„Hamarosan 55 éves leszek, és nagyon szomorú jövő előtt állok. (…) Feladtam a reményt, hogy valaha is lesz még szerető és meghitt kapcsolatom” – írta egy elkeseredett férfi, aki a The Guardian szakértőihez fordult levelével. Beszámolója szerint feleségénél 2009-ben leukémiát diagnosztizáltak, és a nő 3 évvel később, 2012-ben bele is halt a betegségébe. A férfi pedig azóta gyakorlatilag a „túlélésért” küzd.
Magány, mentális problémák, motiválatlanság
A megözvegyült férj egyedül maradt két 10 év alatti gyermekükkel, így onnantól ők álltak az élete középpontjában, csak rájuk koncentrált. Csakhogy a fiókák előbb-utóbb kirepülnek a fészekből.
„Idősebb lányom ösztöndíjat nyert egy külföldi egyetemre, így ő már elhagyta az országot. A húga pedig azt tervezi, hogy ő is jelentkezni fog ugyanabba a nemzetközi iskolába, és ha felveszik, akkor 1 éven belül ő is itt hagy” – olvasható a vallomásban. Azonban nem a magány az egyetlen probléma, amellyel meg kell küzdenie a levélírónak.
Évek óta küzdök mentális problémákkal, ennek következtében pedig már minden önbizalmamat elvesztettem. Bár több mint 15 éve szedek gyógyszert, nem látok javulást. A feleségem halála óta küzdök az álláskereséssel, egyszerűen nincs belső motivációm. Nagyon sok dolog van, amit szívesen csinálnék, de még a legalapvetőbb feladatok elvégzésére is alig tudom motiválni magamat” – fogalmazott.
Körülbelül három éve az is kiderült, hogy a férfi figyelemhiányos hiperaktivitási zavarral (ADHD) küzd, és ugyan szed is rá gyógyszert, de az csak alig segít a panaszain – nem tudja azonban, kitől kérhetne segítséget, hogy hatékonyabb kezelést találjon. Emellett a szexuális élete is mélyponton van.
„Nincs libidóm, és senki iránt sem érzek szexuális vonzalmat. A feleségem halála óta néhányszor ugyan szexeltem, de potencianövelő szerrel volt szükségem, és még az sem igazán működött. Összességében mélységesen szégyellem, azt, aki vagyok és amivé lettem” – írta a férfi.
„Nagyon kemény, amin keresztülmentél”
A levélírónak a The Guardian egyik szerkesztője, Annalisa Barbieri válaszolt, aki gyakran foglalkozik az olvasók személyes problémáival. Mint írta, igazán meghatódott a férfi levelén.
„Vigyáztál a feleségedre, özvegyen maradtál, egyedül nevelted fel két lányodat – úgy tűnik, nagyon is sikeresen –, mégis tele vagy szégyennel a személyedet illetően. Miért? Szerintem csodálatos munkát végeztél, de nem meglepő, ha mindez kimerített. Szerintem nagyon kemény, amin keresztülmentél, és mivel a férfiak jellemzően nehezebben tudnak beszélni a problémáikról, a nehéz érzelmek feldolgozása is több időbe telhet náluk” – olvasható a válaszban.
Barbieri konzultált Lorna Evans pszichoterapeutával, hogy minél jobb tanácsot adhasson olvasójának. A szakértő szerint az ember természetes igénye, hogy hasznosnak érezze magát, ezért érthető, ha a férfi attól tart, hogy lányai elköltözésével elveszíti a korábban meghatározó szerepét. Ráadásul nehezebb tovább halogatni a korábban eltemetett fájdalmakkal való szembenézést, ha nem bújhatunk a kötelességeink és a másokkal való törődés mögé.
„Nincs miért szégyellned magad”
Evans azt javasolta a férfinak, hogy keressen egy terapeutát, aki tud segíteni a gyász feldolgozásában, de szakterülete az ADHD kezelése is. Egy ilyen szakember hatékony támasz lehet a halogatás és a szorongás leküzdésében, és a hasznos megküzdési stratégiák elsajátításában.
Fontos, hogy ne várd, hogy az egyik napról a másikra minden megváltozik és jobb lesz. Régóta beleragadtál a gyászba és a kilátástalanságba, így időbe fog telni, amíg újra visszatalálsz önmagadhoz. Beszélj bátran a barátaidnak is az érzéseidről és a nehézségeidről. Nincs miért szégyellned magad” – mutatott rá Barbieri.
