Az ősz közepén jártunk, a hideg éjszakákat egyre nyirkosabb nappalok váltották - ez az időszak különösen megterhelő a krónikus tüdőbetegségekben szenvedőknek. A sürgősségin dolgoztam éppen, a koronavírus-részlegen. Ide jönnek az igazolt és a gyanús betegek egyaránt (nyilván elkülönítve), hogy megkaphassák az első ellátást. Rádión jött a hívás az előszűrési pontról, hogy egy férfi fog kopogni, nehézlégzéssel küzd. Gyorsan összepakoltam az előző beteg után a szobában, új papírlepedőt terítettem le, előkészítettem a steril eszközöket a vérvételhez. Kopogtattak, egy jó megjelenésű, 60 év körüli, őszes halántékú férfi állt az ajtóban. Miközben felfeküdt az ágyra, elmondtam, mi fog történni. Paraméterezés, vérvételek, EKG, PCR-teszt, röntgen - első körben. Elmondta, hogy évek óta küzd tüdőbetegséggel, de most a szokásosnál is rosszabbul van, és valószínűleg az sem javít a helyzeten, hogy van egy fiatalkorában kialakult autoimmun betegsége. Valamint, hogy két hete pozitív lett a koronavírustesztje, de szerinte ez már nem az.
Miközben átkísértem a kórterembe, hogy lefektessem és oxigént adjak neki, elmondta, hogy mennyire nagyra becsüli a munkánkat, és hogy ő egy percig sem bírná ebben a védőöltözetben. Még a nyakkendőt sem tűri, nem hogy az egész testét egy zsákba zárják. Időközben megérkezett a vérgázeredmény, és nem volt túl biztató - a véroxigénszintje 88 százalék volt a normális 95-99 százalék helyett, és egyéb olyan értékei is aggodalomra adtak okot, amelyek sejtszintű hipoxiára utalhatnak. Orvos kollégámmal oxigént adtunk neki, remélve, hogy jobban lesz, és kértünk egy röntgent a tüdejéről.
Fél órával később tudtam újra megnézni, gondoltam, biztosan jobban van már, az oxigénre a legtöbben jól reagálnak. De nem. A véroxigénszintje nem emelkedett, hanem esett. Megnéztem a készüléket, de az oxigénnel minden rendben volt, emeltem az áramlási sebességen. Újabb vérvétel, amint megkaptam az újabb eredményt, hívtam is az orvost. Az oxigénszint tovább csökkent a vérében, ugyanakkor a hipoxia egyértelmű jeleként egyre emelkedett a laktátszintje. Ez nem jó jel. Főleg, hogy időközben megjött a röntgeneredmény, és olyan jeleket láttak rajta, amelyek az új koronavírus szervezetben végzett pusztítását mutatják. Módosítottuk az oxigénterápiát, és vártunk, remélve, hogy jobban lesz. A páciens eközben mondogatta, sajnálja, hogy ennyi gondot okoz, menjek nyugodtan a többi beteghez, egyedül is tud levegőt venni. De nagyon rossz előérzetünk volt az orvossal együtt, így egyikünk mindig ott volt a közelében. Hamarosan feljebb ült, hogy úgy vegyen levegőt, elkezdte használni a légzési segédizmait is - ez is rendszerint nagyon rossz jel.
Félre vonultunk az orvossal, aki azt mondta, konzultál az ügyeletvezetővel, mi legyen. A betegnek bár van alapbetegsége, de még simán élhet 20-25 évet, ha túl lesz a koronavírus-fertőzésen. Abban maradtunk, ha nem javul a légzése, intubálni kell, mert kifárad, és az keringés-összeomláshoz vezethet, amiből már sokkal nehezebb kijönni. De persze azt is tudjuk, hogy a lélegeztetőgépről már nagyon kevés az esély élve lejönni. Megszületett az egyetlen lehetséges döntés. Van hely az intenzíven, készüljünk elő az intubációhoz. Tettem a dolgom, bementem a beteghez a kórterembe, elkezdtem előkészíteni, hogy áttolhassuk a sokktalanítóba, ahol majd elvégezzük a beavatkozást. Közben tájékoztattam, hogy az eredmények aggasztóak, és gyorsan romlanak az értékei, de nyugodjon meg, biztos kezekben van. Nem szólt semmit. Nem kérdeztem rá, de biztos voltam benne, hogy - a lehetőségekhez mérten - tájékozott pácienssel van dolgom, és nagyjából tisztában van azzal, hogy mi vár rá.
Megjött az orvos is, elmondta ő is, hogy mi fog a beteggel történni. Elaltatjuk, majd egy csövet vezetünk a légútjaiba, hogy egy gép segítségével lélegezzen. Ahogy húztam át a hordágyat a folyosón, összeakadt a tekintetem a beteggel. Csak a szememet látta, nem is láthatott mást. "Fiatalember. Nem lesz semmi baj" - mondta. És mielőtt teljesen ledöbbenhettem volna, megkért, hogy keressem elő a telefonját, hadd beszéljen a feleségével.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Nos, ez is egy olyan történet, amely eszembe fog jutni, ha megkérdezik, látok-e durva dolgokat - ezzel ott és akkor tisztában voltam. Nem volt szó csúnya balesetről, csak egy életrevaló emberről, aki vélhetően utoljára beszélt akkor ott a feleségével. Nem hiszem, hogy tudatában volt ennek. Jókedvűen telefonált haza, hogy az ő vacsoráját ne egyék meg, és nyugtatgatta a feleségét, hogy végre kialussza magát. Mi eközben előkészítettük a gyógyszereket, az eszközöket, beállítottuk a lélegeztetőgépet. A beszélgetést hallgatva - ami olyan végtelenül nyugodt volt - már mi is elhittük, csak a ma esti vacsora maradt ki otthon. Letette a telefont, kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, majd azt mondta: "uraim, köszönöm az eddigieket, a viszontlátásra".
Elaltattuk, lélegeztetőgépre tettük, majd felkísértettük az intenzívre. Amikor kettesben maradtunk az orvossal, nem nagyon tudtunk megszólalni. Majd megszólalt, hogy nem igazán emlékszik, tanult-e valaha arról, mi ilyenkor a teendő. Szólni kellett volna a betegnek, hogy úgy beszéljen a feleségével, hogy talán ez az utolsó hívás? Vagy így jó, hogy nem szóltunk? Nincs erre szabály.
Nem tudom, és azt hiszem, az orvos sem tudja, mi lett a betegünkkel. Lehet, hogy él, de lehet, hogy meghalt - gyakran eszembe jut, és hol erre jutok, hol arra. Végül is erős ember volt, túlélhette. Nem tudom, és nem is akarom tudni. Mi mindent megtettünk. Szeretnék élni az egyetlen vigasszal, amit a sürgősségi ellátásban dolgozók kaphatnak: nem kell mindig szembesülnünk azzal, hogy az, akiért erőnk felett küzdöttünk, vajon túlélte-e. A lelkünkben mind túlélték. És nekünk ennyi kell, ennyi jár.
