Sok olyan tevékenysége lehet az életünknek, amit felnőttként már nem feltétlenül „illik”. Ilyen lehet például a sztárok, színészek, énekesek posztereit kitenni a falra, vagy a számítógépes játékok világában eltölteni órákat. Ugyanakkor manapság ezek nem szokatlanok egy huszonéves (sőt, harmincas, negyvenes) életében: egy felnőtt, azaz tizennyolc év feletti, dolgozó ember is bátran cosplayezik például, azaz beöltözik a kedvenc karakterének egy-egy képregényes találkozón.
Ahogy Lynn Zubernis klinikai pszichológus írja, a korosodással összefüggő kulturális jelenségek változnak. Ma már a fiatal felnőttkor is tovább tart, ahogy az oktatási rendszerben töltött idő is. Az emberek általában később élnek párkapcsolatban, és később vállalnak gyereket is. Jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek felnőttkorukban is az érdeklődési köreikre és a személyes céljaikra. Ez az úgynevezett „individualizációs tézis”, amely szerint az emberek inkább abban a korban látják magukat, amelyben érzik magukat (gyakran fiatalabbnak), nem pedig a biológiai értelemben vett életkorukban.
Játszani mindörökké
Ahgy a Long Island Psychology oldalán írják, a felnőttlét rengeteg felelősséggel jár, de ez nem jelenti azt, hogy minden gyermeki örömöt hátra kell hagynunk. Ezáltal ugyanis úgy érezhetjük, hogy olyan szerepbe vagyunk kényszerítve, ami nem hozzánk való, és elégedetlenek leszünk az életünkkel – sőt, ez depresszióhoz és szorongáshoz is vezethet.
Ahogy Lipták Zsuzsa pszichológus magyarázta lapunknak, az általában sok nevetéssel és örömmel járó játék csökkenti a stresszt, endorfint szabadít fel, ezért nagyon fontos tevékenység a felnőttek számára is. Hangsúlyozza, hogy nem feltétlenül ugyanazok számítanak játéknak gyerek- és felnőttkorban.
„A játékban az a fontos, hogy örömet okozzon a tevékenység, ezért lehet bármilyen hobbi, vagy sport, a hangsúly az önfeledt időtöltésen van. A kreativitás, problémamegoldás, másokkal való kapcsolódás, a gyógyulás, feltöltődés, önértékelés szempontjából is érdemes felnőttként is keresni azokat a tevékenységeket, amik feltöltenek, hiszen olyankor egy boldog gyerekként működünk. A gyerekek a játszás révén készségeket sajátítanak el, a világ működéséről tanulnak, és ezt a nyitottságot, önfeledt kikapcsolódást felnőttként is érdemes rendszeresen beemelnünk” – mondja a szakember.
Dr. Stuart Brown pszichiáter és kutató nemcsak embereknél, hanem állatoknál is vizsgálta a játék fontosságát. „Úgy tűnik, minél több tanulásra képes egy állat, annál fontosabb a játék szerepe a faj fejlődése szempontjából” – nyilatkozta a CNN-nek. Szerinte a játék hiánya hosszú távon súlyos következményekkel járhat, mivel szerepe van a szolidaritás kialakulásában, és a társadalmi hovatartozás érzetét is köszönhetjük neki. „A játék tehát nem triviális, nem komolytalan dolog. Fontos a fizikai és a szociális egészségünk szempontjából is” – vallja.
Szerinte egy ideális világban nem lehetne külön választani a munkát és a szórakozást. „Ha mondjuk szemétszedő vagy Brazíliában, akkor nehéz a munkád, amivel nem keresel jól. De ha dobolsz a szemetesfedőkkel, és táncolsz két kuka felemelése között, akkor élvezed a munkádat, és játékként éled meg” – hozza példaként. „Ha egyáltalán lehetséges ez, olyan életet kellene élnünk, ahol a játék beleépül mindenbe, amit csinálunk. Amikor gyerek voltam, és esténként együtt mosogattunk, énekeltünk is közben. Mikor egy BBC-sorozat kapcsán Nobel-díjasokkal készítettem interjúkat, a legtöbbjük nem választotta szét a munkát és a szórakozást. Amikor arról beszéltek, hogy mit csináltak a laboratóriumban, olyanok voltak, mint a gyerekek a játszótéren” – folytatta.
Boldog születésnapot, HáziPatika! – Töltsd ki ünnepi kvízünket, és nyerj!
A számítógépes játékok segítségével is kiélhetünk olyasmiket, amiket a való életben nem feltétlenül:„A felhasználó úgy érezheti, hogy ő alakítja a játék menetét, az ő döntései alapján formálódik a cselekmény” – mondja Lipták Zsuzsa.
A rajongás támaszt nyújthat
Rajongani valamiért szintén olyan dolog, amit általában nem a felnőttekkel kötünk össze. Dr. Zubernis ezzel kapcsolatban a folytonossági elméletet hozza fel: azt, hogy a felnőttkorunk során próbáljuk megtartani a pszichológiai és szociológiai mintáinkat. Az élet tele van változásokkal, felborult helyzetekkel, de a rajongás valami iránt állandó lehet.
Dr. Cynthia Vinney médiapszichológus azt írja, hogy a hosszan, évtizedeken át tartó rajongást arra is felhasználhatja az ember, hogy saját fejlődését is nyomon követhesse. Például azt vehetjük észre, hogy az idő múlásával és új tapasztalatok szerzésével már másik karakterekkel tudunk azonosulni, ha újranézzük a kedvenc sorozatunkat, de kedves emlékeket is eszünkbe juttathatnak. Egy szappanopera-rajongókról szóló tanulmány megállapította, hogy a rajongás és a családi narratívák gyakran összekapcsolódtak, mivel sokszor a résztvevők édesanyja mutatta meg később kedvenccé vált sorozataikat. Így a szappanoperák történetei a közös családi emlékek forrásává váltak.
A rajongás tárgya meg is változhat az évek során, így a felnőtt életünk különböző szakaszait más és más sorozat/film/könyv teheti meghatározóvá. Tanulmányok kimutatták, hogy a rajongóvá válásról szóló sztorik központi szerepet játszhatnak az egyén élettörténetében, és olyan mérföldkövekként szolgálhatnak, amelyek új értelmet adnak egy adott életszakasznak.
Másrészt másokhoz is tudunk kapcsolódni a rajongásunk által: egy közösség részének érezhetjük magunkat akkor is, amikor az életünk más területén változás áll be (például egy költözés miatt). Lipták Zsuzsa szerint a rajongásnak lehetnek pozitív hatásai az életünkre – ameddig valami másnak a kárára nem megy ez a szenvedély.
A rajongás is remek terep a másokkal való kapcsolódáshoz, mert hozzánk hasonló érdeklődésű emberekkel ismerkedhetünk, barátkozhatunk, és az identitásunk meghatározó része is, hogy milyen zenét szeretünk, melyik a kedvenc csapatunk stb. Mindaddig pozitív hatásairól beszélünk a rajongásnak, amíg ez nem befolyásolja túlzóan az életünk egyéb területeit: megőrizzük a munkahelyünket, a családi kapcsolatunkra sem hat kedvezőtlenül, nem rendelődünk alá a rajongás tárgyának
– magyarázta a szakember lapunknak.
„A beöltözések esetében pedig egy másik szerepbe tudjuk helyezni magunkat, amik új perspektívát nyithatnak, felvehetünk, kipróbálhatunk más karaktereket” – folytatta.
Nem ugyanaz, mint a gyerekes viselkedés!
Fontos megjegyezni, hogy a gyermeki lelkesedés ilyen módokon való megélése nem egyenlő azzal, hogy valaki gyerekesen viselkedik. Dr. Susan Heitler klinikai pszichológus szerint az alábbiak a jelei annak, ha valakinek az érzelmi kora elmarad a fizikai értelemben vett korától:
- Érzelmi kitörések: A gyerekek gyakran sírnak, dühbe gurulnak, látványosan ingerlékenyek, vagy duzzognak. A felnőttekre ezek ritkán jellemzők.
- Más hibáztatása: Ha valami balul sül el, a kisebb gyerekek hibáztatni akarnak valakit miatta. A felnőttek ezzel szemben a probléma megoldását keresik.
- Hazugságok: Ha kényelmetlenné válik egy helyzet, a gyerekek hazudhatnak azért, hogy ne kerüljenek bajba. A felnőttek ezzel szemben inkább szembenéznek a valósággal.
- Címkézés: A gyerekek szoktak címkéket aggatni egymásra, de a felnőttek nem támadják a másik személyiségjegyeit. Helyette a problémával foglalkoznak, nem azzal, hogy a másikat valamilyen címkével illessék.
- Nem kontrollált impulzusok: A gyerekek impulzívan törnek ki, ha megbántva vagy dühösnek érzik magukat. Meggondolatlanul beszélnek vagy impulzívan cselekszenek anélkül, hogy először végiggondolnák a lehetséges következményeket. Hasonlóképpen, ahelyett, hogy meghallgatnák mások véleményét, impulzívan félbeszakítják őket. A felnőttek megállnak, és nem engedik ki a bántó szavak vagy tettek kirobbanását. Megnyugszanak, végiggondolják a problémát, majd elemzik a helyzetet és a lehetőségeiket.
- A figyelem középpontjában kell lenniük: Gondoljunk bele, sikerült már egy felnőtt beszélgetést lefolytatnunk úgy, hogy egy kétéves is ült az asztalnál? Nyűgös lett, mikor a beszélgetéssel próbálkoztak a többiek?
- Szekálás (bullying): Egy olyan gyerek, aki fizikailag nagyobb, mint a kortársai, odasétálhat egy másik gyerekhez, aki éppen egy olyan játékkal játszik, amelyet szeretne, és egyszerűen elveheti azt. A másik gyerek nem szólhat semmit, nehogy a zsarnok ellene forduljon. A felnőttek viszont tiszteletben tartják a határokat: a tiéd a tiéd, az enyém az enyém.
- Nárcisztikus hajlam: Ha a gyerekek - vagy a felnőttek - bármit megkaphatnak, mert nagyobbak, erősebbek vagy gazdagabbak, akkor fennáll a veszélye annak, hogy azt higgyék, hogy a szabályok nem vonatkoznak rájuk. Amit akarnak, azt elveszik. Ez a nárcisztikus hajlam valójában azonban egy komoly gyengeséget tükröz: képtelenek vagyunk az énünkön túlra látni. A nárcisztikusok csak önmagukat hallják, és emiatt érzelmileg törékenyek.
- Éretlen védekezési stratégiák: A felnőttek olyan védekezési mechanizmusokat alkalmaznak, mint például mások aggodalmainak meghallgatása a sajátjuk elismerése mellett. Ezután együttműködő problémamegoldásban vesznek részt. Ezek a nehézségekre adott válaszok pszichológiai érettséget jeleznek. A gyerekek hajlamosak arra, hogy a legjobb védekezésnek az erős támadást tartják. Míg ez a védekezési stratégia a futballban működhet, az életben primitív védekezési mechanizmusnak számít, ha bárkit megtámadnak, aki más véleményt képvisel, mint amit ők akarnak. Egy másik primitív védekezés a tagadás: „Ezt nem mondtam!” vagy „Ezt soha nem tettem!”, holott valójában azt mondták vagy tették, amit állítólag nem tettek.
- Nem képesek meglátni, elismerni és tanulni a hibáikból: Ha valaki kijön a sodrából, és helytelen módon fejezi ki a haragját, később ezt képes felismerni és bocsánatot kérni a kirohanása miatt. A gyerekek ellenben még nem sajátították el a másokkal való, tiszteletteljes bánásmód szabályait, és a saját viselkedésüket sem ilyen szemmel nézik. Nem értik, mi fér bele, és mi nem, ezért a haragjukat és az érzelmi kitöréseiket normálisnak látják.
Legjobban: