Gyógyítás - varázslással
A fájdalommal küzdő ember szenvedése enyhítésének vágya az emberi közösségek kialakulásával egyidős. Erről a törekvésről tanúskodnak a legrégebbi írásos feljegyzések, a babiloni agyagtáblák ékírásos jelei, az egyiptomi papiruszok hieroglifái, és az emberi tudomány más korai emlékei egyaránt.
A primitív életkörülmények között élő néptörzsek varázslói és a nomád népek sámánjai egyben a hozzájuk tartozó emberek gyógyítói is voltak, különleges ráérző képességgel, az átlagosnál nagyobb tudással és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeztek. Leginkább a fájdalom volt, ami miatt a leggyakrabban felkeresték őket, és aminek enyhítését és így bajaik megszüntetését tőlük remélték. Fájdalmaik elmúlását a gyógyulással azonosították.
Ezek az "orvosok" eltérően vélekedtek a fájdalom keletkezését és megértését illetően. A sebesülésekkel, sérülésekkel együtt járó fájdalom megértése nem okozott gondot, hiszen tapasztalták, hogy a sebgyógyulással együtt mint tűnik el a fájdalom is. Ugyanakkor nem tudtak mit kezdeni azokkal a fájdalmakkal, amelyeknek nem voltak külsődleges jelei, amelyek a szervezet belsejében keletkeztek, számukra rejtélyes betegség kísérőjeként. Az ismeretlent a megmagyarázhatatlannal azonosították, természetfeletti okokra, isteneik büntetésére, ártó anyagok jelenlétére, gonosz szellemeknek a testbe való befészkelésére gondoltak. Az alkalmazott kezelés is ennek megfelelő volt: kultikus szertartások keretei között, mágikus eszközök alkalmazásával igyekeztek az ártó szellemeket, démonokat a beteg szervezetéből kiűzni. Annál érdekesebb, hogy ezek a "kezelések" nem is ritkán eredményesnek bizonyultak! Ennek több oka lehet: egyrészt bekövetkezhetett esetenként a spontán javulás, sőt gyógyulás, másrészt a misztikus ceremóniák valamelyes kezelést is tartalmaztak: növényi és ásványi anyagokból készült főzeteket adtak a betegnek, melegítést alkalmaztak, masszázskezelést is végeztek. A hatékonyságot természetesen fokozta a mára már közismert placebo hatás is, a beteg hite a praktikák hasznosságában.
Fájdalomcsillapítás az ókorban
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A fájdalom csillapítására irányuló orvosi tevékenység első írásos nyomaira az ősi Nippurban fellelt babiloni ékírás sorai közt bukkantak, amely időszámításunk előtt 2250 körül íródott.
Az egyiptomi Thébaiban az időszámításunk előtti második évezredből származó papiruszokat találtak: ezeken különböző fájdalmakról és azok enyhítéséről szóló feljegyzéseket olvashatunk. Megemlítik a mákgubókivonatot, az ópiumot is. Azt a mészkőreliefet, amelyen IV. Amenhophis fáraónak felesége, Nofretete éppen egy mandragóranövényt nyújt át, sokan a fájdalomcsillapítás első képi ábrázolásának tartják, hiszen ezt a növényt ekkor már gyakran alkalmazták erre a célra is. Más készítményeket is alkalmaztak: pl. ecetben feloldott memphisi követ itattak a beteggel, vízkúrát is javasoltak. Ismerték és alkalmazták a mákkivonatot (ópiumot), a csattanó maszlag szkopolamint tartalmazó kivonatát és a nadragulyából (Atropa belladonna) készült kivonatokat, vagyis lényegében az atropint is, bár az alkalmazásuk módja sok tekintetben eltért a mai gyakorlattól.
A valóban hatásos fájdalomellenes kezelés kidolgozását akadályozta egy alapvető tévedésük: a fájdalomérzékelés központját a szívben és az erekben jelölték meg, az agy szerepét mellékesnek ítélték ebben a kérdésben. Voltak ugyanakkor hasznos és máig helytálló megfigyeléseik is az említett területen. Így például észrevették, hogy a fájdalom gyakrabban jelentkezik az esti szürkület után, és éjszaka jobban kínozza a beteget, mint nappal. Úgy vélték, hogy az ártó szellemek a száj-, orr- és fülnyílásokon keresztül hatolnak be a szervezetbe. (Valamelyes igazságtartalma van ennek is, elég, ha a különböző légúti fertőzésekre gondolunk.)
A mandragóra növény nem volt ismeretlen az ókor egyéb népei között sem. Az asszírok préselt kivonatát vagy a főzetét adták a betegnek, esetleg tamariszkusszal és mustármagőrlettel keverten. Megfigyelték azt is, hogy a végtagi főverőér kézzel vagy szalaggal való leszorítása nemcsak a vérzést szünteti meg a sérült területen, hanem bizonyos idő elteltével az erős fájdalmak is csillapodnak. Ugyanezt tapasztalták a végtagi idegtörzsek leszorítása után is. Az így kialakult érzéstelenségben fájdalmas beavatkozásokat is elvégezhettek a betegeken. Ez a régi módszer ligatura fortis néven még századokig ismert maradt az orvosi gyakorlatban.
A régi kínai orvoslásban is számos fájdalomcsillapító módszert alkalmaztak, leginkább az akupunktúrát, amelyet vékony csont- vagy aranyozott fémtűkkel végeztek. Emellett növényi kivonatokat, borban oldott ópiátokat adtak a betegeiknek.
A hellén, majd a római civilizáció századaiban az orvosi tevékenység addig sosem sejtett magaslatokba emelkedett. A görög orvosisten, Aszklépiosz valószínűleg élő személy lehetett, a már valóban hatásos fájdalom-csillapítószer, a Nepenthe nevű ital megalkotása is az ő nevéhez fűződik, mely lényegében borban oldott opiát volt. A sok említésre méltó név közül kiemelkedik Platón jelentősége, aki ebben a kérdéskörben is sok dolgot helyesen ismert fel. Így például határozottan állította, hogy a fájdalomérzés nem csupán perifériás (test belsejéből vagy külső részéről érkező) ingerlés hatására, de lelki megrázkódtatás talaján is kialakulhat. A fájdalomingerek szerinte az agy közvetítésével jutnak el a lélekbe. A görög irodalomban is sok helyen esik szó a fájdalomról. Az Íliászban például: "Makháon a hegyes nyíl vágta sebet meglátva, kiszívta, és meghintette tudósan az írral, az enyhet adóval... keserű gyökeret helyezett rá, az enyhületet osztót, mit szétdörzsölt kézzel, kínját így szüntette..."
A kor orvosai ismerték a hipnózist - a kábulatot gyógyító, mély álom követte, amely enyhülést hozott a betegek panaszaira. Alkalmaztak ezen kívül helyi érzéstelenítést is: ecettel kevert márványpor-masszát helyeztek a beteg gyulladt és fájdalmas testfelületére, ez - talán a termikus hatás vagy a massza magas kalciumtartalma miatt - bizonyos idő elteltével vagy a módszer megismétlésével jelentősen csillapította mind a fájdalmat, mind a gyulladásos tüneteket. A római korból például Pedaniosz Dioszkoridész neve merül fel érdekes példaként: ő a fájdalomcsillapító készítményeket megitatta vagy belélegeztette a betegeivel, sőt, alkalmazta a rektális, azaz végbél felőli bevitelt is. Galenus volt az, aki már a morfin veszélyes mellékhatásaira is figyelmeztetett. Ebben a korban már felismerték, hogy az agy és a perifériás idegrendszer között közvetlen összeköttetés van a Praxagorász által leírt neuronok segítségével. Scribonius Largus 215 receptje között vannak olyanok, amelyeket fejfájásra, idegfájdalmakra szánt.
A felejtés évszázadai
A középkor századaiban nagy hanyatlás következett be: az ókoriak ismeretei jórészt feledésbe merültek, újak pedig alig keletkeztek. A betegséget ugyanis ekkoriban a sors elkerülhetetlen csapásának, a fájdalmakat isten büntetésének tekintették, és nemigen tettek ellene. Csak később kezdték el újra tanulmányozni az elődök munkáit. Az alexandriai iskola tanításait elevenítették fel: a fájdalomellenes kezelésben újra elterjedt az altatószivacs használata (a különböző kábító hatású drogokkal telített szivacs párolgó gőzeit lélegezte be a beteg, és így jutott viszonylag hosszabb ideig tartó kábulati, fájdalommentes állapotba.) A XVI. századból a fájdalomcsillapítás úttörőjének számít például a neves francia katonaorvos, Ambroise Paré. Belátta, hogy az erős és hosszan tartó fájdalom milyen ártalmakkal jár a betegekre nézve, és mennyire megnehezíti a kezelésüket. Ezért saját működési területén újból bevezette a régi asszírok által már leírt végtag-leszorításos érzéstelenítést a sebesült katonák végtagjainak amputációjakor. Sassard, a párizsi Charité orvosa rendszeresen alkalmazott kábító hatású drogokat betegei műtét előtti és utáni fájdalmainak csillapítására. Sokan rájöttek arra is, hogy hideg is csillapítja a fájdalmakat.
Újkori lendület
Az újkor - a XVIII-XIX. század - idején új lendületet kapott minden addigi orvosi tevékenység és kutatás. Az eredményeknek akár csak az említése is messze meghaladja cikkünk kereteit. Néhány XIX. századi felfedezés a legjelentősebbek közül: 1806-ban Friedrich W. A. Sertürner sikerrel izolálta a morfiumot az ópiumból, így megteremtette a biztonságosabb alkalmazás feltételeit. Az adagolását pedig megkönnyítette a Pravaz, lyoni orvos által szerkesztett üreges üvegfecskendő. 1855-ben Gaedickének sikerült izolálni a perui eredetű kokalevelekből az első helyi érzéstelenítő hatású szert, a kokaint. A magyar orvostudomány idekapcsolódó eredménye például Kabay János tevékenysége, aki elsőként dolgozta ki és vezette be a morfin nagyüzemi előállítását az akkori Büdszentmihályon, a mai Tiszavasváriban.
Forrás: dr. Lencz László: a fájdalom és csillapítása Medicina Könyvkiadó, 1996.
