Az élet örökre megváltozott
Úgy érezzük, elveszett minden: önmagunk, a jövőnk, az életünk értelme. Kiszakadt belőlünk egy darab. Nincs gyógyír a fájdalomra. Pótolhatatlan veszteség ért, ennél többet soha nem veszíthetünk. Életünk derékba tört, teljes talajvesztettséget élünk át. Minden dolog értelmét veszti, nem tudunk koncentrálni, döntést hozni. Képtelenek vagyunk bármit is csinálni, megsemmisültnek érezzük magunkat. Szeretnénk azt hinni, hogy csak álmodunk. Előfordulhat, hogy látni vagy hallani véljük gyermekünket - ekkor úgy érezzük, megőrültünk. Kezdetben tagadjuk a halál megtörténtét, mindenhez kötődünk, ami az elveszett gyermeké volt, vagy rá emlékeztet. Úgy akarunk élni, mintha még létezne, velünk lenne. Nem engedjük átrendezni a szobáját, érintetlenül hagyjuk a tárgyait, ruháját, játékait. Nem nézünk szembe a realitással. Gyászunk során erős lehet a késztetés, hogy egyedül legyünk. Még családtagokat és barátokat sem akarunk magunk mellett tudni. Azért akarunk magunkra maradni, mert így megtarthatjuk az elszigeteltségünket, és így teljesen befelé fordulhatunk, élhetünk a múlt emlékeinek. Benne élhetünk a múltban, és ha erősen elképzeljük, hogy minden változatlan, nem kell szembesülni a valósággal, a derékba tört életünkkel, a kifosztott álmaikkal. Ahogy azonban múlik az idő, nagyon fontos, hogy olyanok között legyünk, akik közel állnak hozzánk, hogy beszélgethessünk valakivel gyermekünkről. Akik nem elfojtják bennünk a gyászt, hanem kihozzák belőlünk. Ez része a gyógyulásának, a gyászmunkának, ami valóban elvégezni való munka. Segítsünk a minket körülvevőknek, hogy segíthessenek, mondjuk el igényeinket: éppen beszélgetni akarunk vagy egyedül lenni. Ezzel megkönnyítjük a mi helyzetünket és az övéket is.
Felfogni, ami elfogadhatatlan
A szülő-gyermek kapcsolat minden tekintetben egyedülálló az összes emberi kapcsolat között. Ezért akármikor és akármiért is hal meg egy gyermek, a világ természetes rendjével ellenkezik, hogy egy szülő veszítse el gyermekét. A legtöbb szülő kezdetben intenzív haragot érez a gyermek elvesztése miatt, az életet igazságtalannak és kegyetlennek tartja. Sokszor a szülők magukra haragszanak, önmagukat okolják. Előfordul, hogy egymásra haragszanak, és külön-külön, magányukban próbálnak meg megküzdeni, és felfogni a veszteségüket. Ebben a kezdeti időszakban is nagyon lényeges, hogy a szülők képesek legyenek egymással nyíltan kommunikálni, és őszintén beszélni egymásnak az érzéseikről. Segíthetnek a másiknak elfogadni érzéseit, méltányolni azt, még akkor is, ha az nem teljesen érthető. Különbség van férfiak és nők gyászában. A férfiakat arra tanítják, hogy ők azok, akikre támaszkodni lehet, a "szikla", akinél mások menedéket lelhetnek. Ezáltal az apák gyakran elnyomják saját fájdalmukat, hogy erősnek látszanak. Gyakran a munkába menekülnek, csak ne kelljen a fájdalommal foglalkozni. Kimértnek és érzelemmentesnek látszanak. Ezzel védekeznek a szenvedés érzése ellen. Ezzel szemben a nők nyíltan kifejezik érzéseiket. Ha megértjük a különbséget, hogyan gyászolnak a nők és férfiak, nem fogjuk többé azt gondolni, hogy az egyik szülőnek nagyobb a veszteség felett érzett fájdalma, mint a másiknak.
Mi maradtunk egymásnak
A gyermek halála miatt érzett bűntudat az egyik legjellemzőbb érzés a gyászoló szülők részéről, különösen, ha a gyermek halálának genetikai, biológiai oka volt, vagy akár baleset során ők voltak az okozók. Sok esetben a szülők úgy érzik, "ők adták" a betegséget a gyermeknek. Előfordul az önvád mellett a másik vádolása is. Többet tehetett volna, jobban gondoskodhatott volna. Ezeket a vádakat is ki kell mondani. A keserűség mellett előkerül majd az a sok jó és szép, amit megtettek a gyermekükért. Így a szép emlékek segítségével gyermeküket ott érzik maguk között. Ezek az érzések nagyon megterhelik a házastársi kapcsolatot, de nagyon fontos, hogy észben tartsuk, a legtöbb házasság túléli a tragédiát. Sokan úgy gondolják, hogy a házasságok általában tönkre mennek a gyermek elvesztése miatt, de a tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy habár a szülők a tragédia után kezdetben párkapcsolati konfliktussal küszködnek, elfordulnak egymástól, házasságukkal végül fokozatosan ugyanannyira elégedettek lesznek, mint a gyermek halála előtt.
Gyászolni nem könnyű
Olyan fájdalomban van részünk, melyet nem könnyű megélni, de elfojtani sem szabad. A gyász fontos része életünknek. Muszáj gyászolni, átélni a fájdalmat, különben megragadunk a bánatban. Ha elfojtjuk az érzést, próbálunk önuralmat tanúsítani, gyászunk soha nem fog véget érni. Ezzel szemben, ha szabadjára engedjük, feloldódik. A mélyről jövő, fájdalmas zokogás segíthet csökkenteni a hatalmas érzelmi nyomást. Ettől képesek vagyunk kicsit megnyugodni, ilyenkor tudjuk kibeszélni magunkat. Merjük vállalni a fájdalmat, bánatot, mert csak így gyógyulhatunk meg! Nem szabad tekintettel lenni senkire, mindenki úgy kell, hogy gyászoljon, ahogyan arra neki szüksége van. Ha mindent félretesz, és semmivel nem törődik, vagy ha próbálja megszokott tevékenységeit folytatni, ám tegye. Tegye azt, ami Önnek jó! Segít-e a gyógyszer, alkohol? Csupán kis időre - a gyógyszer csak orvosi utasításra -, és a fájdalommal való szembenézést csak elhalasztja. A gyötrelmesnek megélt nappalokon és éjszakákon túl kell lenni. Tegyük azt, ami nekünk "jó".
Meg kell élni a fájdalmat
A gyászmunka során vannak bizonyos lépések, melyeken keresztül kell, menjünk, hogy meggyógyulhassunk. A gyermek elvesztését, a halál valóságát el kell fogadni. Meg kell élni a fájdalmat, mert ez a gyász ára. Ha tagadjuk, halogatjuk, a költség sokkal nagyobb lesz - csak a kamat érzelmi, és nem pénzügyi természetű. A fájdalom megélése az egyedüli út, ami a gyászoló szülőket a gyógyulás útján elindítja. Ez nem jelenti azt, hogy a szülőknek véget nem érő fájdalomtól kell szenvedniük. Ugyanakkor nehéz elhinni, hogy a bánat nem fog örökké tartani. Ahogy múlik az idő, az érzések intenzitása csökken. A gyászolás során érzelmek, hangulatok sokaságát éljük át, minden hullámzó és változó. Az életünk végérvényesen megváltozott, és hiába vágyakozunk a múltba. A jövőnket - a múltra támaszkodva - a jelenben kell újraépítenünk. Alkalmazkodnunk kell az új élethez, a régi elfeledése nélkül. Emlékeznünk kell gyermekünk életére, a vele kapcsolatos eseményekre. Megtarthatunk régi, közös szokásokat, emlékeket, hogy "örökre" velünk maradjon.
Ajándék volt az életünkben
Nagyon gyakran keresik a szülők a választ a miértekre, arra, hogy mi okozta az értelmetlen katasztrófát. Azok a szülők, akik képesek néhány "választ" találni, gyorsabb "gyógyulásról", kiegyensúlyozottabb párkapcsolatról, jobb fizikai állapotról számolnak be. Magyarázatot, konkrét okokat keresnek. Bűncselekmény esetében az ittas sofőrre, az eltévedt lövedékre koncentrálnak, a végzetes döntésre, ami rossz helyre, rossz időben juttatta gyermeküket. Részleteket gyűjtenek a balesettel, bűncselekménnyel kapcsolatosan, vagy megszállottan azt mérlegelik, ki és mit tehetett volna, hogy megelőzze a halált. Mindez persze nem vezet lelki békéhez. Annak megtalálása általában éveket vesz igénybe. Amikor a szülő hálás tud lenni azokért az évekért, azért a sok mindenért, amit a gyermekük adott nekik. A legtöbb szülő ekkor úgy érzi, újra kell életében rangsorolni, fontossági sorrendet állítani, az életnek új célt találni. "Rájöttem, hogy az élet nem csak a munkáról szól, hanem az emberekről, és az emberi kapcsolatokról." Mások létezésüket értékelik át, és hinni kezdenek benne, hogy "minden valami céllal történik". Nincs helyes út egy gyermek meggyászolására, azonban a gyász folyamatának megértése segíthet zökkenőmentessé tenni az utat, mely egy új élet felé vezet egy olyan szülő számára, aki hatalmas veszteséggel küzd. Felfoghatatlan és érthetetlen, ha egy gyermek meghal. A miértekre a legtöbbször nincs válasz. Gyermekünk halálának tényét meg kell próbálni elfogadni. Elfogadni azt, ami elfogadhatatlan. Mégis meg kell próbálni túlélni, s gyógyulni. Elfelejteni soha nem fogjuk őt, és nem is szabad. Egy hely biztosan marad a számára, ahol örökké élni fog: a szívünk.
Legjobban: