"Ha a vakcinát vagy a csipet kellene választanom, inkább a halált választanám" - írta ki még március 25-én közösségimédia-oldalára M.I.A. közismert brit rapper, énekesnő. Nem ő az egyetlen, aki - finoman fogalmazva - szkeptikus, kritikus a védőoltásokkal kapcsolatban: különböző indokok, félelmek miatt világszerte számos csoport ellenzi a betegségmegelőzés e formáját, így például rengeteg szülő is elutasítja, hogy gyermekét beoltsák különféle fertőzések ellen. Csakhogy amíg ők ezt személyes döntésükként kezelik, a lehetséges következmények sokkal több embert érinthetnek. Nem véletlen tehát, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) egy 2019 elején kiadott jelentésében a tíz legfenyegetőbb egészségügyi veszélyforrás közé sorolta az oltásellenességet. Ezzel együtt a jelenség egyáltalán nem új keletű, mi több, egyidős az oltások történetével.
Mindig is akadtak ellenzők
A vakcináció immunrendszerünk alapvető működési elvéből kovácsol fegyvert. Az emberi szervezet ugyanis rendelkezik egy veleszületett védelmi vonallal az esetleges környezeti ártalmakkal szemben, illetve képes emlékezni is azokra a kórokozókra, amelyeket korábban már legyőzött, így egy újabb találkozás alkalmával már sokkal gyorsabban, hatékonyabban tud fellépni azok ellen. Ez utóbbit szerzett immunitásnak nevezzük. A mai védőoltások elsődleges célja, hogy anélkül vértezzék fel az immunrendszert ezzel a tudással, hogy a szervezetnek valóban át kellene esnie az adott fertőzésen és betegségen. Röviden így jellemezhető az aktív immunizálás folyamata, amely ideális esetben hosszú távú védelmet képes biztosítani.
Ezt a mechanizmust bizonyos részben már igen korán felismerte az orvoslás . Ékes példája ennek a fekete himlő - mint az emberiség történetének egyik legpusztítóbb fertőzése - elleni küzdelem. Kínai gyógyászok a 11. században betegek hegeiből nyertek ki vírusokat tartalmazó mintákat, hogy aztán azokat porított formában gyermekek orrába fújják. Bár ez az eljárás közel sem volt veszélytelen, de jóval kevesebb esetben bizonyult végzetesnek, mint a természetes úton történő fertőzés, viszont ugyanúgy immunitást adott az érintettek számára. Hasonló megközelítésre egészen a 18. századig elejéig kellett várni a nyugati világban. Mary Montagu, az Ottomán Birodalomban élő egyik angol nagykövet felesége figyelt fel ottani tartózkodása során egy különleges beavatkozásra. Ennek során himlős betegek bőrhólyagjaiból vett darabokat helyeztek egészséges személyek bőre alá apró bemetszéseken keresztül. A legtöbb esetben mindez enyhe fertőzést és élethosszig tartó immunitást eredményezett.
Mivel Montagu asszony bátyja 1713-ban éppen fekete himlő következtében hunyt el, illetve maga is átesett a fertőzésen 1715-ben, ami csúnya hegeket hagyott hátra az arcán, így gyermekeit mindenképpen szerette volna megóvni ettől a veszélytől. Fiát, Edwardot 1718 márciusában oltatta be ilyen módon, majd Londonba visszatérve 1721-ben nyilvánosan is megismételtette a procedúrát akkor hároméves lányán. Habár a gyakorlat ettől kezdve egyre inkább elterjedt Angliában és a gyarmatokon, az orvosok többsége eleinte egyfajta népi gyógyászati módszernek gúnyolta azt, amit professzionális doktorok helyett parasztasszonyok végeznek. Igazán akkor nyílhatott meg az út az oltás terjedése előtt, amikor Hans Sloane, a Royal College of Physicians szakmai szervezet elnöke is nyíltan kiált mellette. Másutt is bőven akadtak azonban ellenlábasai az új eljárásnak: a tengerentúlon például sokan támadták azért, mert Isten akarata ellen valónak tartották. Úgy tartották, csak Isten határozhat arról, ki kapja el a fekete himlőt, illetve ki éli túl és ki hal bele.
A tehenek és az oltás
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Fontos mérföldkövet jelentetett a vakcináció történetében, hogy egy angol vidéki orvos, Edward Jenner felfedezte, hogy az addigra bevett gyakorlattá vált oltásnak általában nem léptek fel mellékhatásai a teheneket tartó gazdaságokban dolgozó fejőlányoknál. Ezek a nők gyakran emlegették, hogy ők már elkapták az úgynevezett tehénhimlőt fertőzött állatok fejése során. Jenner ebből arra következtetett, hogy talán lehetséges, hogy - a fekete himlőnél kevésbé veszélyes - tehénhimlőt használjon az immunizálásra ahelyett, hogy fekete himlővel fertőzné meg a gyerekeket. Az első kísérleti kezelést 1796 májusában végezte el, három hónappal később pedig egyértelmű sikerről számolt be egy kollégájának írt levélben. A beoltott gyermek úgy vált immunissá a fekete himlőre, hogy a szervezete nem is találkozott közvetlenül a kórokozóval.
Ma ezt a kísérletet emlegetjük a vakcináció történelmi kezdeteként. Maga a vakcina szavunk is innen ered, a latin vacca kifejezés ugyanis magyarul annyit tesz: tehén. A korabeli orvosi társadalom, illetve a köznép sem fogadta ugyanakkor egyöntetű örömmel Jenner felfedezését. Számos gúnyos karikatúra alapját képezte a tehenektől vett oltóanyag, valamint az annak tulajdonított szövődmények, azt ábrázolva, hogy a beoltott személyek testén szarvasmarha-testrészek alakulnak ki. Emellett orvosok is élesen kritizálták a módszert. John Birch, a St. Thomas's kórház sebésze például úgy foglalt állást, a vakcináció hasztalan, egyben elősegíti, hogy a fekete himlő "újból visszatérjen mindazzal a terrorral, amely kezdetben körüllengte". Ezzel szemben Thomas Jefferson amerikai elnök 1806-ban úgy fogalmazott Jennernek írt levelében, hogy az angol orvos "kitörölte az emberi szenvedések naptárából az egyik legnagyobbat". Évtizedekkel később aztán, amikor elrendelték a gyermekek kötelező beoltását, megalakultak az első vakcinaellenes csoportok is.
Kapcsolat az autizmussal: egy új érv az oltásellenesek kezében
"Az immunizáció történelmileg az egyik legerősebb és legalapvetőbb eszközünk a betegségmegelőzésben" - hangsúlyozta néhány nappal ezelőtt Tedrosz Adhanom Gebrejeszusz, a WHO főigazgatója annak kapcsán, hogy a koronavírus-járvány komoly fennakadásokat okoz számos ország oltási programjának működtetésében. Kijelentése egyáltalán nem túlzás, számos tudományos tanulmány és kimutatás alátámasztja. Ennek ellenére, mint az ugye a fentiekből is jól látható, a védőoltásokkal kapcsolatos szkepticizmus folyamatosan jelen van a közbeszédben immár évszázadok óta. Időről időre ráadásul előfordulnak olyan hírek, amelyek csak olajat öntenek a tűzre, mind újabb és újabb érveket adva az oltásellenesség mellett kampányolók üzeneteihez.
Kifejezetten káros hatásúnak bizonyult például egy korábbi brit orvos, Andrew Wakefield egy azóta hírhedtté vált tanulmánya . Wakefield 1985-ben szerzett orvosi diplomát, sebészként pedig gyomor-bélrendszeri műtétekre szakosodott, komoly szakmai érdeklődéssel a gyulladásos bélbetegségek iránt. Saját bevallása szerint 1995-ben találkozott egy szülőpárral, akik autizmus spektrumzavarral küzdő gyermekénél gyomorpanaszok léptek fel. Ezután hasonló helyzetben lévő családokat keresett fel, akik mind azt állították, gyermekeiknél azok után jelentkeztek a fejlődési zavar első tünetei, hogy megkapták a kanyaró, a mumpsz és a rubeola elleni kombinált vakcinát, az 1988-ban bevezetett MMR-oltást. Összesen 12 ilyen eset vizsgálata alapján Wakefield és 12 másik szerző közösen jelentetett meg egy tanulmányt 1998-ban a The Lancet tudományos folyóiratban. A kutatás kapcsolatot sugallt az MMR-oltás, valamint az autizmus és gyomor-bélrendszeri zavarok kialakulása között.
A brit szülők a hírre reagálva egyre nagyobb számban kezdték visszautasítani a védőoltást, aminek hatására az oltási arány 2003 januárjában már 79 százalékra esett vissza a korábbi 90 százalékról. Az addig jól kordában tartott fertőzések újra terjedni kezdtek, 2006-ban pedig egy 13 éves manchesteri fiú életét vesztette kanyaró következtében - ő volt az első halálos áldozat az Egyesült Királyságban 14 év után. Csakhogy eközben Brian Deer, a Sunday Times oknyomozó újságírója egy 2004-es cikkében már arról írt, hogy Wakefieldet titkos pénzügyi érdekek fűzték az általa jegyzett tanulmányhoz. Azt állította, hogy a vizsgálatban részt vevő családok jelentős része jogi eljárást indított korábban az MMR-oltás gyártójával szemben, Wakefieldet pedig egy érintett ügyvéd, Richard Barr támogatta anyagilag, hogy nyújtson bizonyítékot a pereskedő szülők igazának alátámasztására.
A cikk hatására 10 társszerző azonnal elhatárolódott a tanulmány azon szekciójától, amely az oltás és az autizmus kapcsolatát igazolta. A brit orvosi kamara (GMC) 2007-ben vizsgálatot indított Wakefield és két másik szerző ellen súlyos szakmai kötelezettségszegés miatt. Tizenkét évvel a kutatás megjelenése után, illetve egy hónappal azt megelőzően, hogy a GMC elítélte volna a doktort, a The Lancet visszavonta a tanulmányt. Wakefieldet végül örökre eltiltották az orvosi hivatás gyakorlásától az Egyesült Királyság területén. Hiába bukott el azonban mind ő, mind a kutatása, az alapvető üzenet, miszerint az MMR-oltás fokozza az autizmus kockázatát, hosszú időre bevésődött a köztudatba. Az oltásellenes mozgalmak ma is hirdetik Wakefield hamis felfedezését, holott azóta számos tanulmány megcáfolta annak eredményeit. Legutóbb idén áprilisban jelent meg a témában egy átfogó, összesen több mint 23 millió gyermek adatait felölelő elemzés. Ez szintén nem talált kapcsolatot az MMR-vakcina és az autizmus spektrumzavar között.
Az oltáshiány veszélye
Oltásellenes demonstráló a németországi Schwerin városában május 17-én. Fotó: Getty Images
A védőoltások kétszeresen is segítik a fertőzések megelőzését: egyrészt védik magát a beoltott személyt, másrészt a nyájimmunitás révén védik azokat is, akik esetleg nem kaptak vagy valamiért nem kaphattak oltást. A nyájimmunitás leegyszerűsítve azt jelenti, hogy amennyiben egy adott populációban az immunis emberek aránya elér egy bizonyos szintet, úgy minimálisra csökken a veszély, hogy egy fertőzött személy tovább tudná adni bárki másnak a kórokozókat, azaz kitörjön egy járvány. Az optimális arány jelentős részben attól függ, hogy az adott kórokozó mennyire fertőző. A kanyaró vírusa például erősen fertőző, így az MMR-oltás átoltottsági arányának 93-95 százalékot is el kell érnie a kellő nyájimmunitás eléréséhez.
Magyarországon a kötelező gyermekkori védőoltások rendszerének is köszönhetően ez teljesül, így tavaly mindössze 23 megbetegedés történt az országban, idén május elejéig pedig még egy sem a WHO által közzétett adatok szerint. Ezzel szemben az olyan európai országokban, ahol - jelentős részben az oltásellenesség miatt - elmarad az átoltottság a kívánt szinttől, komoly problémákat okoz a betegség. Csak az idei év első harmadában már több mint 9 ezer kanyarós esetet regisztráltak Európában, ebből például 512-t a szomszédos Romániában. Érdemes hozzátenni, hogy a koronavírus-járvány miatti távolságtartás a kanyaró terjedését is visszavethette. Erre utal, hogy tavaly egész évben még 100 ezernél is több kanyarós megbetegedés történt a kontinensen, ebből 57 ezer Ukrajnában. Világszerte 140 ezer halálos áldozatot szedett a fertőzés 2018-as adatok szerint.
Ezek a számok annak tükrében tűnnek csak igazán rémisztően magasnak, ha hozzátesszük, hogy egy olyan betegségről van szó, amely ellen évtizedek óta létezik hatásos vakcina. Továbbá fontos leszögezni, hogy a kanyaró csak egy azon fertőző megbetegedések közül, amelyek elkerülhetőek lennének az oltások révén. Akadnak továbbá olyanok is, mint például a járványos gyermekbénulás , amelyek a Föld egyes területeiről már teljesen eltűntek, oltások nélkül viszont könnyen visszatérhetnének.
Mi táplálja az oltásellenességet?
Mint arra Wakefield esete is rámutat, az oltások ellen fellépő hangadók, csoportok valódi motivációja mögött számos rejtett tényező meghúzódhat, kezdve pénzügyi érdekektől a politikai haszonszerzésen át egészen az egyéni meggyőződésig, akár fanatizmusig. A legfontosabb kérdés azonban talán az, hogy a szülők miért döntenek úgy, hogy nem adatják be gyermekeiknek az egyébként súlyos fertőzések ellen védő oltásokat. Egy 2016-ban megjelent amerikai felmérés szerint az e mögött álló okok összesen négy kategóriába sorolhatók, így beszélhetünk vallásból vagy egyéni meggyőződésből, filozófiai nézetből fakadó, valamilyen félelemhez kapcsolódó és információhiány miatti hezitálásról.
A szülők egy része például úgy véli, gyermeke számára előnyt jelent, ha átesik az érintett fertőzéseken. Vannak, akik szerint a természetes úton szerzett immunitás jobb, mint a vakcináció által elért, míg mások úgy hiszik, a gyerekkori fertőzések révén erősebb lesz gyermekük immunrendszere későbbi életkorban. Olyanok is akadnak, akik kevésbé gondolják veszélyesnek az oltással megelőzhető betegségeket, emiatt aztán a lehetséges mellékhatások kockázatát is nagyobbnak értékelik, mint az immunizálás várható előnyeit. Vannak továbbá, akik szerint az egészséges életmód is elegendő védelmet nyújt. Ami a félelmeket illeti, sokan azért utasítják vissza a védőoltásokat, mert aggódnak azok biztonságossága miatt, függetlenül attól, hogy ennek hátterében csupán tévhitek, félreértések húzódnak meg. Végezetül egyes szülők amiatt óvatosak, mert úgy érzik, nincs elegendő információ a birtokukban a döntéshez, nem kaptak választ az összes kérdésükre az oltások kapcsán az orvosoktól.
"A vakcinák akár halált is okozhatnak"
Az oltásokkal kapcsolatos tévhitek, mítoszok leküzdése érdekében a WHO - az amerikai járványügyi hivatal (CDC) segítségével - összeállított egy listát a leggyakoribb félreértésekről. Míg az oltásellenes mozgalmak jellemzően érzelmi alapú, felháborodásra és szorongásra késztető kommunikációt folytatnak, addig az alábbi gyűjtés tudományos alapokon nyugvó tényeket szembesít a közszájon forgó feltevésekkel, így a kételkedők aggodalmaira is megnyugtató válaszokat adhat.
Tévhit: "A fertőző betegségek már azelőtt elkezdtek visszaszorulni, hogy bevezették volna az oltásokat, köszönhetően a jobb higiéniának."
Ez egy gyakran megjelenő üzenet az oltásellenes véleményekben. Azt sugallja, hogy a vakcinák valójában teljesen feleslegesek. Ráadásul az is igaz, hogy a társadalmi-gazdasági viszonyok fejlődése, a táplálkozástudatosság terjedése, a gyógyszerek és egyéb kezelések fejlődése összességében ténylegesen sokat javított a betegek túlélési esélyein, a kevésbé zsúfolt életterek és az alacsonyabb családonkénti gyermekszám pedig csökkentette a fertőzések terjedési ütemét. Ha azonban megvizsgáljuk az esetszámok évenkénti változásait a különböző betegségek kapcsán, akkor látványosan kirajzolódik az immunizálás pozitív hatása. Ellenkező oldalról nézve, tanulságos, ha megvizsgáljuk, mi történt, amikor a 70-es években visszaesett a szamárköhögés elleni védőoltások aránya egy frissen fellángolt, mellékhatások miatti félelem okán. Az ezzel kapcsolatos alaphír 1974-en röppent fel, 1978-ban pedig csak az Egyesült Királyságban 100 ezer fertőzés történt, valamint 36 beteg elhunyt. Japánban ugyanekkor 70-ről 20-40 százalékra esett vissza az oltási arány, és négy év alatt 393-ról 13 ezerre emelkedett a megbetegedések száma.
Tévhit: "A legtöbb fertőzött a beoltottak közül kerül ki."
A furcsán hangzó paradoxon két tényezőből tevődik össze. Először is fontos leszögezni, hogy egyetlen védőoltás sem tökéletes. Annak érdekében, hogy a beadott oltóanyag biztonságosabb legyen, mint maga a fertőzés, elölt vagy legyengített kórokozókat használnak hozzá. Emiatt viszont néhány esetben nem alakul ki kellő immunitás a szervezetben. A rutinszerűen alkalmazott gyermekkori oltások általában az esetek 85-95 százalékában bizonyulnak hatékonynak. Előfordulhat tehát, hogy valaki annak ellenére is megbetegszik, hogy kapott vakcinát. Márpedig a fejlett országokban ők vannak sokkal többen, így valóban megeshet, hogy egy járvány során számszerűleg több oltott személy betegszik meg, mint ahányan az oltatlanok közül.
Tévhit: "A vakcinák számos káros mellékhatást kiválhatnak, megbetegíthetnek, sőt, akár halált is okozhatnak, nem is beszélve azokról a hosszú távú hatásokról, amelyekről még nem is tudunk."
A védőoltások valójában kifejezetten biztonságosak. A legtöbb lehetséges mellékhatás nagyon enyhe és csupán átmeneti, mint például a vállban jelentkező zsibbadás, fájdalom vagy a hőemelkedés. Ezek rendszerint jól kezelhetők oltás után alkalmazott paracetamollal. Súlyosabb mellékhatások ritkán fordulnak elő, az esetek ezrelékében vagy akár csupán egymilliomod részében. Egyes mellékhatások olyan ritkák, hogy statisztikailag nem is lehet pontosan megbecsülni a kockázatukat. Ugyanez igaz a halálesetekre is, amelyeket minden esetben köteles kivizsgálni az adott ország egészségügyi hivatala, hogy tényleg a vakcina beadásához köthetően történtek-e meg. Azokban a ritka esetekben pedig, amikor valóban oltással kapcsolatos eseményről van szó, rendszerint kiderül, hogy valamilyen eljárásbeli hiba történt, nem pedig maga az oltóanyag okozta a bajt.
Tévhit: "Az oltással megelőzhető betegségek gyakorlatilag eltűntek az országomból, ezért nem is kell beoltatnom a gyermekem."
Igaz, hogy a vakcináció révén számos országban sikerült minimálisra szorítani a megelőzhető betegségek előfordulását. Ugyanakkor ezek egy része továbbra is jelen van, sőt, akár endémikus is lehet a világ más részein. Utazók tehát tudtuk nélkül is behurcolhatják az adott fertőzéseket, ha pedig a közösség nem immunis rá, hamar elterjedhet, illetve ismét tartósan megvetheti a lábát.
Tévhit: "Ha egy gyermek egyszerre több betegség ellen is kap oltást, az fokozza a veszélyes mellékhatások kockázatát, illetve túlterheli az immunrendszert."
Ez is érdekelhet
A gyermekek minden egyes nap rengeteg antigénnel érintkeznek. Az elfogyasztott ételek új baktériumokat juttatnak a szervezetbe, de a szájban és az orrban élő számos baktérium is még több antigénnek teszi ki az immunrendszert. Egy felső légúti fertőzés során 4-10, egy torokgyulladás kapcsán 25-50 különféle antigénnel van dolga védelmünknek. Jelenlegi ismereteink szerint ezek az egyébként természetes esetek arra utalnak, hogy valószínűtlen, hogy a gyermekkori oltásokban megtalálható antigének száma olyan mértékű terhet róna az immunrendszerre, hogy romlana annak működése. A rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy a több oltással egyszerre történő vakcináció nincs hátrányos hatással az egészséges gyermeki immunrendszerre. Eközben viszont praktikus, hiszen a gyermeket például nem kell három különböző időpontban oltani kanyaró, mumpsz és rubeola ellen, hanem megkapja ezeket egyben a kombinált MMR-vakcina által.
Legjobban: