Magyarországon a szülések körülbelül 40 százaléka császármetszéssel végződik, tehát összességében elég sok nőnek kell feldolgoznia az ezzel járó testi és lelki megterhelést. Aki ugyanis eredetileg hüvelyi úton szeretett volna szülni, kudarcként élheti meg, hogy mégsem úgy alakult. De még az is megroppanhat lelkileg a társadalom véleményétől, aki eleve császáros szülést tervezett. Mert sajnos valamiért a mai napig sokan úgy gondolják, hogy császármetszéssel világra hozni egy gyermeket kisebb teljesítmény, mint „rendesen” megszülni. Sokszor hallottam már például, hogy „aki a császármetszés mellett dönt, a könnyebb utat választja” – pedig egy komoly hasi műtét utáni felépülést távolról sem neveznék könnyűnek, még úgy sem, hogy saját tapasztalatom nincs vele.
De hasonlóan negatív visszhang övezi a tápszerrel való táplálást is – és ezt én is megtapasztaltam a saját bőrömön. Máig élénken emlékszem – pedig nagyjából 6 éve történt –, amikor visszahívtak egy bizonyos tápszert, mert élelmiszermoly-lárva keveredett bele. Erről a hírről úgy értesültem, hogy az egyik ismerősöm megosztotta a Facebookon, a következő megjegyzéssel: „Na, én ezért szoptatom a gyerekemet. Ingyen van, és nincs benne semmi ártalmas.” Ezzel az ismerőssel már akkor sem álltam közeli kapcsolatban, mégis fájt, hogy így meg- és elítéli a „tápszerező” anyákat, köztük engem is. A legtöbben ugyanis nem az anyatej és a tápszer közül választjuk az utóbbit, hanem a gyermekünk éhezése vagy tápszerezése között kell döntenünk. Mert bizony van olyan, hogy valaki nagyon szeretne szoptatni és kipróbál minden receptet, teát, italt, de mégsem megy, a babája alatt viszont hétről hétre kevesebbet mutat a mérleg. De tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ki miért eteti végül – akár részben, akár teljes egészében – tápszerrel a gyermekét: senkinek nincs joga emiatt megítélni az ő anyai képességeit. Ma már, évekkel később én is határozottan tudom és állítom ezt, de akkor még nagyon fájtak az erre tett megjegyzések – még úgy is, hogy azok egy távoli ismerőstől jöttek. Belegondolni is szédítő, hogy hányan kapnak hasonlóan lekicsinylő mondatokat a közvetlen környezetükből is, legyen szó akár egy tapasztalatlan rokonról, akár egy tapintatlan orvosról.
Nagyon fontos tehát, hogy minél nagyobb betűkkel beleírjuk az emberek – és főleg az érintett édesanyák – fejébe: nem rosszabb anya az, akinek a babája császármetszéssel jött világra, ahogy az a nő sem vallott kudarcot, aki tápszerrel táplálja gyermekét. Ezek egyébként jellemzően nem az anyák döntései, hanem egyszerűen így alakulnak, és a legtöbb nő ráadásul mindent meg is tesz azért, hogy ezeket a helyzeteket elkerülje. Viszont ezek az anyák is ugyanúgy a szívük alatt hordozták hónapokig és ugyanúgy várták a gyermeküket, mint azok, akik hüvelyi úton szülték meg vagy több évig szoptatták a kicsit – erre hívták fel a figyelmet a Sudocrem által szervezett és a Czeizel Intézet támogatásával megvalósult sajtóeseményen is, amelyen volt szerencsém részt venni a napokban. A kerekasztal-beszélgetés fókuszában a gyermekágyi időszak kihívásai álltak, és külön részletezték a fent leírtakhoz hasonló lelki nehézségeket is. Az alábbiakban megosztok néhány – szerintem – nagyon fontos gondolatot, amelyeket magammal vittem a rendezvényről.
„Ettől még a gyerek nem lesz mentálisan sérült”
Természetes, hogy anyaként a legjobbat szeretnénk adni gyermekünknek, és az is normális, ha időnként felmerül bennünk, hogy vajon nem rontottunk-e el valamit. A folyamatos bűntudat, szégyenkezés vagy mentegetőzés azonban pont azt akadályozza meg, hogy megadhassuk a kicsinek a legfontosabbat: egy boldog, kiegyensúlyozott, érzelmi biztonságot nyújtó anyát.
„Ha az anya a császármetszést egy hatalmas kudarcnak éli meg, és emiatt levert állapotba kerül (…), önmagát ostorozza és ezen aggódik, az sokkal többet árt az anya-gyerek kapcsolatnak, mint maga a tény, hogy császárral hozta világra a gyerekét. És ugyanez igaz a tápszeres táplálásra is: önmagában ez csak egy tényező a sok közül, és nem határozza meg a későbbi kapcsolatukat. Az sokkal rosszabb, ha emiatt az anya saját magával nincs rendben, mert az viszont tud hatni a kapcsolat minőségének alakulására” – magyarázta Zákányi Lili integrált szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens, a Czeizel Intézet mentális felkészítő programjának vezetője.
A beszélgetést moderáló televíziós szerkesztő-riporter, Hadas Krisztina megjegyezte: nincs olyan ember, aki 40 évesen úgy megy pszichológushoz, hogy „anyám császárral szült és tápszeres voltam”. Tehát teljesen feleslegesen hajszoljuk bele magunkat az anyaságunk kezdetén abba az érzésbe, hogy ezt máris visszafordíthatatlanul elrontottuk. „Attól, hogy császárral született a baba, vagy hogy nem feltétlenül a WHO (Egészségügyi Világszervezet – a szerk.) által előírt 2 éves korig szoptattuk, a gyerek nem lesz mentálisan sérült, viszont a mi hullámhosszainkat abszolút átveszi” – tette hozzá Kriszta.
„A szőke herceg mögött még egy csomóan ülnek”
Az eseményen az is elhangzott, hogy míg biológiailag szinte egy pillanat a szülővé válás, addig lélektanilag ez egy igen hosszú és nehéz folyamat. Zákányi Lili szerint éppen ezért jóval többet kellene foglalkozni a várandósság és a szülővé válás mentális és pszichológiai oldalával. Igaz, a nehézségek egy részére nem lehet előre felkészülni, fontos azonban időben megbeszélni a párunkkal, hogyan jelöljük ki a saját családunk határait, vagyis például a többi rokonnak meddig engedünk beleszólást az életünkbe. Ezek ugyanis – ahogy Hadas Krisztina fogalmazott – sokkal fontosabb kérdések, mint hogy mit teszünk a kórházi csomagba vagy milyen játszószőnyege van a gyereknek.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
„Mindannyian mást hozunk otthonról. A fehér lovon a szőke herceg vagy hercegkisasszony mögött még egy csomóan ülnek: azok a családtagok, akik példaként szolgáltak” – vélekedett Kriszta. Rámutatott továbbá arra is, hogy nagyon sok családban előfordulnak folyton hangoztatott – vagy akár ki nem mondott, de ugyanúgy mérgező – „bölcsességek”, például az alábbiak:
- Nálunk a gyerek az fiú.
- Mi minden megoldunk.
- Nálunk nem divat a depresszió.
- Most mit sírsz? Én három műszakban dolgoztam mellettetek.
Ezek, valamint a szüleinktől hozott, tanult minták is jelentősen befolyásolhatják, hogy mi milyen elvárásokat támasztunk saját magunk és párunk felé – ezért elengedhetetlen, hogy ezekről is nyíltan és őszintén tudjunk beszélgetni a partnerünkkel. Ha ezek miatt esetleg konfliktusunk támad, az a szakértő szerint önmagában nem probléma – a fontosabb kérdés inkább az, hogy ezeket hogyan tudjuk megoldani. A családi konfliktuskezelési módszereket ugyanis a gyerekeinknek is tovább adjuk majd. Zákányi Lili egyébként úgy véli, hogy a legoptimálisabb az lenne, ha mindenki a kellő önismeret birtokában tudna szülővé válni. Ehhez viszont sokan kihagyják a nulladik lépést, vagyis azt, hogy a saját szükségleteiket, igényeiket és érzéseiket definiálják.
„Adaptálódnunk kell az új, váratlan helyzethez”
A beszélgetés során az is szóba került, hogy a statisztikák szerint a gyermeket nevelő házaspárok legnagyobb része a kicsi kétéves kora környékén válik el. Vélhetően azért, mert addigra elfáradnak a szülők, és azt érzik, hogy az életük már csak a gyerekek körüli logisztikáról szól, önmagukat és egymást pedig teljesen elveszítették. A szakértő szerint ezt meg lehet előzni, ha a pár mindként tagja tudatosan törekszik a közük lévő kötelék ápolására, megőrzésére.
„Attól, hogy szülők vagyunk, még egy párkapcsolat tagjai is vagyunk, és ezeknek a szerepeknek párhuzamosan kell futniuk. Nyilván vannak időszakok, amikor a szülői szerep intenzívebb, például az első hat hét, amikor tényleg arról szól az életünk, hogy adaptálódnunk kell ehhez a nagyon új, nagyon váratlan helyzethez. De ettől még fontos, hogy törekedjünk arra, hogy legyen intimitás közöttünk – és itt most nem a szexre gondolok, hanem arra, hogy közel tudjuk érezni magunkat a másikhoz” – fogalmazott Zákányi Lili.
Ez is érdekelhet
A szakértő arra is kitért, hogy a mai napig nagyon nehezen mondják ki az emberek a közbeszédben, hogy az anyaság baromi nehéz. Pedig hiába a világ legfantasztikusabb dolga, attól még nagyon sok olyan nehézség van benne, amellyel a szülők gyakran egyedül kénytelenek megküzdeni. „Ha ez kimondhatóvá tud válni, és van a környezetünkben néhány olyan ember, akit felhívhatunk és elmondhatjuk neki, hogy »ez a nap most nagyon nehéz volt«, akkor az segít.” Ha viszont tartósan úgy érezzük, hogy csak nehézségeink vannak, vagy nem tudjuk az ápolási-gondozási feladatokat ellátni, nagyon levertek vagyunk, esetleg alvási vagy étkezési nehézségekkel küzdünk, akkor ez mind jelzésértékű dolog, és érdemes szakemberhez fordulni – amivel kapcsolatban természetesen szintén nincs semmi szégyellnivalónk, és magyarázattal sem tartozunk miatta senkinek.
