Mondhatni, igazodunk hozzá, az elveihez, mindahhoz, amit idősebbként át tudott adni nekünk. Vagy éppen vitatkozunk ezekkel, esetleg leszámolunk velük. A lényeg a viszonyulás. Ami normális esetben már korábban kialakul.
A sírnál
Nálunk az volt a szokás, hogy anyámmal Halottak napján, illetve apám születésnapján ellátogattunk a sírjához. Nem voltak ezek hosszú ott tartózkodások, némi rendrakás után mécsest gyújtottunk, néhány mondattal megidéztük az elhunytat. Aztán beültünk a kocsiba, és elhajtottunk elintézni a heti bevásárlást.
Ma már tudom, óriási alkalmat szalasztottunk el ilyenkor: azt a lehetőséget, hogy komolyan vegyük az elhunyt emlékének gondozását, hogy felidézzük azt az időszakot, amikor már tudtuk, hogy halálos beteg. Mind betegsége idején, mind a temetőbe tett látogatáskor lényegében magunkban tartottuk mindazt, amit ezzel kapcsolatban gondoltunk, vagy el kellett volna mondanunk egymásnak. Egyfajta átkozott szemérmesség lenne ezért hibáztatható?
Aligha. Ha jól belegondolok, régebbi felmenőimről sem tudtam meg sokat anyámtól. Én nem kérdeztem, ő nem mesélt. Így elég nehéz emlékeket gondozni, s valami fogódzót találni saját gyökereinket illetően. Utat találni a halottainkhoz.
Egészségkvíz: hosszú életre számíthatsz, ha tudod erre a 10 kérdésre a választ
Legyen teljes a kép!
Miként az életünkben, a halálhoz való viszonyunkban is egyre több a formalitás, holott az emlékek felidézéséhez még csak ki sem kell menni a temetőbe. Egyszerűbb azonban holmi szertartást elvégezni, mintsem elővenni olykor fényképeket, elmesélni néhány történetet, felkeresni az elhunyt barátait - ezt a mai kicentizett világban valahogy túlzásnak tekintjük. Gond nélkül végignézünk mozifilmeket, elolvasunk regényeket, ahol a leszármazottak oknyomozást folytatnak például a tekintetben, hogy milyen tényezők vezettek az elhunyt halálához, ugyanakkor mi magunk erre többnyire képtelenek vagyunk.
Nem teljes a kép, ezt beláthatjuk, s nem marad más megoldás, mint az élőkkel folytatott kommunikáció. Lefordítva ezt a saját esetemre: ha többet beszélgetünk anyámmal az apámról, akkor többet tudok meg a közös életükről, több információ bukik fel belőle a saját gyerek- és fiatalkorából, több összehasonlítást tehettünk volna a saját kapcsolatunkat illetően, másképpen zajlanak le a vitáink, az ünnepeink, más kérdéseket teszünk fel és próbálunk meg azokra válaszolni, másképpen készülünk fel arra, amire egyáltalán nem is gondoltunk...
Ez is egyfajta hiány, ám mielőtt ismét feltörne bennünk ennek felismerése nyomán az önvád, szögezzük le: ezt a hiányt ketten hoztuk össze. Nyilván annak idején ő is megküzdött ezzel, de az is lehet, hogy nem. Tudtommal nem volt túl jó viszonyban az édesanyjával, az én nem túl sűrűn látott nagymamámmal. Talán ennek tudható be a kevés és szűrt információ, ami most, ebben a helyzetben is csekélynek bizonyul. Nem tudom magam jól elhelyezni egy sorban.
Olyan érzés ez, mint az árvaság
De vajon lehet-e, szükségszerű-e támaszkodni az immár elhunyt szeretteim emlékére?
Legyünk - miként máskor is - praktikusak: fűződik-e hozzá érdekem?
Vagy csak abból adódik az egész, mert képtelen vagyok elszakadni tőle?
Elgondolkodóbb, az élet apró örömeit jobban megbecsülő, tartalmasabb létformára kap eshetőséget. Hogy nagyon profán legyek: ha gyújtok egy mécsest, elkortyolgatok egy illatos teát, és egy jó könyvet olvasok, ezt hívhatjuk rekreációnak is, de felhasználhatjuk arra is, hogy a hangulat varázsának engedve elgondoljuk: reméljük, ilyenben is volt része az elhunytnak.
Igyekezzünk ezt a látásmódot görcsösségtől és hamis érzelgősségtől mentesen képviselni és továbbadni. Hogy a következő generációnak ne tankönyvekből és magazinokból kelljen azt megtanulni, mi is az a meditáció. Hogy maguktól jöjjenek rá, az élet örömeit a halál árnyéka értékeli fel, ezért örülni kell minden napnak, amikor felébredünk. Memento mori - emlékezz a halálra, a halottakra -, nos ez a régi lecke ma aktuálisabb, mint valaha. Védtelenek és gyávák vagyunk, lusták és konformisták, akik segédeszközöket keresünk még arra a kivételes és végletes esetre is, amikor elveszítjük valamely szerettünket.
Lelki szemeimmel már azt is látom, hogy anyám odaát - s ez nem túl sűrűn fordult elő - elismerően biccent: ez a beszéd, fiam, csak nyíltan bele a képükbe.
Ez is érdekelhet
Kösz, anya! - mondanám erre. Találkozunk a csatamezőn.
Legjobban: