Kezdjük talán azzal, hogy a nyugati társadalmak igen nagy utat tettek meg addig, hogy a választás lehetősége az orvos nemét illetően egyáltalán felmerülhessen. A XIX. században a vaskos patriarchális előítéletek miatt még elbarikádozták az orvosi pályát a nők elől (akiket túlságosan irracionálisnak vagy éppen túlérzékenynek tartottak a hivatáshoz), de azóta nagyot fordult a világ, és ma már kultúránkban általánosan jellemző, hogy a nemek szempontjából kiegyenlítődtek az arányok - sőt sok helyen (így például hazánkban is) a fiatalabb generációknál már több a nő, mint a férfi az orvosok között.
Az orvoslásban vannak persze ágak, ahol ósdi előítéletek nélkül senkiben sem merülhet fel, hogy bármit is számítana az orvos neme. Ettől még bátran lehetnek személyes preferenciáink, de ezek a döntések (mondjuk, hogy milyen nemű fogorvoshoz vagy fülészhez szeretünk járni) merőben szubjektívak, és bajban lennénk, ha választásunkat általános érvénnyel kellene plasztikusan megindokolni. Azt viszont könnyű belátni, hogy az intim testrészekre irányuló vizsgálatoknál miért juthat sokaknak eszébe ez a szempont is. Alapvetően (vagy legalábbis remélhetőleg) nem azért, mert egyik vagy másik nemet kevésbé gondoljuk szakmai szempontokból megfelelőnek. Neveltetésünk, szokásaink-hagyományaink és a szemérmességünk ezektől is függő mértéke miatt azonban hajlamosak lehetünk zavarba jönni, ha takargatott szerveinkhez a másik nem képviselője kerül közel, hogy megállapítsa, mi is a bajunk. Ezeket a berögződéseket pedig nem olyan egyszerű hátrahagyni. De mi az, ami ellensúlyozhatja a reflexszerű ellenkezést? Kell-e észben tartanunk valamit, amire magunktól talán nem gondolnánk?
Az ujjak mérete is számít?
Ha szétnézünk a különféle fórumokon ( például itt ), vagy körbekérdezősködünk az ismerőseink között, világossá válik, hogy nőgyógyászati és urológiai vizsgálatok előtt (és itt most csak azokra az urológiai vizsgálatokra gondolunk, amelyek a férfiak nemi szerveire irányulnak) elég sokakban felmerül a kérdés, hogy nőhöz vagy férfihoz forduljanak-e. A válaszok, persze, nagyon sokfélék (az egyik legérdekesebb általunk olvasott érv például az volt a nőnemű nőgyógyászok mellett, hogy kisebbek az ujjaik), de azért le lehet vonni általánosabb tanulságokat.
Az egyik, hogy ha megtehetik, kezdetben (felnőtt életük hajnalán, amikor először választanak maguknak orvost a szüleik helyett) többen választanak ezekre a vizsgálatokra a saját nemükkel megegyező orvost. Hiszen úgy vélik, hogy csak olyan ember tudhatja igazán, mélyen átélni a bajukat, aki pontosan ugyanazokkal a szervekkel rendelkezik, mint ők, ezért potenciálisan saját maga is megtapasztalhatta már az adott tüneteket. Ha végiggondoljuk, ez az érvelés elég gyenge lábakon áll, hiszen semmilyen másik orvostól nem várjuk el, hogy átélje ugyanazt, amit mi ahhoz, hogy utána megfelelő gyógymódot találjon a számunkra. Így nem meglepő, hogy ezt a beállítódást könnyen felül tudják írni a tapasztalatok: vagyis ha valaki az élete során ilyen vagy olyan okból más nemű nőgyógyászhoz vagy urológushoz kerül, általában igen könnyen belátja, hogy nem kell a saját neméhez ragaszkodnia ezeken a területeken sem.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ezzel együtt nem állítható, hogy a mindkét nemnél tapasztalatokat szerző betegek esetében kizárólag az maradna szempont, hogy milyen az orvos szakirányú felkészültsége. Marad ugyanis még egy tényező, amelyet észben tartva sokan tesznek különbséget hím-, illetve nőnemű orvosok között: ez pedig nem más, mint a kommunikáció minősége.
Tegyünk itt most egy kitérőt a kardiológia irányába! Ez a terület ugyanis az egyik, ahol mérhető adatokkal sikerült már alátámasztani, hogy ha csekély mértékben is, de lehet különbség a férfi és a női orvosok eredményeiben - ráadásul hiába vannak rövidebb ideje a szakmában, az összevetésből a nők jöttek ki jobban. Egy floridai kórházi adatok egybevetésével készült amerikai tanulmány szerint ugyanis a szívrohamot elszenvedettek körében kisebb volt a halálozási ráta - nők esetében 1,3, férfiaknál 0,8 százalékkal -, ha nőnemű orvos kezelte a betegeket (összesen 580 ezer beteg adatait hasonlították össze; az adatok két évtized alatt gyűltek fel). Ugyanez a mutató egyébiránt olyan nőnemű betegeknél volt a legrosszabb, akiket férfi orvos kezelt.
Egy 2016-os, másfél millió egészségbiztosított amerikai páciens adatait összegző Harvard-tanulmány pedig, amely az életet leginkább veszélyeztető akut állapotokra koncentrált 65 éves vagy ennél idősebb betegeknél, bizonyos területeken szintén megerősítette a különbség létét - ezúttal is a nők javára. (A szívritmuszavar mellett szepszis, tüdőgyulladás és akut veseelégtelenség esetén voltak statisztikailag értékelhető módon jobbak a doktornők mutatói.) A mortalitásban mutatkozó eltérés az ő vizsgálatukban kevesebb, mint félszázalékos volt a férfi és a női orvosok összesített eredményei között, ami egyáltalán nem tűnik jelentősnek, ha azonban lefordítjuk emberi életekre, máris másképp hangzik: így ugyanis azt lehet mondani, hogy a nőnemű belgyógyászok kezei között a vizsgált időszakban (2011 eleje és 2014 vége között) 32 ezerrel kevesebben haltak meg a beavatkozást követő 30 nap során, mint az ugyanolyan beavatkozásokat végző férfi orvosok esetében.
Két pluszpercen is múlhat az élet
Ez alapján már érthető, hogy a lehetséges okokra is irányultak vizsgálatok , amelyek egyetlen területen tudtak igazán lényeges különbséget megragadni a nemek között: a kommunikációban.
A vonatkozó vizsgálatok szerint ugyanis a doktornők több időt töltenek el a betegeikkel, vagyis alaposabban hallgatják meg őket, mint férfi kollégáik. Ennek viszont ára van: mivel a megvizsgált praxisokban átlagban 2 perccel többet fordítottak egy betegre, a nőknél több volt a késés és (szigorúan a betegek számát tekintve) alacsonyabb a teljesítmény. Nem kell hosszan magyarázni, hogy ez úgy a magán-, mint az állami ellátásban (már ahol van ilyen) feszültségeket okozhat - pedig a higgadtabb és alaposabb kikérdezés egy olyan területen, mint a szívbetegségeké , minden szakértő szerint rengeteget számít, mert a tünetek egyénenként eltérőek lehetnek, ráadásul van különbség a nemek testi jelzései között is (a nőkre például szívproblémák esetén nem annyira jellemző a mellkasi fájdalom, ellenben a karok, a nyak, az áll vagy a hát fájdalma igen).
Vagyis aki szimplán csak rutinból jár el, elmulaszthat felfigyelni a kevésbé tipikus figyelmeztető jelekre. Mindez - ahogy már az eredményességben megmutatkozó különbségek csekély mértékéből is látszik - természetesen nem jelenti, hogy szív- és érrendszeri panaszokkal kerülni kellene a férfi orvosokat - arra viszont igenis rámutat, mennyire lényeges, hogy olyan orvost válasszunk (ha megtehetjük), akinél úgy tapasztaljuk, hogy ténylegesen odafigyel ránk.
Több kérdés, jobb eredmény
De vajon az intim vizsgálatok esetén ki beszél figyelmesebben a betegeivel? Az előítéletek itt a nőknek kedveznek, akiket hajlamosak vagyunk automatikusan kedvesebbnek és együttérzésre hangoltabbnak feltételezni - ezt viszont a tapasztalatok ezeken a területen nem támasztják alá. Bőven hallottunk vagy olvastunk olyan véleményeket nőktől, akik csakis férfi nőgyógyásszal éltek meg igazán bizalmas, figyelmes orvos-beteg viszonyt, ahogy az erre irányuló amerikai vizsgálatok szerint is sok páciens találta őket empatikusabbnak női pályatársaiknál.
Az egyik legvalószínűbb oka ennek, hogy mivel egy férfi doktornak ténylegesen más a teste, többet fog kérdezni páciensétől, hogy pontosabb képet kaphasson a női nemi szerveket érintő problémákról - amelyekkel kapcsolatban egy nőnemű nőgyógyász olykor már félszavakból is mindent érteni vél. De ezt azért nem érdemes túlhangsúlyozni: csodálatosan kommunikáló nőgyógyász (és urológus) nőkről szóló történetekkel úgyszintén Dunát lehetne rekeszteni.
Ez is érdekelhet
Mivel pedig az eredményeikben végső soron lényegében nincs különbség, alapvetően egyet tehetünk: higgyünk a saját benyomásainknak. Ha urológushoz vagy nőgyógyászhoz kell mennünk, az odafigyelés és a bizalmas légkör, amelyben őszintén és szorongások nélkül, a saját tempónkban, siettetés nélkül megnyilvánulhatunk, kulcsfontosságú. Akár férfi, akár nőnemű az orvosunk, ha úgy érezzük, hogy nem adottak a feltételek ehhez, akkor sétáljunk ki az ajtón, és keressünk inkább valaki mást. A legjobban pedig természetesen akkor járunk, ha ezt a hozzáállást nem limitáljuk csupán azokra a vizsgálatokra, amelyeket intimebbnek érzünk.
