Megalakulását követően demográfiai súlypontú kormányzást jelentett be a negyedik Orbán-kormány. A következő négyéves ciklusban tehát a magyar politika elsődleges prioritásként a gyermekvállalási kedv növelését tűzte zászlajára azzal a nem titkolt céllal, hogy a lassan negyven éve tartó népességfogyás ütemét lelassítsa, sőt újra pozitív irányba billentse át a mérleget. A vállalás kétségkívül ambiciózus, bár nem teljesíthetetlen még Kelet-Közép-Európában sem: elég csak a szomszédos Szlovákia demográfiai adatait vizsgálni, ahol bár szintén romlik a termékenységi arányszám, a népesség némileg növekedni is tudott.
Nálunk erre 1980 óta nem volt példa, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint ez volt az utolsó év, amelyet pozitívan zártunk (de már ekkor is csupán 3318-cal nőtt a lélekszám). A rendszerváltást követően, 1990-ben még több mint 10,3 millió embert tartottak nyilván Magyarországon, 2001-ben 10,2 millióra csökkent ez a szám, 2011-ben pedig először mértek tízmillió alatti népességet. Ha a tendencia így folytatódik, a 21. század második felére már a 9 milliót sem éri majd el az ország lakossága. Megállítható, sőt megfordítható ez a folyamat pusztán családtámogatással és gyermekvállalásra ösztönző intézkedésekkel? Meddig segíthetnek még ki minket a határon túlról érkező magyarok, illetve szükséges lehet-e enyhíteni a szigorú bevándorláspolitikánkon? Szakértővel beszélgettünk.
Népesedő Nyugat, üresedő Baltikum
A népességszámot elsősorban három fő tényező befolyásolja: a termékenység, a vándorlási egyenleg, illetve a lakosság várható élettartama. Egyik szempontjából sem állunk túlságosan jól. Magyarországon a születéskor várható élettartam átlagosan 76 év (nőknél 78,7, férfiaknál 71,6 év), az Eurostat 2015-ös adatai szerint Európában csak Lettországban, Litvániában, Bulgáriában és Romániában számíthatnak rövidebb életre az emberek. Emellett a termékenység is viszonylag alacsony - bár az utóbbi néhány évben jelentősen nőtt -, illetve a vándorlási egyenlegünk is negatív, azaz többen hagyják el az országot, mint ahányan érkeznek.
"Európa országai között jelentős különbségek vannak népmozgalmi szempontból, az ENSZ és az Eurostat adatai szerint népesedő és népességvesztő országokat különböztethetünk meg. A volt szocialista országok legtöbbje ez utóbbi kategóriába tartozik, de itt is vannak kivételek: Szlovákia és Csehország lakossága a 2000-es évek óta nem csökken, sőt egy kis emelkedés is kimutatható. A legnagyobb népességcsökkenés pedig Lettországban és Litvániában mérhető, ezekben az országokban extrém módon csökken a lélekszám, másfél évtized alatt a lakosságuk 17 százalékát elveszítették" - mondta el a HáziPatika.comnak Obádovics Csilla, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa. A 2000-2015-ös időszakban Románia és Ukrajna lakossága 10 százalékkal, Észtországé pedig 6 százalékkal csökkent.
Európa "pluszos" országai között is óriási különbségek figyelhetőek meg: a bevándorlás és a születésszám drasztikus emelkedésének köszönhetően Írország lakossága 22 százalékkal nőtt másfél évtized alatt. Ez a szám még megdöbbentőbb annak tudatában, hogy az ország a 90-es évek közepéig Nyugat-Európa egyik legszegényebb régiójának számított, a népességnövekedés a gazdasági fellendülést követve ívelt fel a 21. század elején. A legfejlettebb nyugati országok (Svájc, Svédország, Norvégia, Ausztria, Finnország) 5-20 százalék közötti növekedést tudtak elérni ugyanebben az időszakban.
Csehország és Szlovákia esetében a stabilabb gazdasági helyzetnek is köszönhető, hogy az elvándorlás mértéke jóval alacsonyabb, mint Magyarországon, ennek köszönhetően sikerült legalább stagnáló népességszintet tartaniuk. Nehéz azonban egy-egy tényezőt kiemelni országonként, hiszen hatásuk együttesen érvényesül. Nyugat-Európában nagyrészt pozitív a vándorlási mérleg, hiszen a szegényebb keleti országokból nagy arányban szívták fel a szakképzett munkaerőt. Ezek a bevándorlók nagyobb részben még termékeny korú fiatalok, akik gyermeket is odakint vállalhatnak: Svédország és Franciaország termékenységi arányszáma sem csak azért lényegesen magasabb az átlagosnál, mert a több generáció óta ott élők több gyermeket vállalnának. A bevándorlók magasabb termékenységi arányszáma is javítja a statisztikát - magyarázta Obádovics Csilla. Magyarország sokáig szintén befogadó országnak számított, azaz magasabb volt a bevándorlók, mint a kivándorlók aránya. Tartalékainkat legnagyobbrészt a környező országok magyar ajkú lakossága adta, de számottevően már rájuk sem számíthatunk.
A határon túli magyarok tartalékai is kimerülőben
A határon túli magyarság legnépesebb csoportját az Erdélyben élők alkotják, akik legnagyobb arányban a nyolcvanas évek második felétől költöztek át Magyarországra. Az alacsony életszínvonal és a nagyarányú munkanélküliség mellett a Ceaușescu-rezsim utolsó éveire jellemző magyarellenes retorika is sokakat hajtott az anyaországba: 1992-ig több mint nyolcvanezer magyar hagyta el Erdélyt, és nagy részük nálunk telepedett le. A kilencvenes évek második felétől a munkamigráció iránya egyre inkább a nyugati országok felé tolódott, az ezredfordulót követően pedig már a román állampolgárok is vízum nélkül látogathatták az EU legtöbb országát, így hozzánk inkább csak azok jöttek, akik valamilyen rokoni szállal már kötődtek az országhoz.
A szlovákiai magyarság célterülete elsősorban Csehország volt, nagyobb számban sosem érkeztek Magyarországra, ahogy a kárpátaljai magyarság betelepülése sem volt számottevő. Délről pedig legnagyobb számban a Jugoszlávia szétesését kísérő, véres háborúk és etnikai tisztogatások elől érkeztek, a 2000-es években az innen betelepülők száma is jelentősen lecsökkent.
A KSH Demográfiai Évkönyvének adatai szerint 1990-ben még 29617 ember érkezett Magyarországra Romániából, 2015-ben viszont már csak 3494 bevándorlót fogadtunk keleti szomszédunktól. Ugyanebben az évben Szlovákiából 1275, Ukrajnából 1143, Szerbiából pedig 583 ember települt be, ami így együttesen sem jelent számottevő népességnövekedést.
A hivatalos statisztikai adatok azonban csak saccolni tudják a migrációs folyamatokat, nem tiszta még az sem, hogy kit minősíthetünk be- és kivándorlónak. "A nemzetközi migráció az egyetlen olyan pontja a demográfiai folyamatoknak, amelyet nem tudunk pontosan meghatározni. Több vita is zajlik arról, hogy kit nevezhetünk pontosan elvándorlónak, és hogyan mérjük a számukat" - mondta el Obádovics Csilla. A bevándorlókat egyszerűbb összeszámolni, hiszen aki külföldről érkezik és tartósan itt szeretne letelepedni, annak be kell jelentkeznie ahhoz, hogy legálisan munkát vállalhasson. Zavart csak az okozhat, ha időközben továbbáll, és nem jelentkezik ki - bár az engedély egy idő után elévül, és ilyenkor a statisztika is úgy tekint az illetőre, hogy már nem tartózkodik az országban.
Nem tudni, hányan hagyják el az országot
A magyarok kivándorlásának mértékét viszont sokkal nehezebb meghatározni, és a hazai intézetek sem szolgálhatnak egyértelmű adatokkal. Ha a magyar állampolgár külföldön él és dolgozik, de itthon nem jelentkezik ki és a lakcímét is megtartja, akkor a népszámlálás során úgy tekintik, hogy nem él Magyarországon. Viszont a KSH regisztrációs adatai addig az itthoniak közé sorolja, amíg hivatalos úton is ki nem jelentkezik. Emiatt a KSH adatai évek óta plusz vándorlási egyenleget mutatnak (vagyis hogy többen érkeznek az országba, mint ahányan elhagyják azt), a becsült vándorlási statisztikák szerint azonban régóta mínuszban van ez a mutató.
A hazai szakemberek több módszert is használnak, hogy egy kicsit pontosabb értéket kaphassanak. Az egyik ilyen a tükörstatisztikák alapján kalkulál: az országok többsége nyilvántartást végez arról, hogy milyen nemzetiségű munkavállalók dolgoznak náluk, ezeket a Népességtudományi Kutatóintézet munkatársai minden országból begyűjtik és összegzik. Sajnos azonban csak az Európai Statisztikai Rendszerbe ( ESR ) tartozó országok esetében rendelkezünk releváns információval. További problémát jelent az is, hogy nincs információ a migránsok előző tartózkodási országáról. Ez számunkra azért vezethet jelentős torzításokhoz, mert a születési helyükről - Magyarország érintése nélkül - más országba vándorolt, és az egyszerűsített honosítással állampolgárságot szerzett külhoni magyarok is megjelenthetnek ezekben a számokban.
A KSH az alapján is kalkulál, hogy az adott személy itthon fizeti-e a társadalombiztosítási hozzájárulást , de ez sem pontos adat, hiszen a határ menti településeken élők jelentős része Magyarországon él ugyan, de külföldre jár át dolgozni, és a tb-t is oda fizeti. Így összességében a lakcímnyilvántartás, a társadalombiztosítás és a külföldről érkező adatok alapján is csak egy becsült értéket kaphatunk.
A demográfiai adatok szempontjából el kell különíteni ideiglenes, illetve végleges kivándorlókat is, de a fentiek alapján érthető, hogy ez még ködösebb terület. Illetve az is kérdéses, hogy a már évek óta kint élő magyarok milyen arányban térhetnek vissza a későbbiekben. A Népességtudományi Kutatóintézet egy kérdőíves felméréssel próbálna erre választ találni, melynek kapcsán a közelmúltban már be is adott egy pályázatot.
Nő a születésszám, de már nem sokáig
Az egészségügyben rendszerszintű problémák vannak, amelyekhez azonban a rendszerváltás óta egy kormány sem mert vagy tudott érdemben hozzányúlni. Ennek is köszönhető, hogy az utóbbi években a várható élettartam inkább stagnált, de időnként csökkent is. Bár Magyarországon a demográfiai kérdést elsősorban a termékenységi arányszám kapcsán közelítenék meg, jelentős tényező a halálozási ráta is, hiszen legalább olyan fontos lenne életben tartani a lakosságot, mint reprodukálni.
Amiben azonban látványos sikereket tudtunk elérni már néhány év alatt is, az a születések számának növelése: amíg 2013-ban egy szülőképes korú (15-49 éves) nőre 1,35 gyermek jutott, három év múlva, 2016-ban már 1,53. Bár még ezzel sem sikerült elérnünk az EU-s országok 1,6-os átlagát, ilyen mértékű növekedést ebben az időszakban Európa egyetlen országa sem produkált. Az utóbbi évek családtámogató és gyermekvállalást ösztönző programjai tehát valóban sikert értek el, de ilyen mértékű növekedésre már nem számíthatunk évekig, és a halálozások növekvő száma sem kedvez majd a statisztikáknak.
Ennek egyik oka, hogy a demográfiai aranykornak tekintett Ratkó-korszak szülöttei most érik el a nyugdíjas kort, és a következő évek során egyre többet veszítünk el közülük. Ratkó Anna népjóléti és népegészségügyi minisztersége alatt (1949-1953) jó néhány szigorú intézkedést hoztak, ami inkább kikényszerítette, mint ösztönözte a gyermekvállalást: ilyen volt például a gyermektelenségi adó, illetve az abortusztilalom is. Ezekben az években a természetes szaporodás üteme jelentősen megnőtt, ami évtizedekre stabilizálta a népességszámot. Sok szakember szerint az 50-es években születettek gyermekeire (a "Ratkó-unokákra") építve lehetett volna egy újabb népességrobbanással elérni a vágyott, 2,1-es termékenységi arányszámot, ők azonban már lassan teljesen kilépnek a termékeny korból.
A legpozitívabb forgatókönyv - ami meg sem valósulhat
A szakember szerint a legpozitívabb jóslatok alapján sincs realitása annak, hogy ismét elérjük a tízmilliós lélekszámot. Amennyiben továbbra is 0,044-del növekedne a termékenységi arányszámunk, 2031-re elérhetnénk a reprodukciós szintnek megfelelő, 2,1-es értéket, és ekkor a születések száma 100 ezer fölé emelkedhetne. Viszont még ebben a szélsőségesen pozitív forgatókönyv esetén is lenne egy hullámvölgy 2037-2045 között: újra visszaesne a születések száma, mert hiába több a gyerek, még mindig kevés lesz a szülőképes korú nő. A magyar népesség 2057-re stabilizálódna 8,7 millió fővel.
Ez azonban lehetetlen forgatókönyv, kizártnak tűnik ugyanis, hogy stabilan 0,044-del nőjön a termékenységi arányszám Magyarországon - tette hozzá Obádovics Csilla. Mert bár az elmúlt évek fellendüléséhez képest ez nem tűnik teljesíthetetlennek, a népes Ratkó-generáció elvesztése alaposan átrajzolja majd a korfát, ráadásul az egyébként jól működő családtámogatási rendszer hatásai is csúcsra vannak járatva, ennél sokkal többet várhatóan nem fog emelni a gyermekvállalási hajlandóságon.
A reális forgatókönyv - 9,1 millió magyar
"Az optimista forgatókönyv 1,8-es termékenységi arányszámmal számol, de a legvalószínűbb az, hogy 1,65-ös szinten megáll, és a születések száma nagyjából évente 80 ezer körül alakul majd" - magyarázta a tudományos főmunkatárs. A magasabb termékenységű, gazdag és fejlett nyugati országokban sem haladja meg a 2-t ez az arányszám, számunkra jelenleg ez irreális cél. A KSH NKI előrejelzései szerint 2030-ra 9,16 millió lesz a lakosságszám.
A legnegatívabb forgatókönyv - 8,7 millió magyar
Ha a kivándorlás mértéke tovább nő és a vándorlási egyenlegünk negatív marad, az eddig felívelőben lévő gyermekvállalási kedv megbicsaklik, és visszaáll a korábbi 1,45-ös szintre, a várható élettartamunk pedig csak mérsékelten emelkedik, akkor egy sokkal negatívabb forgatókönyv is megvalósulhat. Ez esetben a születések száma 70 ezer alá esne, a népességszám pedig 8,7 millió lenne 2030-ra. Vagyis az elkövetkező, szűk 12 évben a magyar lakosság több mint egymillió fővel csökkenne.
Legjobban: