„Nem úgy nőttem fel, hogy megvolt az az identitásom, hogy ADHD-s vagyok. Főleg, hogy abban az időben, amikor gyerek voltam – ’85-ben születtem –, még nem nagyon ismerték ezt a betegséget itthon. Később már egyre több szó esett róla, de még akkor is úgy élt az emberek fejében, mint valami, ami leginkább az általános iskola alsó tagozatába járó fiúkat érinti. Az, hogy egy olyan lány is lehet ADHD-s, aki egyébként értelmes, és jó eredményeket tud hozni az iskolában, fel sem merült senkiben” – mondta el a HáziPatika.com-nak Németh Franciska.
AZ ADHD egyik diagnosztikai kritériuma, hogy a tünetek legalább egy részének már gyerekkorban is fent kell állnia – ez Franciskánál sem volt másként. Amikor elkezdett általános iskolába járni, az osztályfőnöke rövid időn belül jelezte a szüleinek, hogy „nem nagyon tud mit kezdeni vele”. Azt mondta, ha kap egy feladatot, azt pár percig nagyon szépen csinálja, utána viszont nem képes odafigyelni, bárhogy is próbálják „visszacsalogatni”. A figyelemproblémát orvosolandó, édesanyja elvitte egy képességfejlesztő játszóházba, ahol koncentrációfejlesztő gyakorlatokat csináltattak a gyerekekkel. Ezt Franciska nagyon szerette, bár akkoriban még fogalma sem volt róla, hogy nem egy egyszerű játszóházba jár. Hozzátette: édesanyja nem tudta, hogy ADHD-s, mégis ösztönösen megérezte, milyen típusú segítségre lenne szüksége.
Franciskára egyébként gyerekként, tinédzserként az is jellemző volt, hogy – ahogy ő fogalmaz – állandóan balhékba, botrányokba keveredett. Előfordult, hogy egy matematikaverseny előtt lázadást szervezett, amelynek hatására az osztálytársai kimásztak az ablakon. Más alkalommal olyan nagyot esett angolórán – csak mert be akart tenni a magnóba egy kazettát, és miután felállt, hirtelen ötlettől vezérelve megpróbált átugrani egy széket –, hogy az arca felszakadt, az alkarja pedig eltört. De megtörtént az is, hogy egy augusztus 20-i tűzijáték után a barátaival felmásztak egy hatemeletes épület tetejére – a tűzlétrán. Az éjszakai élettel szintén elég korán megismerkedett, bulizott, koncertekre járt. Volt idő, amikor az iskolát is hanyagolta. Akkoriban még semmi probléma nem volt azzal, ha egy gyerek egyedül ment el az orvoshoz; Franciska is így tett, és különféle tünetekre panaszkodva igazolást kapott. A hiányzások miatt egy év alatt két gimnáziumból rúgták ki.
„A mai napig szoktunk arról beszélgetni anyukámmal, az, hogy nem kallódtam el súlyosan, vagy nem történt valami nagy baj, nagyrészt a szerencsén múlott. Annak, amit csináltam, nem mindig az a vége, hogy az ember leérettségizik, és rendes munkát talál, mint ahogy nekem végül sikerült. Nyilván a családi háttér is sokat számított, volt egy megtartó ereje, ráadásul a gimnázium későbbi éveiben jó tanárokhoz kerültem, akik figyeltek rám. Utána már kevésbé rázós időszak következett.”
Az ADHD mindig gyerekkorból marad fent, az tehát nem történhet meg, hogy valaki gyerekként nem érintett, de felnőttként hirtelen az lesz. Akit gyerekkorában nem diagnosztizálnak és kezelnek, az felnőttkorára – nem tudatosan – számtalan megküzdési stratégiát alakít ki, amelyek segítségével valamennyire működtetni tudja az életét. Ez így azonban nagyon megerőltető. „2019 őszén, 33 éves koromban lettem hivatalosan is ADHD-s. Addig, bár iszonyatosan küzdöttem, mindent megcsináltam. Iskolába jártam, dolgoztam, gyereket neveltem. A felnőtt ADHD-ra, főleg nőknél, nagyon jellemző, hogy az ember inkább összeszorítja a fogát, de igyekszik mindenhol megfelelni.”
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A bullet journal döbbentette rá
Azt, hogy végül úgy döntött, kivizsgáltatja magát, a puszta véletlennek köszönheti. Éppen egy munkahelyi projekthez keresett szép, kézzel írott jegyzeteket az interneten, amikor rábukkant az úgynevezett bullet journal módszerről készített képekre. A bullet journal egy naplózási technika, ami segít leegyszerűsíteni, jobban megszervezni a mindennapokat. Napi feladatlistát kell vezetni, lehet egyszerűen, dísztelenül csinálni, de akár komoly művészi alkotássá is varázsolható a felsorolás. Az ADHD egyik fő kritériuma az elterelhetőség – ennek megfelelően Franciska a projekttel való foglalkozás helyett inkább a bullet journalnek nézett utána. Annyira megtetszett neki a módszer, hogy rövid idő alatt teljesen belemerült a kutatásba (ezt hiperfókusznak hívják, és szintén tipikus ADHD-tünet). Nem sokkal később az első feladatlistáját is megírta. 2-3 hét után aztán észrevette, hogy nagyon hamar kipipálja az összes aznapra betervezett feladatot. „Előtte ilyen még nem történt velem. Mindig azon gondolkodtam, mit kell még megcsinálnom, mit felejtettem el, sokszor éjszaka is ezen agyaltam. Amikor tehát rájöttem, hogy a feladataim elfogytak, de még van a napomból 3-4 értékes óra, teljesen lesokkolódtam.”
Később egy könyvet is beszerzett a bullet journalről. Az újabb hidegzuhany a bevezető elolvasásakor érte: a szerző ebben arról írt, hogy ADD-s (ADD – Attention Deficit Disorder – esetén az ADHD-nál jelen lévő hiperaktivitás hiányzik, de a két diagnózis egy tőről fakad), és hogy emiatt nagyon nehéz volt számára az iskola; míg más rendben, szervezetten tudta tartani a dolgait, ő nem volt képes erre. Franciska teljesen magára ismert. Ismét elkezdett kutatni, és minden, amit talált egyre jobban megerősítette abban, hogy ADHD-s. Amikor az édesanyjának is mesélt a gyanújáról, azt a választ kapta, hogy „persze, hogy érintett vagy, azért volt az a képességfejlesztő foglalkozás”.
Ezt követően kért időpontot a Semmelweis Egyetem felnőtt ADHD-ambulanciájára. Akkoriban ez volt az egyetlen államilag támogatott hely, ahol ADHD-kivizsgálást végeztek, de ma már több ilyen is működik. Fél évet kellett várnia a vizsgálatokig (amelyek elvégzéséhez egyébként háziorvosi beutalóra volt szükség). Először egy pszichiáter szakorvossal találkozott, akivel részletesen átbeszélték a gyerekkorát, az iskolai éveket, de szóba kerültek a munkahelyei és a párkapcsolatai is. Ezután következtek az ADHD-ra vonatkozó specifikus kérdések, hogy kiszűrhessenek minden lehetséges komorbiditást (társuló betegségek együttes előfordulása). Az ADHD 80 százalékban szövődik mással, és ha olyan társbetegség áll fent, ami súlyosabb – például bipoláris depresszió, szorongásos zavar –, akkor első körben azt kell kezelni. Franciskánál ilyen nem volt, így a neuropszichológiai kivizsgálássorozattal folytatták: ez nagyon kimerítő volt, hiszen 4-5 órán keresztül tartott, ráadásul azokra a képességekre irányult, amelyekben az ADHD-sok nem olyan erősek. Utolsó lépésként egy újabb beszélgetés jött a pszichiáterrel.
Nem vagy rossz, nem kell szégyellned magad
És hogy milyen érzés felnőttként szembesülni az ADHD diagnózisával? Franciska szerint végtelenül felszabadító. „Nem jó azt hallani, hogy van egy betegséged, ami hivatalosan is fogyatékosságnak számít, de legalább megkapod azt a visszajelzést, hogy nem vagy rossz, nem kell szégyellned magad. Az ADHD ráadásul jól kezelhető. A terápia mindig komplex: vannak gyógyszerek, de egyéb dolgok is fontosak, önmagában a gyógyszer nem elég. Én nem szedek gyógyszert, egyrészt, mert képes vagyok működtetni a mindennapjaimat, másrészt mert a diagnózis után pár hónapig jártam egy viselkedésterápiás csoportba, ahol rengeteg hasznos készséget tanultam. Emellett oda kell figyelni az olyan alapvető dolgokra, mint az egészséges étkezés, rendszeres mozgás, elegendő alvás és öngondoskodás – ha ezek nincsenek meg, akkor minden borul. Mondok egy példát. Az egyik legsúlyosabb tünetcsoport az impulzivitáshoz köthető: felcsattansz, türelmetlen vagy, nem tudod kontrollálni az érzelmeidet. Ez komoly problémákat okozhat egy párkapcsolatban. Ha viszont sportolsz, jól eszel, a dolog tompítható, korrigálható. Fogalmazhatunk úgy is, hogy míg más meghízik, ha nem mozog, egy ADHD-s a kapcsolatával fizethet érte.”
Azzal kapcsolatban, hogy a környezet hogyan tud segíteni egy ADHD-snak, Franciska úgy vélekedik, nem szabad, hogy valaki gyerekszerepben létezzen és másra hárítsa a betegsége következményeit. Az esetek nagy részében nem a pár, a barátok vagy a család feladata, hogy balanszírozza a dolgokat, így szerinte minden érintettnek meg kell tanulnia kezelni a problémáját. Azt ugyanakkor kiemelte, hogy a támogató, megértő és segítőkész közegnek nagy jelentősége van. Ahogy annak is, hogy nyíltan, őszintén kommunikáljunk az ADHD-ról. A környezetnek tudnia kell, hogy mik a tünetek, mi az, amit meg kell, hogy értsenek az érintettel kapcsolatban, mit várhatnak el tőle, és mit nem. „A viselkedésterápiás csoportban lemértük: az ADHD miatt összesen 10 perc a figyelemtartásom. Ez azt jelenti, hogy például egy beszélgetés során ennyi ideig tudok figyelni valakire, utána elkalandozom. Aki nincs tisztában azzal, hogy ADHD-s vagyok, joggal hiheti, hogy azért csinálom, mert nem érdekel, amit mond. Pedig az igazság az, hogy egy ADHD-snak minden inger nagyon erős, és nem tehet róla, hogy valami más elviszi a figyelmét. Arról viszont igen, ha nem próbálja meg visszaterelni a figyelmét a beszélgetésre.”
Ez is érdekelhet
Franciskának egyébként van egy ötéves kisfia is; mivel az ADHD öröklődhet, úgy gondolja, van esély rá, hogy ő is érintett. Azt mondja, ha iskolás lesz, és látja rajta, hogy küzd, igyekszik majd minden segítséget megadni neki ahhoz, hogy tudja kezelni a helyzetet. „Vannak olyan nevelési módszerek, amelyek az ADHD-s gyerekeknél kifejezetten működnek. Ilyen például a motiválás, jutalmazás. Ezt nem úgy kell érteni, hogy ha a kisfiam a helyére rakja a papucsát, akkor kap egy játékot, de ha valamit jól csinál, akkor megdicsérjük. Nála semmi más nem válik be, se a fegyelmezés, se az ingerült beszéd. Ezért is jó, hogy ha valaki felnőttként megtudja, hogy ADHD-s: akkor az is egyértelmű lesz számára, hogy akár a gyereke is érintett lehet, és ezzel a tudással rengeteg nevelési kérdésben könnyebb lesz dönteni."
