Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem szeretem ezt a helyzetet. Gyakran elgondolkodom azon, hogy a kérdés feltevői vajon mire számítanak. Bizonyára valamilyen mennyiségi vagy minőségi értékre, aminek birtokában borzonghatnak kicsit, esetleg beleképzelhetik magukat egy pillanatra a helyzetbe. Mindenesetre ilyenkor az ember elkezd azon gondolkodni, hogy vajon melyik eset felelne meg a kívánalmaknak.
Előfordulhat természetesen az is, hogy valaki nem döbbenetes számokat vagy véres jeleneteket vár, hanem valóban érdekli a "szakmai" válasz. Ilyenkor kivételt teszek, és elmesélem az én "legdurvább" esetemet.
Öngyilkos akar lenni
Egy fiatal, nagyon helyes, 19 éves lányhoz kellett kimenni, édesanyja hívott minket, mondván, hogy a lánya öngyilkos akar lenni. Egy viszonylag rendezett lakásban laktak hárman, a lány és a két szülő. Beszélgetni kezdtünk a lánnyal, kiderült, hogy a szülei súlyos betegek, nem tudnak dolgozni, fillérekből élnek, ő is dolgozik már évek óta, a középiskolát sem tudta befejezni. Ma reggel elhagyta a barátja, az egyetlen támasza. Állítólag pusztán azért, mert ilyen körülmények között képtelen vele maradni.
A lány láthatóan teljesen összetört, valahol értettem is, hogy miért akar öngyilkos lenni. Elmondtuk neki, hogy azért ez még nem a világvége, és a biztonság kedvéért (és mert ez a szabály) bevittük a pszichiátriára. Miután átadtuk, még egy ideig ott volt a gondolataimban, aztán, mint a legtöbb ilyen nyomasztó eset, a feledés homályába merült.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
"Már nem ismer meg senkit"
Néhány év múlva (úgy három év telhetett el) újra ott jártunk azon a pszichiátrián. Egy idős nénit kísértünk be a kórtermébe, oda, ahol a "bentlakók" vannak. Ott ült a lány a szomszéd ágyon. Arca sápadt és beesett volt, egész teste csont és bőr. Meredten nézett maga elé. Megkérdeztem, hogy megismer-e? A nővérke csak annyit mondott: "már régóta nem ismer meg senkit".
Azt hiszem, ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni. Ennél az esetnél nem volt vér, "csak" végtelenül szomorú tragédia. Egy sors, ami alakulhatott volna másként is, de az élet nem így hozta. Akaratlanul is az jutott eszembe, hány rázós helyzetben helytálltam, hány embert élesztettem újra, csillapíthatatlannak tűnő vérzést csillapítottam, itt mégis kudarcot vallottam. Kezdő mentősként egy nyugdíj előtt álló kollégám felhívta a figyelmem egy nagyon fontos dologra. Arra, hogy az eseteket mindig zárjam le. És ne csak papíron. A beteget hagyjam ott a kórházban vagy ahol van, ne vigyem magammal. Ezt az esetet viszont nem tudtam elengedni, cipelem magammal, lehet, hogy életem végéig.
Nos, azt hiszem, nem az a legdurvább esete egy mentősnek, ahol valamilyen borzasztó dolgot lát. Hanem az, amelyet magával visz a lelkében. Az az eset, amelyiknél valahogy örökre ott ragad.
A szerző mentőápolóként dolgozik.
