A világ legnagyobb technológiai tanácsadó vállalata, a Gartner 2020-as előrejelzéseiben már a kibővített (augmentált) emberekre vonatkozó trendek is helyet kaptak. A cég szakértői szerint a technológiai fejlődés célja nemcsak a fizikai és kognitív képességek fejlesztése, hanem a döntéshozatali folyamat drámai javítása is. A fizikai augmentáció a Gartner szerint négy fő kategóriába sorolható: az érzékszervek (hallás, látás, észlelés) feljavítása; toldalékolás és a biológiai funkciók erősítése (exoskeletonok, azaz külső gépi vázak és protézisek segítségével); az agyi bővítmények megjelenése (rohamok kezelésére szolgáló implantátumok alkalmazása) és a genetikai augmentáció (szomatikus gén- és sejtterápia révén).
Az emberi képességek bővítése már 2019-ben is hozott pár káprázatos eredményt . Nem csak a feldolgozóiparban vagy a bányászatban hódítottak a mesterséges és a kiterjesztett valóságra épülő alkalmazások, hanem francia tudósok például helyreállították egy nyaktól lefelé teljesen megbénult ember mozgásképességét. A 30 éves beteg, aki 15 méteres zuhanás miatt szenvedett súlyos sérülést, négy éven át élt tejes bénulásban. Az elméjével irányítható exoskeleton segítségével azonban képes volt egy 10 méteres sétára, ami videón is megtekinthető . (A jövőben az exoskeletonokat nem csak betegek alkalmazhatják, hanem tűzoltók, katonák és más nehéz terheket mozgató emberek is.)
Agy-gép interfészek
Az agy-gép interfészek (amelyek lehetővé teszik a gépekkel folytatott gondolati kommunikációt) azonban még hosszú fejlesztések előtt állnak, míg olyan hétköznapivá válnának, mint például napjainkban a pacemakerek vagy a mobiltelefonok. Ezek előtt ugyanis a biológiai korlátok továbbra is ott állnak. De azok az úgynevezett transzhumanista elképzelések - amelyek szerint a tudományt és a technikát úgy használhatjuk a szellemi és fizikai képességeink fejlesztésére, hogy kiküszöbölhetővé váljanak a szükségtelen és nemkívánatos emberi állapotok, például a betegségek és a fogyatékosságok - igen gyorsan közelednek a megvalósuláshoz.
Ezek közül mostanában a legtöbbször a Tesla autókról és a Space X űrhajókról elhíresült vállalkozó megasztár, Elon Musk egyik projektje, a Neuralink szerepelt legtöbbször a nyilvánosság előtt. Ez a staurtup cég egy olyan eszközt fejleszt , amely képes az agyi jelek rögzítésére és továbbítására alkalmas, rugalmas elektródákat beültetni az agyba. Ez lehetővé teszi, hogy gondolatainkkal vezéreljünk számítógépeket, más eszközöket, vagy kapcsolatot létesítsünk a mesterséges intelligenciával. Amikor a nyáron bemutatták az eszközt, komoly vita bontakozott ki a technológia használatának biológiai, technológiai, jogi és etikai problémáiról.
Beláthatatlan kockázatok
Ahhoz azonban, hogy jogi vagy etikai problémákról beszélhessünk, először a biológiai nehézségeken kell túljutni. Az elektródák agyba történő beültetése ugyanis egy olyan invazív eljárás, amelynek súlyos következményei lehetnek például a fertőzések vagy a készülék hibás vagy a várakozásoktól eltérő működése miatt. A technológiáról a BioRxiv online tudományos folyóiratban megjelent egyetlen cikk szerzője maga Elon Musk volt, akinek azonban nincs hivatalos orvosi vagy biológus képesítése. A Neuralinkre a fejlesztői elsősorban klinikai eszközként tekintenek, azaz például a gerincvelő-sérültek vagy a neuromuszkuláris betegségekben szenvedő embereket állapotát szeretnék javítani vele. Habár a technológia sok figyelmet kapott a médiától, valószínűleg még nem tart ott, hogy a kutatások orvosi részleteit is megosszák.
A nyilvánosságra hozott információk alapján egyelőre nem tudjuk, hogy a beültetett gép-ember interfészek károsíthatják-e az idegszövetet, mennyi ideig fognak működni, milyen nagy a fertőzés veszélye az implantátum környezetében, vagy az alkalmazott anyagok károsíthatják-e a szöveteket. Ezek olyan alapvető kérdések, amelyek a technológia működőképessége szempontjából legalább annyira fontosak, mint az, hogy a behelyezett szondák mennyire tudják rögzíteni az agyból származó jeleket. A Neuralink nagy újdonságát a rugalmas érzékelők adják, amelyek beültetése állítólag kevésbé invazív, mint a jelenleg használatos merev változatok.
Úgynevezett mélyagyi stimulátorokat (DBS) már évtizedek óta használnak például a Parkinson-kór kezelésében. A DBS legnagyobb kockázatát a fertőzések és az eszközök meghibásodása jelenti, ami a betegek pár százalékánál jelenik meg. A műtét utáni fertőzés az ilyen eszközök esetében ritkán halálos, de antibiotikumok alkalmazását és az eszköz eltávolítását teszi szükségessé. Hogy a rugalmas érzékelők beültetése és eltávolítása milyen károkat okoz az agyszövetben, szintén nem ismert.
A jelek szerint még nagyon az elején járunk a tömegesen alkalmazható ember-gép interfészek kifejlesztésének, s így arra is várni kell, hogy tanulás helyett egyszerűen hozzáférhessünk a szükséges információkhoz az agyunkhoz kötött hálózatokon keresztül, vagy letölthessünk az agyunkba egy új nyelvet, ha idegen országba utaznánk, hogy a további lehetőségek végtelen soráról most ne is beszéljünk. De arra számíthatunk, hogy már a közeli jövőben egyre több sérült vagy beteg ember számára válik könnyebbé az élet a transzhumanista úton megtett lépésekkel.
Legjobban: