A 2021-es év egyik legjobb sorozata – legalábbis számomra – az Egy szobalány vallomása (Maid) volt: a 10 részes szériában azt követhetjük végig, hogyan próbálja újra felépíteni az életét egy fiatal édesanya, miután kislányával elmenekült bántalmazó párjától. Bár a sorozatnak számos erénye van, egy dologban biztos, hogy messze kiemelkedik a hasonló témájú alkotások közül, és ez a valószerűsége. Ehhez nyilván nagyban hozzájárult, hogy valós eseményeket dolgoz fel, a készítők azonban csak inspirációként használták Stephanie Land önéletrajzi könyvét. Fiktív karakterek történetén keresztül, de húsba vágó őszinteséggel és hitelességgel mesélnek a családon belüli erőszak természetéről, hatásairól.
Ez az életszerűség teszi lehetővé, hogy a sorozat több tévhitet is meggyőzően meg tudjon cáfolni. Az egyik például abban a jelenetben hangzik el, amelyben a főszereplő, Alex (Margaret Qualley kiváló alakításában) már otthagyta a párját, és éppen egy szociális munkással beszél arról, hova mehetne kislányával (tegyük hozzá, hogy Alexnek, se pénze, se munkája, se biztos családi vagy baráti háttere nincs). Az ügyintéző a családon belüli erőszak áldozatainak fenntartott otthont javasolja, Alex azonban azzal utasítja vissza, hogy nem akarja elvenni az igazi bántalmazottak elől a helyet – őt ugyanis, mint mondja, fizikailag nem bántotta a párja. Arról már az ügyintézőnek kell felvilágosítania, hogy családon belüli erőszakról nem csak fizikai bántalmazás esetén beszélhetünk. Ugyanúgy bántalmazásnak számít a szóbeli, lelki erőszak is, amiben Alexnek egyébként bőven volt része. Az ominózus estén például, amely után úgy döntött, kilép a kapcsolatból, a párja szidalmazta őt, tányérokat, poharakat tört el, és még a falba is beleöklözött – pár centiméterre Alex feje mellett.
A sorozat adta az ötletet, hogy érdemes lenne tisztázni néhány gyakori tévhitet a családon belüli erőszakkal kapcsolatban. Sajnos rendre azt tapasztalom – például akkor, amikor beleolvasok a kommentszekcióba egy bántalmazó kapcsolatról szóló cikk alatt –, hogy egyes mítoszok még mindig makacsul tartják magukat, tovább nehezítve ezzel a bántalmazott nők helyzetét. Addig ugyanis, amíg vannak, akik elhiszik, hogy „biztosan azért kapta, mert kiprovokálta”, nem egyszerű érdemi előrelépést elérni a probléma megoldását illetően. A témáról Tóth Györgyivel, a NANE önkéntesével beszélgettem.
Tévhit: A lelki/szóbeli erőszakot nem kell annyira komolyan venni, mint a testi (fizikai) erőszakot.
A lelki/szóbeli erőszak ugyanúgy fájhat annak, akit ér, mint a testi erőszak, kívülállóként azonban sokan hajlamosak csak legyinteni rá. „A testi erőszak jóval egyértelműbb az erőszak célpontja és a külvilág számára, ám az nagyon egyéni, hogy kinek mi fáj a legjobban. Egy bántalmazó kapcsolatban a bántalmazó igyekszik minél többet megtudni a bántalmazott gyenge pontjairól, és kifejezetten keresi, hogy mivel okozhat neki a legnagyobb fájdalmat, szenvedést."
Tévhit: A nők is ugyanúgy bántalmazzák a férfiakat.
Mint azt Tóth Györgyi hangsúlyozza, a valóságban az elkövetők többsége férfi, az áldozatok nagy része pedig nő. Ennek azonban nem az az oka, hogy a férfiak biológiailag szörnyek lennének. „A tapasztalat azt mutatja, hogy a kamasz korosztályban, tehát az első párkapcsolati próbálkozásoknál kb. ugyanannyi lány és fiú gondolja azt, hogy jó ötlet lenne kontrollálni a párját. A fiúk jellemzően sikerrel járnak, sőt, a környezetük sem ítéli el őket, a lányok pedig, hiába nem szeretnének, félelemből benne maradnak a kapcsolatban. Amikor azonban a lányok próbálnak irányítani, általában kudarcot vallanak, a fiúknak ugyanis meg van engedve, hogy fellázadjanak, és ennek során adott esetben erőszakot is alkalmazzanak. A lányok hasonló viselkedését nem nézi jó szemmel a társadalom, csírájában elfojtja. Számomra ez azt árulja el, hogy a fiúkat is le tudnánk állítani, ha akarnánk, hiszen a lányokkal is megtesszük ugyanezt.”
Tévhit: Ha valóban akarná, már otthagyta volna.
Amíg a bántalmazó kellőképpen fokozatos, vagyis csak lassan adagolja az „erőszakot”, addig a bántalmazott nehezen ismeri fel, milyen helyzetben is van. Mire viszont már egyértelművé válik számára, hogy baj van, olyan nagy lesz az anyagi és társadalmi kiszolgáltatottsága, hogy inkább a maradást választja. „A bántalmazottak jellemzően akkor döntenek a kilépés mellett, ha lehull a lepel a bántalmazóról, azaz túl gyorsan ugrik szintet, vagy amikor egyszerűen elfogadják, milyen mértékű veszteségek árán tudnak eljönni. Veszteségek alatt azt értem, hogy a bántalmazottnak ott kell hagynia az otthonát, a megszokott környezetét, elszakad a barátaitól, sőt, az is előfordulhat, hogy a gyerekét sem tudja magával vinni."
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Tévhit: Csak a fiatalabb nők vannak veszélyben.
Bár az ide vonatkozó statisztikák szerint a korai kapcsolatokban több a súlyos fizikai, szexuális erőszak, általánosságban elmondható, hogy nemcsak fiatalok lehetnek érintettek, hanem tulajdonképpen bármely korosztály. „Egy hosszú évtizedek óta tartó kapcsolatban is lehet rendszeres testi erőszak. Az is gyakran előfordul, hogy a testi erőszak idővel elmúlik, például azért, mert már nincs rá szükség, és csak a kiszolgáltatottság, az állandó lelki terror marad. Kutatások szerint egyébként van egyfajta kettős mérce a témában: sokan úgy gondolják, hogy ami a fiataloknál elfogadhatatlan, az az időseknél teljesen természetes. Ilyen például, hogy az idős bácsik lehetnek mogorvák a nénivel, a néninek pedig mindent el kell viselnie, elvégre amikor összekerültek, még más idők voltak” – magyarázza Tóth Györgyi, hozzátéve: a megalázás, fenyegetés, fizikai erőszak pont ugyanúgy fáj egy 80 évesnek, mint egy 25 évesnek.
Tévhit: Ha a nő nem ad okot rá, akkor nem bántalmazza a párja.
„Aki ezt az állítást igaznak gondolja, az képzelje magát a bántalmazott helyébe. Elfogadhatónak tartaná, hogy a párja megalázással vagy fizikai erőszakkal reagáljon arra, hogy elrontott, elfelejtett valamit, vagy egyszerűen csak nem úgy viselkedett, ahogy a másik elvárta? Az, hogy valaki nem tökéletes, még nem jogosítja fel a másikat arra, hogy testileg-lelkileg bántsa őt” – húzza alá Tóth Györgyi. A NANE önkéntese szerint a nézeteltérések nem kiváltó okai a bántalmazásnak, csupán ürügyek. A bántalmazók jellemzően egy nyugalmi pozícióból hergelik fel magukat, tehát először eldöntik, hogy bántalmazni fogják a párjukat, aztán pedig keresnek egy mondvacsinált indokot, amire az egészet ráfoghatják. Így emlékeztetik a bántalmazottat a fennálló erőviszonyokra, arra, hogy nem ura az életének.
Tóth Györgyi fontosnak tartotta továbbá hangsúlyozni: az áldozathibáztatás egyik fontos pillére, hogy szeretjük azt gondolni, mi irányítjuk az életünket, és ha nem akarjuk, ha vigyázunk, akkor védve vagyunk minden negatív dologtól. Ezért van az, hogy ha valakit baj ér, az első gondolatunk, hogy mi biztosan nem kerülnénk ilyen helyzetbe, és az áldozat bizonyára tett valamit, ami miatt ez vele megtörtént.
Tévhit: Lehetetlen szeretni azt, aki bántalmaz téged.
Senki nem a bántalmazóba szeret bele: a bántalmazó azon részét szeretik, amelyik manipulálja őket. A bántalmazók ugyanis jellemzően nem azzal indítanak, hogy megalázzák a másikat, vagy testi erőszakot alkalmaznak. A kapcsolat elején úgy viselkednek, akár egy hősszerelmes, de már ekkor is tisztában vannak vele, hogy amit ők valójában szeretnének, azt a párjuk nem akarná. „A NANE segélyvonalát is sokszor hívják olyan bántalmazott nők, akik azt mondják, azzal az emberrel szeretnének együtt élni, akit négy éve megismertek."
Tévhit: Ha a bántalmazó bocsánatot kér a tettéért, akkor a dolog nem ismétlődik meg újra.
Tóth Györgyi azt mondja, az erőszakkitörést követően a bántalmazó igyekszik csökkenteni a bántalmazott kétségeit a kapcsolatban: ez egyfajta egyensúlyozás aközött, hogy fenntartson valamennyi félelmet, de azért nem olyan szinten, hogy a bántalmazott elhagyja őt. Egy ideig látványosan lehengerlően viselkedik, visszafogja magát, kedves, előzékeny – ezt egyébként mézeshetek időszaknak hívja a szakirodalom –, aztán minden elölről kezdődik. „Az erőszak egyik legfőbb jellemzője a ciklikussága. A ciklusok, főleg eleinte, akár egy-két évesek is lehetnek, és sokszor csak utólag áll össze a bántalmazó fejében, hogy nem véletlenül viselkedik úgy a bántalmazó, ahogy.”
Hogyan segíthetünk?
Ha felmerül bennünk a gyanú, hogy valaki a környezetünkben családon belüli erőszaktól szenved, és szeretnénk segíteni, az első és legfontosabb, hogy megnyerjük a bizalmát, elérjük, hogy megnyíljon nekünk. Ehhez azonban sok kitartás és türelem kell. „Lehet, hogy kezdetben letagadja a dolgot, vagy azt mondja, nem érti, miről beszélünk. De a legtöbb esetben nem azért viselkedik így, mert nem érzi, hogy baj van a párkapcsolatával, hanem azért, mert nem tudja, biztonságos-e erről beszélnie. Elképzelhető ugyanis, hogy visszajut a bántalmazóhoz, amit mondott, és annak beláthatatlan következményei lehetnek. Adott esetben az élete is veszélyben lehet."
Tóth Györgyi szerint nagyon fontos, hogy kerüljük a bagatellizálást („nem is olyan nagy a baj”) és a kéretlen tanácsadást („miért nem jelented fel?” „miért nem hagyod ott?”). Ezekkel a mondatokkal ugyanis valójában csak a saját rossz érzésünket próbáljuk csökkenteni. Ehelyett forduljunk empátiával felé, melynek az a lényege, hogy olyan saját élményekkel próbálunk kapcsolódni az érintetthez, amelyek hasonlóak az övéihez. Más szóval: keressük meg magunkban ugyanazt a csalódott, szomorú, esendő valakit, mint amilyen épp most ő is!
A pozitív értékállítás szintén egy olyan módszer, amivel segíthetünk a bántalmazottnak. Erősítsük benne azt, hogy senki sem tökéletes, mindenkinek joga van hibázni. A bántalmazó módszere tehát – vagyis, hogy megbünteti a bántalmazottat, ha valamit nem jól csinál vagy nem az elvárt módon viselkedik –, egyáltalán nem elfogadható. Ugyancsak hasznos lehet, ha megjelenítjük a saját aggódásunkat. Mondjuk el például neki, hogy nagyon összefacsarodott a szívünk, és féltettük őt, amikor a múltkor hallottuk, hogy a párja csúnyán beszélt vele. Az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások kevésbé váltanak ki védekező reakciót a bántalmazottból, nehezebben tud velük vitatkozni.
Akkor is megtalálhatjuk a módját a segítségnyújtásnak, ha nem vagyunk annyira jó viszonyban a bántalmazottal, hogy belsőséges beszélgetést folytassunk vele. Amikor találkozunk vele, meséljünk neki arról, hogy szembejött velünk a bántalmazás témája – például olvastunk egy újságcikket, hallottunk egy riportot a híradóban –, és az alatt a címszó alatt, hogy „hátha ismer valakit, akinek ez fontos lehet”, mondjuk el, hol lehet hasznos anyagokat találni ezzel kapcsolatban. Tehát igyekezzünk úgy megosztani vele a dolgot, mint egy saját élményt. Így nem azt sugározzuk felé, hogy szerintünk bajban van, de adunk egy lehetőséget, hogy maga dönthesse el, kér segítséget, vagy sem.
Ez is érdekelhet
Ha a bántalmazó ismerősei vagyunk, és ráadásul még referenciapontnak is tekint minket, akkor beszéljünk neki arról, amit látunk, tapasztalunk, és ne arról, amit a bántalmazottól hallottunk, tanácsolja a szakember. „Mondjuk el, hogy amit tőle látunk, az minősíthetetlen viselkedés, és nem akarunk olyan ember közelében lenni, aki bárkivel is így bánik. Kérdezzük meg tőle, miért gondolja, hogy joga van ehhez? Ő sose szokott hibázni? A cél, hogy megértse: társadalmilag nem elfogadott dolog, amit tesz.”
