A major depresszió egy "orvosi értelemben vett betegség", amely nem egyezik meg a szomorúsággal, átmeneti rosszkedvvel. A depresszió diagnózisát mindig szakember állítja fel, pontosan meghatározott kritériumrendszer alapján. A jelentős stresszhelyzetek, veszteségek fokozhatják a depresszió kialakulásának veszélyét. A legfrissebb adatok már jelzik, hogy a koronavírus-világjárvány rontotta a mentális betegségekkel kapcsolatos helyzetet, így könnyen előfordulhat, hogy a tanulmányban leírtakhoz képest is rosszabb a helyzet napjainkra.
Több százezer embert érint a depresszió itthon
A Magyar Pszichiátriai Társaság XXIV. Vándorgyűlésén mutatták be "A major depresszió okozta egyéni és társadalmi-gazdasági problémák és lehetséges kezelésük" című Közpolitikai Összegző Tanulmányt. A szerzők ebben arra keresték a választ, hogy az egyik leggyakoribb mentális betegség pontosan mekkora terhet ró az egyénre, környezetére és a társadalomra, illetve milyen lépések szükségesek ahhoz, hogy ezeket a terheket csökkenteni lehessen.
Más európai országokhoz hasonlóan Magyarországon is a felnőtt lakosság 15 százaléka tapasztal unipoláris major depressziót élete során. Egy év alatt a felnőttek 7,1 százalékát érinti a betegség, tehát éves szinten közel 700 ezren szembesül a depresszióval itthon. A szakirodalomból ismert nemek közötti különbség a magyar adatokban is megmutatkozik: a major depresszió előfordulási gyakorisága 20 százalék nőknél, szemben a férfiaknál megfigyelt 9 százalékkal.
Az unipoláris major depresszió bármely életkorban kezdődhet, de általában 40 éves kor körül diagnosztizálják. Az utóbbi években a betegség kezdete egyre fiatalabb korra tolódik, 20-30 év közé, de nemritkán már a serdülőkorban jelentkezik az első epizód. A várandósság és a szülés körüli időszakban a kismamák 12-19 százalékát érinti a depresszió, de a szülés után kialakuló depresszió is gyakran előforduló mentális betegség. Ezt igazolja az a szomorú tény is, hogy a szülést követő időszakban az anyai halálozás második leggyakoribb oka a befejezett öngyilkosság .
A depresszió következményei
A depresszió számos területen nagyobb életminőség-romlást eredményez, mint sok más, súlyos és sokakat érintő krónikus betegség. Komoly gazdasági teherrel jár mind egyéni, mind össztársadalmi szinten. Az unipoláris major depresszió 2010-ben a teljes egészségben megélhető életévek elvesztésének harmadik leggyakoribb oka volt a világon, és az előrejelzések alapján 2030-ra az unipoláris depresszió és a következményes öngyilkosság válik e téren az első számú tényezővé. A mentális egészséget érintő kórképek napjainkban a munkaképesség-csökkenés 21,1 százalékáért felelősek.
A betegség okozta terheket jellemzően két csoportra osztják fel: direkt (az adott betegség közvetlen, finanszírozót vagy magát a beteget érintő) és indirekt (a tágabb értelemben vett, társadalmi és állami) költségek körére. A major depresszió okozta teljes gazdasági teher évi 362,5 milliárd forint Magyarországon, amiből a direkt költségek meghaladják a 28,4 milliárd, az indirekt költségek pedig a 334 milliárd forintot. Az indirekt költségek jelentősen meghaladják a direkt költségek terhét: a társadalomra nehezedő közvetett teher megközelítőleg a teljes éves gyógyszerkassza nagyságával egyenértékű. A major depresszió okozta legnagyobb indirekt teher a betegek munkanapkiesése és produktivitáscsökkenése.
A major depresszió gyakorisága a háziorvosi praxisokban a hazai felmérések szerint 8-10 százalék között van, és a háziorvoshoz fordulók gyakran testi panaszok vagy betegségek miatt kérnek konzultációt, így a háttérben meghúzódó depresszió felismerése nem ritkán elmarad. Ha a közvetlen ellátási költségeket nézzük, a becsült - háziorvosi ellátás keretében kezelt - betegszám, illetve az ellátási költség alapján az összes hazai depressziós beteg háziorvosi ellátása évente közel 800 millió forintos kiadást generál.
A járóbeteg-szakellátásban megjelenő unipoláris depressziós betegek száma évente 360 ezer főre tehető, ami betegek kezelése kapcsán elszámolt pontérték alapján éves szinten mintegy 1,9 milliárd forintos finanszírozási költséget generálva. Talán némiképpen meglepő, de a major depressziós betegek fekvőbeteg-ellátására fordított éves összeg nem éri el a 300 millió forintot (aktív fekvőbeteg-szakellátásban) sem.
Kétszer magasabb a diabétesz kockázata
A major depresszió kezelésére gyógyszeres és nem gyógyszeres (például pszichoterápia) kezeléseket alkalmazhatnak. Visszatérő, súlyos depressziók esetén indokolt és elkerülhetetlen a gyógyszeres kezelés , antidepresszívumok alkalmazásával. A hazai szakértők által kezelt betegek becsült száma (300 ezer fő), illetve a szóban forgó gyógyszerek általánosan 90 százalékos támogatási kulcsát tekintve a hazai unipoláris major depresszióval diagnosztizált betegpopuláció éves gyógyszeres terápiájára fordított összeg megközelítőleg 16 milliárd forint. A depresszió kezelésének költségében a gyógyszeres terápiákkal összefüggő költségarány mindösszesen 6-29 százalék. A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő 2019-es adatai alapján látható, az ambuláns pszichoterápiára az állam mindösszesen 650 millió forintot költött, amiben nem a depresszióval küzdők, hanem az összes, ambuláns terápiában részesülő mentális beteg (közel 130 ezer fő) államilag finanszírozott pszichoterápiája szerepel. Ez fejenként évente 5 ezer forint.
A depresszió sokszor nem önmagában jelentkezik, hanem társbetegségek kialakulása kíséri. Ilyenek a szorongásos zavarok, a szívkoszorúér-betegség, szívinfarktus, a stroke, egyes daganatos megbetegedések, a Parkinson-kór , valamint a cukorbetegség is. A major depresszió fennállása több mint kétszeresére növeli a későbbi 2-es típusú cukorbetegség kockázatát, és ez az egy tényező önmagában 6,4 milliárd forint költséget generál évente.
Munkahelyi problémák és öngyilkosságok
Az indirekt költségek kapcsán a tanulmány szerzői a depresszióval összefüggő produktivitáscsökkenéshez kapcsolódó kiadásokat, a szociális ellátórendszer terheinek növekedéséhez kapcsolódó kiadásokat és a depresszió okozta öngyilkosságok társadalmi terheit vették számba. Major depresszióval élő beteg esetén egy év alatt átlagosan 41,6 kiesett munkanappal és további 76,8 csökkent hatékonyságú munkanappal kalkulálhatunk, tehát az érintett az év 12 hónapjából mindösszesen 8 hónapban képes teljes értékű munkát végezni, ami több mint 245 milliárd forint indirekt költséghez vezet évente. A bruttó táppénzkiadásokat összehasonlítva más betegségcsoportokkal (szív- és érrendszeri betegségek, emésztőrendszeri betegségek) a depresszió miatti táppénzkiadás volt a legmagasabb, évi közel 52,8 milliárd forinttal.
Nemzetközi és hazai kutatások alapján az öngyilkosságot elkövetők vagy megkísérlők 65-87 százaléka (nem kezelt) depresszióban szenved az elkövetés idején, illetve kezeletlen major depressziós betegek 15-19 százaléka öngyilkosságban hal meg. Ezzel szemben a sikeresen kezelt depressziós betegeknél a befejezett öngyilkosság és az öngyilkossági kísérletek gyakorisága is a tizedére csökken. 2019-ben 1550 befejezett öngyilkosság történt Magyarországon, ami alapján több mint ezer önkezűleg elkövetett haláleset esetében játszhat szerepet a depresszió. A számítások szerint a depressziós betegek öngyilkosságával összefüggő szociális teher meghaladhatja az évi 35 milliárd forintot.
Külön említést érdemelnek a terápiarezisztens depresszióval élő betegek, akiknél két, adekvát dózisú és időtartamú antidepresszív terápia sikertelen volt, illetve a beteg állapota lényegesen nem javult, esetleg romlott. Egy, a közelmúltban végzett hazai kutatás szerint a betegek 8,3 százaléka szenvedett terápiarezisztens depresszióban a vizsgált százezer fős populációból. A szakmai becslések összességében 24-30 ezer terápiarezisztens depresszióval élő beteggel számolnak az országban. A terápiarezisztens depresszióban szenvedő betegek életminősége hatványozottan rosszabb: többségük munkaképtelen, továbbá sokan az önellátásra is képtelenek. Körükben 7-szer gyakoribb az öngyilkosság, mint a nem terápiarezisztens betegeknél, és a további társult betegségek is közel másfélszer gyakoribbak náluk.
Mi hozhatna előrelépést?
Ez is érdekelhet
A tanulmány szerzői nemcsak látleletet adtak a depressziós betegek magyarországi kezeléséről, hanem számos javaslatot is megfogalmaztak.
- A mentális betegségeket - beleértve a major depressziót - övező társadalmi stigmatizálást a hatékonyabb kezelés érdekében feltétlenül oldani kell. Ez egyrészt csökkenthetné a kezeletlen betegpopuláció nagyságát, másrészt a betegek által megélt életminőséget is jelentősen javíthatná. Jelentősen csökkenti a stigmatizációt, ha a pszichiáter szakma integrálódik a szakorvosi ellátórendszerbe, az ellátás lakosságközelivé válik, illetve ha a szakma (vezető) intézményeit nem éri hátrányos megkülönböztetés, valamint az osztályok, gondozók és rendelők állapota eléri vagy legalább megközelíti az átlagos magyar orvosi rendelők fizikai állapotát.
- A társadalmi stigmatizálás csökkentése mellett az öngyilkosságok megelőzése érdekében országos prevenciós programok indítása szükséges, és az állami prevenciós programok mellett a hazai civil és betegszervezetek, illetve alapítványok szerepét is erősíteni kell.
- Az alapellátásban dolgozók érzékenyítésén túl a szakmai munka hatékonyabbá tételéhez hasznos lenne a háziorvosok most is létező, de nem kötelező akkreditált pszichiátriai szakirányú továbbképzésének kötelezővé tétele. A háziorvosok szerepét a mentális betegségek felismerésében, ellátásában akár további finanszírozási ösztönzőkkel is erősíteni lehet, és a háziorvosi ellátásban érdemes lehet bevezetni a legsúlyosabb mentális betegségeket kiszűrő, 5-10 kérdést felölelő gyorsteszteket.
- Magyarországon a major depresszió ellátása során sok beteg elvész, illetve kiesik az ellátórendszerből. Ezért feltétlenül fejleszteni kell az ellátórendszeri szintek és a társszakmák közötti kommunikációt, illetve ennek elkerülése érdekében szükséges lenne egy nagyobb hatásfokú és hatékonyságú betegkövetési rendszer kifejlesztése. Ezáltal csökkenhetne a terápiát elhagyó betegek aránya, és összességében javulhatna az ellátás színvonala.
- A hazai pszichiátriai ellátások alulfinanszírozása nagymértékben csökkenti a rászoruló betegek hozzájutását a megfelelő és korszerű ellátáshoz, és hozzájárul az állami ellátórendszerben dolgozó orvosok magánszektor felé történő elmozdulásához is. Itthon mindössze 5-600 pszichiáter szakorvos dolgozik közfinanszírozott szakrendelőkben és kórházakban, akik ezt a jelentős nagyságú betegpopulációt (akár 600 ezer fő) önmagukban képtelenek kezelni.
- A terápiás irányelveket folyamatosan frissíteni kell. A közeljövőben megjelenő új irányelvet mind szélesebb körben (például kifejezetten háziorvosoknak) szükséges ismertetni, és ezzel párhuzamosan a rendelkezésre álló publikus forgalmi és epidemiológiai adatokat a jövőben célzottan kell alkalmazni a terület hatékonyabb feltárása, megismerése érdekében.
- A itthon elérhető gyógyszerterápiás alternatívákat bővíteni kell. Bizonyos gyógyszerterápia-rezisztens betegek esetében szükség lenne új, innovatív gyógyszerek támogatásba kerülésére is.
- A hazai pszichiátriai járó- és fekvőbetegellátásban az egynapos sebészet analógiájára szükséges lenne meghonosítani egy új ellátási formát, úgynevezett sürgősségi pszichiátriai részleget, amelynek elsődleges célja a hospitalizációk számának csökkentése, illetve elkerülése lenne. Feladata a sürgősséggel beutalt, mentővel beszállított, vagy ügyeleti időben önként jelentkező páciensek szűrése és megfigyelése szomatikus és pszichiátriai szempontból, amivel pontosan meghatározható lenne a beteg valós terápiás igénye, ezzel jelentősen csökkenthető lenne az osztályos felvételek száma.
- A telemedicina különböző formáit számos szakterület egyre szélesebb körben alkalmazza. A szakorvosi visszajelzések alapján nemcsak vészhelyzetben, hanem általános gyakorlatban is szükséges mind a felnőtt, mind a gyermekellátás fejlesztése érdekében a pszichiátriai szakmában elszámolható telemedicinás ellátások definiálása, finanszírozhatóságának megteremtése.
