"A jó példák, a kiemelkedő teljesítmények elismerésére mindannyiunknak szükségünk van" - Idén ötödik alkalommal hirdették meg az Astellas-díj - Az év orvosa pályázatot, amelynek egyik legfőbb célja, hogy megerősítse, visszaállítsa az orvosok társadalmi elismertségét, megbecsültségét. Hogy látja, valóban van mit visszaállítani, valóban eltűnt valami az utóbbi években?
Igen, ez számomra teljesen egyértelmű és sajnos azt kell, hogy mondjam, nem az utolsó években, hanem már a háború után elkezdődött ez a folyamat. Amikor mi orvostanhallgatók és fiatal orvosok voltunk, akkor a főnökeinket szinte istenként tiszteltük és szerettük, és el is ismertük őket. Ez a fajta idol, ez a fajta mintakép az idők során egyre inkább eltűnt, amiről nyilván maga az orvostársadalom is tehet. De az is bizonyos, hogy a körülmények is sokat rontottak a helyzeten.
Azelőtt a villamoson és a buszon utazva láttuk a kedves doktor bácsikat a szép orvosi táskájukkal, ami szinte szimbólum volt. Akkoriban, amikor mi végeztünk, ajándékba én is egy használt orvosi táskát kaptam. Kórházban dolgozó sebész voltam, így természetesen értelmetlen lett volna egy orvosi táskával sétálnom csak azért, hogy lássák, hogy orvos vagyok.
De nyugodtan állíthatom, hogy néhány évvel később már az orvosok is nagy aktatáskában vitték a vizsgálathoz szükséges eszközeiket, mert az orvosi szakma időközben olyan mértékben leértékelődött, hogy - talán túlzás kimondani - de szégyen lett orvosnak lenni. A társadalom egészére jellemzővé vált ez az értékvesztés.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ha akad valamilyen jó hír, például egy új típusú műtét, vagy valamilyen egy új típusú műszer bevezetésre kerül, vagy egy kórházi osztály felavatása sikeresen megtörtént, az csak röviden és felszínesen kerül a figyelem középpontjába. Talán ennek a felszínességnek is köszönhető, hogy a társadalom bizalma megrendült az orvoslásban, s nem csak az orvoslásban, hanem az orvosokban is. Ez pedig a teljes ellátásra rányomja bélyegét.
De ennek mi lehet az oka? Említette, hogy a média a rosszat fogja meg, de ezenkívül...
Én abszolút nem hibáztatom a médiát, erről szó sincs. Sokkal inkább arról van szó, hogy az emberek nincsenek tisztában a lehetőségeikkel, nincsenek tisztában azzal, hogy mit jelent az általános társadalombiztosítás, mert ezt senki nem közli velük.
Az általános anyagi helyzet romlása miatt az ellátás körülményei is romlanak, így a betegellátás sem tudja azt nyújtani, ami felé az elvárás lenne. Valóban romlik az ellátás színvonala - elsősorban a pénzhiány miatt - ezzel szemben az elvárás érezhetően nő.
Amikor a műszívet feltalálták nyugaton és itt, Magyarországon is megtörtént egy ilyen beültetés, akkor persze a szenzáció a médiától megfelelő reklámot kapott. Ez helyes, de a híradás csak a szenzációra fókuszált és akaratlanul is beültette a betegek és a társadalom tudatába, hogy már erre is van lehetőség. Ha valamire lehetőség van, akkor arról könnyen azt gondoljuk, hogy az jár is nekünk. A híradásokból és a kommunikációból pont az marad ki, hogy egy ilyen műtét horribilis összegekbe kerül és azt egy finanszírozott beavatkozás esetében az államnak - azaz áttételesen nekünk - kell megfizetni.
Hiába magas a társadalombiztosításra befizetett százalék Magyarországon egy német vagy osztrák biztosító által beszedett összeghez képest, az abszolút összeg mégis kicsi, mert a fizetések alacsonyak. Ugyanakkor a gyógyszer, a kötszer, a varróanyag, a műszer vagy egy CT vizsgálat ára itt is ugyanannyiba kerül, mint Bécsben.
Volt valamikor egy főnököm, akitől ha a beteg kért egy gyógyszert vagy valamit, akkor azt mondta: figyeljen ide, ha lemegy a sarki kocsmába, ott rendelhet, de most itt kórházban van, itt én rendelek magának. Ehhez képest a mai helyzet az, ha a beteg elmegy az orvosához és rendel egy CT-t, előfordulhat, hogy az orvos nem tud kitérni a kérés elől, még akkor sem, ha az indokolt lenne.
Egyrészt tehát van egy paradoxon, hogy felcsigázzuk a társadalom igényét a legmodernebb eszközökre, ugyanakkor nem mondjuk meg, hogy azt neki kell megfizetni. Másodsorban jelentősen súlyosbítja a helyzetet, hogy nem öntünk tiszta vizet a pohárba, hogy az ellátás során mi az, ami tényleg szükséges és mi az, amire egyáltalán nincs szükség.
A harmadik dolog a társadalombiztosítás átláthatósága: számos országban teljesen tiszta és világos, hogy a munkaadó által befizetett biztosítási összegért pontosan mi is jár. Ha az alkalmazott többet szeretne, akkor van lehetősége plusz biztosítást kötni.
Jelenleg nálunk például az sincs tisztázva, hogy egy alapbiztosításba a 14 milliós májátültetés akkor is belefér-e, ha történetesen egy olyan betegről van szó, aki saját hibájából lett májbeteg, mert túlzott mennyiségben fogyasztott alkoholt. Ezt nekünk soha senki nem mondta meg és a beteg természetesen szívesen hiszi azt, hogy ez neki jár. Összegezve tehát úgy gondolom, tudatosítani kellene a társadalomban, hogy mire van a befizetett egészségbiztosítási összegért jogosultsága. Ez rendkívül sok félreértéstől és lehetetlen elvárástól kímélné meg a teljes egészségügyi ellátórendszert.
Ön idén először a zsűri elnöke az Astellas-díj - Az év orvosa pályázatnak. Egy ilyen díj, egy ilyen pályázat vajon segíthet azon, hogy az emberek másképp tekintsenek az orvosokra és magára az orvoslásra?
Meggyőződésem, egy nemzet önbecsülésének rendkívül fontos eleme a saját értékek közösségi és szakmai elismerése. Kellenek a jó példák, a kiemelkedő teljesítmények, de legalább ennyire szükség van azok elismerésére is. Ha nincsenek, akikre felnézhetünk, akiknek példája generációk számára meghatározó lehet, egy ilyen szakmában, mint amilyen az orvosi szakma is, szinte esélytelen a fejlődés kontinuitásának biztosítása, a kor új Semmelweiseinek beérése.
Ez is érdekelhet
Ezért is tartom fontosnak és értékesnek az Astellas-pályázat adta lehetőséget, mert hiszem, hogy a pozitív példák és történetek társadalmi nyilvánosság elé tárása, a gyógyítók állhatatos és sokszor emberfeletti teljesítményének elismerése és a média támogató szerepének elősegítése együttesen hozzájárulhat ahhoz, hogy orvosaink a jövőben jobban érezzék magukat a saját bőrükben. Ez pedig egy élhetőbb szituációt teremtene orvos és betege számára egyaránt.
Legjobban: