Nem tudják, hogy trauma érte őket
Kovacsics Leila klinikai szakpszichológus, pszichodráma pszichoterapeuta szerint kétféle pszichodráma csoport van – önismereti, illetve pszichoterápiás. Az, hogy ki melyikbe kerül, egy privát beszélgetés során, egy úgynevezett interjún dől el. A csoportvezetők ilyenkor meghallgatják a jelentkezőket, kikérdezik őket a problémáikról, céljaikról.
Szerinte nagyon sok embert érhet valamilyen trauma az élete során, de van, aki nincsen tisztában ezzel.
„Sokszor nem is derül ki az első beszélgetés alatt, hogy traumatizált az illető, hanem csak a játék során. Fontos, hogy nem az a cél, hogy újraélesszük a traumát. A csoport olyan feldolgozási módot tud adni, amelynek során az egyén a személyes narratívájába tudja emelni a történteket. El tudja fogadni, hogy valami megtörtént vele, és abban is segítünk, hogy hogyan lehet ezzel együtt élni” – magyarázza a szakértő. Az is lehet, hogy valaki a traumát, amit átélt, normálisnak, természetesnek érzi.
„Ha valaki gyerekkorában abuzív környezetben élt, akkor sokszor nem is tudja, hogy valójában bántalmazás áldozata volt. A csoport viszont rávilágít, hogy ez nem normális. Arra is, hogy meg lehet kérdőjelezni a történteket, lehet haragudni azokra, akik mindezt elkövették ellene. Rá kell jönnie, hogy amit ő megélt, az igenis egy probléma, és foglalkozni kell vele” – mondta Kovacsics Leila.
Emlékek a testben
„Amikor valamilyen trauma ér minket, az agyunk prefrontális kérge leáll, hogy ne gondoljunk arra, ami éppen történik velünk” – írja Dr. Tian Dayton terapeuta. A limbikus rendszerünk viszont felpörög, tehát az érzelmeinket és az érzékszerveink tapasztalatait megőrzi a testünk, éppen csak a hozzá kapcsolódó eseményeket nem tudja. Ezért van az, hogy később nem tudjuk szavakba önteni, hogy mi történt velünk. Emlékezhetünk félelmetes pillanatokra, töredékekre, de a teljes képet nem látjuk. A testünkben viszont velünk marad a trauma, tudat alatt, és bármikor előtörhet.
Adena Bank Lees klinikai szociális dolgozó, tanácsadó, pszichodráma csoportvezető azt a példát hozza, hogy ha üldöz minket egy tigris, nem állunk le gondolkodni a helyzeten, hanem futunk. A felszabaduló adrenalin és kortizol hatására csak arra koncentrálunk, hogy minél messzebb kerüljünk a veszélytől.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Dr. Dayton szerint az események megértésében segít a pszichodráma, mivel általa a testünk beszélhet helyettünk. A játék során nem a terapeutának, hanem annak az illetőnek mondhatjuk el az érzéseinket, akivel közölni szeretnénk – ez akár lehet a mi múltbeli vagy jövőbeli énünk is. A szerepjáték, a vele járó mozdulatok stimulálják az érzéseket, segít, hogy szavakba önthessük őket, hogy feldolgozzuk a feldolgozhatatlant.
Biztonságos újrajátszás
Több módszer is van arra, ami által valaki a pszichodráma révén feltárhatja az őt ért traumát. Ezekkel a technikákkal fizikai kitörés nélkül adhat hangot az érzéseinek. Beszélhet például a jövőbeli énjével, aki mondjuk benne marad abban a bántalmazó kapcsolatban, amiből a kilépést fontolgatja. Egyes esetekben a főszereplő mozdulatait egy másik csoporttag utánozza, aki ezáltal rögtön láthatja, hogy a testbeszéde kifejezi-e azt, amit kommunikálni szeretne. Az is lehet, hogy a csoportvezető vagy az egyik tag segít a főszereplőnek kimondani az érzelmeit és a gondolatait, ami egy nagyon erős, közös élményhez vezethet.
A legerősebbek azok a szerepjátékok lehetnek, amikor az egyén ahhoz beszél, aki megbántotta, vagy akit ő bántott. Dr. Peter Felix Kellerman svéd orvos több példáról is ír tanulmányában arra, milyen megrázó események feldolgozásában segíthet ez a terápia. Egy lány, aki egy balesetben vesztette el az édesanyját, az utolsó találkozásukat játszotta el a csoporttal újra és újra. Elmondta a nőnek, aki az édesanyját játszotta, hogy mennyire szomorú és magányos lett attól, hogy elment, és sose tért vissza, a nő pedig bocsánatot kért az anyja nevében is. Az igazi áttörés viszont akkor jött el, mikor elismerte a csoportnak, hogy bűntudata van az események miatt, és megrótta az anyját azért, amiért elhagyta őt. Az érzelmek, az emlékek kimondása (vagy ha nem megy szavakkal, akkor eljátszása) segít megtalálni a megoldást, ebben az esetben a továbblépést, és a gyász folyamatának megkezdését.
Az is lehet, hogy valaki fizikailag szabadul meg a negatív energiáktól. Egy férfi arról beszélt, hogy gyerekkorában az apja részegen megütötte, majd a szobájába zavarta, ahol aztán sírva fakadt. A férfi a terápián is vigasztalhatatlanul zokogott, mikor a csoportvezető azt tanácsolta neki, hogy engedje, hogy a teste megtegye azt, amire szüksége van. Ezután a férfi könnyei abbamaradtak, az egész teste rázkódni kezdett, majd pedig elhányta magát. Miután megnyugodott, szavakban is képes volt kifejezni mindazt, amit a szüleivel kapcsolatban érzett.
Egy katona azért fordult a pszichodrámához, mert egy bevetés során meghalt az egyik bajtársa. A barátja megsérült, később pedig lelőtték, amit ő egy rejtekhelyről nézett végig. Emiatt hatalmas bűntudat gyötörte, és öngyilkossági gondolatai voltak. Miután ezt megosztotta a csoporttal, a vezető azt kérte tőle, hogy úgy játssza el az eseményeket, ahogy azt a legszívesebben tette volna. Ekkor felkapta azt a csoporttársát, aki a sérült katonát játszotta, és biztonságba vitte az ellenség elől. Az élmény hatására sírni kezdett, ráadásul a csoporttárs is feloldozta az élmény alól az elhunyt barát nevében: azt mondta a főszereplőnek, hogy nem ő tehet a haláláról, ha megpróbál segíteni rajta, csak mindketten meghaltak volna. Ezek a szavak segítettek abban, hogy maga mögött tudja hagyni a kínzó bűntudatot.
Mint ahogy az a példákból látható, a pszichodráma nem feltétlenül jelenti a végét az útnak, de hatalmas lépést jelenthet a gyógyulásban. Adena Bank Lees azt írja, a traumát átélt emberek hajlamosak magukba zárkózni, mert úgy érzik, egyedül vannak a problémáikkal, és senki sem érti meg őket. A csoportban viszont egy biztonságos és támogató környezetben fejezhetik ki magukat: megértést, szeretetet, törődést tudnak adni egymásnak.
Ez is érdekelhet
„A traumával sokszor együtt jár a szégyen. Az egyénnek fel kell ismernie, hogy nem neki kell magát szégyellni amiatt, hogy áldozat, és teljesen jogosak az érzései, mert fájdalmas dolgot élt át. Ebben támogatásra, megértésre van szüksége, és fontos, hogy erről tudjon beszélni. Amikor egy trauma előjön a csoportban, akkor nem a megszégyenülést éli meg az illető, hanem a megtartást és az empátiát. Ez pedig egy nagyon erős korrektív élmény” – mondta Kovacsics Leila.
