következetlen volt. Agyunk azonban meglepően plasztikus, azaz idővel képes helyrehozni az idegrendszeri kapcsolatokat.
Miért olyan fontos a neuroplaszticitás?
A jelenlegi neurológiai rehabilitációs kezelés ezen a folyamaton alapszik, amely az idegtudomány egyik legalapvetőbb koncepciója. Ez az úgynevezett tapasztalatfüggő neuroplaszticitás , amelynek során agyunk az átélt tapasztalatok, élmények alapján végzi el önmaga újraszervezését. Ezt a jelenséget először William James fedezte fel a 19. század végén - írja a Massive Science magazin.
Michael Merzenich pedig erre a plaszticitásra fedezett fel látványos példát az 1980-as években. A laboratóriumban amputálták egy felnőtt majom egy ujját, ami az idegsejtek nagymértékű újraszerveződését idézte elő a motoros kéregben. A motoros kéreg az agy azon része, amely a test különböző mozgásait felügyeli. Merzenich csapata úgy találta, hogy a majom agyának az elveszett ujj mozgatásáért felelős idegsejtjei úgy alakították át kapcsolataikat, hogy ezáltal segítséget nyújthassanak a veszteséghez való alkalmazkodáshoz és a fennmaradó ujjak mozgatásához.
Tudjuk, hogy az emberi agyban a stroke után az egészséges idegsejtek ugyanilyen viselkedést mutatnak, és megerősítik a sértetlen idegi kapcsolatokat. Ez pedig azt jelenti, hogy az agy újratanítható a stroke után, és potenciálisan helyrehozhatók a károsodott funkciók. A beteg viselkedése és tapasztalatai kulcsszerepet játszanak ebben a folyamatban. A meglévő idegrehabilitációs módszerek megpróbálják kihasználni ezt a képességet, hogy megtanítsák a szélütéses túlélőket például újra járni vagy hajat mosni.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A viselkedési tapasztalat típusa sokat számít, ugyanis nem minden élmény jó az agy plaszticitása szempontjából. Sajnálatos módon az agy kontraproduktív módon is újraszervezheti magát, ha a betegek a stroke után rossz tapasztalatokat élnek át. Például egy korábbi tanulmány szerint, ha a patkányok kiképzése a test egyik oldalának erősítésére irányult a stroke miatt elveszett funkciók ellensúlyozása érdekében, az megnehezítette a sérült oldal gyógyulását. A stroke-on átesett betegek számára ez azt jelenti, hogy az ép oldalon történő kompenzáció elsajátítása valójában csökkenti az esélyüket arra, hogy újra használhassák sérült oldalukra.
Lehetséges rehabilitációs stratégiák
Embereken a tudományos eredmények alkalmazása bonyolultabb, mint patkányokon, amiknél a kutatók egyszerűen ösztönözhetik a sérült végtag használatát. A klinikai kutatásoknál azonban nagyon nehéz feladat arra kényszeríteni a szélütéses pácienseket, hogy csak a sérült oldalukat használják. Sok beteg érthető módon úgy érzi, hogy a stroke után gyorsan, a legegyszerűbb módon normalizálnia kell az életét, hogy képes legyen ellátni a napi feladatait. Rendkívül bosszantó, ha valaki nem tud egyedül öltözködni, enni vagy fürdeni, sőt ez a hiányosság szégyenérzetet, dühöt, depressziót és más erőteljes érzelmi reakciókat is kiválthat.
A legtöbb beteg nincs tisztában vele, hogy a kompenzáció berögzülése rossz hatással lehet a károsodott oldal hosszú távú gyógyulására, dacára annak, hogy drámai módon és gyorsan javíthatja életminőségüket. A kompenzáció negatív hatásainak leküzdése szélsőséges intézkedéseket igényel, ideértve olyan terápiákat is, mint a kényszerindukált mozgásterápia (CIMT - Constraint-Induced Movement Therapy), amely napi legalább hat órán keresztül korlátozza a sértetlen oldal használatát (sőt a korlátozás egyes esetekben akár az ébren töltött idő 90 százalékát is kiteheti). Noha a CIMT alkalmazása sikeres volt a klinikai vizsgálatokban, ugyanakkor szinte kivitelezhetetlennek tűnik a legtöbb stroke-túlélő számára.
Ez is érdekelhet
A kompenzáció azonban nem mindig rossz, különösen, ha segít a betegek stroke utáni életének valamilyen mértékű normalizálásban. A valóságban némi kompenzációra van szükség és ezzel együtt is várható például a felső végtagi károsodást szenvedett stroke-betegek gyógyulása. Egy nemrégiben elvégzett metaanalízis szerint a hagyományos CIMT módosított változatai, amelyek kevésbé intenzívek, de hosszabb ideig tartanak, sokkal sikeresebbek voltak, mint a hagyományos rehabilitációs stratégiák. A kompenzáció- és feladatspecifikus képzés megfelelő kombinációjának megtalálásán jelenleg is dolgoznak a szakemberek, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy a stroke után szerzett tapasztalatok rendkívül fontosak a sérült agy átalakításában, ami komolyan segíti a betegeket a jobb, teljesebb gyógyulásban.
Legjobban: