El kell fogadnunk, hogy a mai világ egyre kevésbé élhető a férfiak számára? – Ennek lehetséges okairól ír a The Telegraph szerzője, Mike Snelle. Az öngyilkosságokkal kapcsolatosan gyakran hallani, hogy az okok „a fejünkben vannak”, amit gyakran úgy értelmeznek, hogy az okok „a génjeinkben vannak”. Ezzel azonban – tévesen – azt is mondjuk, hogy az öngyilkossági ráta növekedése ellen sokat nem tehetünk: a dolgok állása, a társadalmi változások nincsenek jelentős hatással erre. Mike Snelle szerint azonban ez nincs így. A szerző arra figyelmeztet, hogy a biológiai beállítódás mellett igenis hatása van a férfiak lelki egészségére annak, amit a modern társadalom elvár tőlük.
2001 óta tavaly volt a legmagasabb az öngyilkosságok száma Nagy-Britanniában. Az öngyilkosok között háromszor annyi férfi van, mint nő. Az antidepresszánsok használata 1991 óta az ötszörösére nőtt, mégis napi 13 brit férfi hal meg saját keze által. 2013-ban 4858 férfi követett el öngyilkosságot. De miért vannak krízisben a mai társadalomban a férfiak?
Az öngyilkosságok egy részének hátterében például a bipoláris depresszió állhat. Ez egy örökletes betegség; amiből sokan arra következtetnek, hogy elkerülhetetlen, hogy nem lehet ellene semmit tenni. Ez azonban nincs így – hangsúlyozza Snelle. A „genetikai” azt jelenti, hogy a genetika meghatározza azt, ahogyan az egyén reagálni képes a környezetére. Azaz a genetikai adottságok csupán hajlamosítanak bizonyos viselkedési formákra, ezeket azonban a környezet határozza meg; így aztán nem is szükségszerűek vagy elkerülhetetlenek. Éppen ezért az öngyilkosságok növekvő száma láttán meg kell vizsgálni azt a környezetet is, amelyben ezek megtörténnek – érvel Snelle.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A szerző szerint a mai társadalom és kultúra egyre fenyegetőbbé válik a férfiak számára; elsősorban ezzel magyarázható az öngyilkosságok növekvő száma. „A depresszió az elménknek az az eszköze, amivel figyelmeztet arra, hogy valami gond van a környezetünkkel” – írja. A társas közösségben élő állatok esetében teljesen normális, hogy együttműködésre, kapcsolattartásra, empátiára és nagylelkűségre vannak „biológiailag beállítva”. Egy gyereket valóban megterhel az, ha egy másik embert szenvedni lát, és nem érti, hogyan lehetséges az, hogy valaki éhezzen, ne legyen lakása, amikor mások ennivalót dobnak ki, és hatalmas házakban élnek.
A mai társadalom azonban egyre inkább lenevel minket erről az alapvető empátiáról. A Föld javainak körülbelül felét a Föld populációjának csupán egyetlen százaléka birtokolja; és legtöbben azzal vagyunk elfoglalva, hogy ebbe az egy százalékba tartozzunk mi is, s ne a szegények, a hajléktalanok, a társadalom perifériájára szorult emberek közé. A társadalom azt becsüli, akinek több van, és minél több javunk van, annál értékesebbnek érezhetjük magunkat a társdalom számára. Ennek érdekében azonban versengenünk kell, félre kell tennünk az empátiát, a megértést, ami a mai világban valóban gyengeségnek számít. Mindez azonban ellentmondásban van azzal a beállítódással, amire a biológiánk hajlamosít minket, így állandó feszültségben élünk. A szerző szerint ez az alapkonfliktus sokkal inkább érinti a férfiakat, mint a nőket.
A férfiaknak tehát, Snelle szerint, kétféle világ, kétféle értékrend közül kell választaniuk, illetve mindkettőben meg kell állniuk a helyüket. Ez pedig gyakran eredményezi azt, hogy mindkettőben kudarcot vallanak. Ezzel magyarázható a férfi öngyilkosságok kiugróan magas száma. A gyógyszerek pedig – mondja a szerző – a tüneteket ugyan kezelhetik ideig-óráig, de a kiváltó okokat nem fogják megszüntetni.
Legjobban: