Talán észre sem vesszük, hogyan rombolja önérzetünket, önbizalmunkat azzal, hogy ilyeneket mond: "Úgysem fog sikerülni, ne is törd magad!", "Ha őszinte vagy, azzal mindig visszaélnek!", "Jobb félni, mint megijedni" - és társai. Ha módszeresen aláássák az önbizalmunkat, kialakulhat bennünk a reflex, hogy eleve feladjuk a küzdelmet, vagy épp ellenkezőleg, halálra dolgozzuk magunkat abban a reményben, hogy belső kritikusunk egyszer talán elégedett lesz velünk.
Bennünk lakik, de nem ufó
Ahhoz, hogy úrrá legyünk ezen a helyzeten, és a megfelelő pillanatban egyszerűen ki tudjuk kapcsolni fontoskodó belső kritikusunkat - aki persze nem ufó, hanem személyiségünk egyik része - kezdjük el figyelni, milyen tanácsokat ad, és fejtsük meg annak valódi jelentését. Szálljunk vele vitába, ha kell harcba: "Azt akarod velem elhitetni, nem érezhetem jól magam a bőrömben, ha nem készülök fel 110 százalékosan minden vizsgámra. Ez irreális, teljesíthetetlen, úgyhogy hagyd abba a pánikkeltést! Megteszem, ami tőlem telik, és utána tiszta lelkiismerettel elmegyek a barátaimmal sörözni!"
"Mindig azt szuggerálod, hogy akármit teszek, nem fogok tetszeni a lányoknak. Lehet, hogy ezzel a csalódástól akarsz megkímélni, de akkor is elegem van belőled! Inkább a pofára esés, abból legalább tanulok!"
"Igaz, hogy félek kicsit az emberektől, de talán épp azért, mert folyton azt sugallod, hogy mindenki gonosz, haszonleső és bunkó. Szükségem van emberi kapcsolatokra, ezért mostantól meg se hallom, amikor szapulod azokat, akikkel megpróbálok barátkozni."
Utáltam a matekot, de jól bánok a pénzzel Önbizalmunk megerősítéséhez, és túlbuzgó kritikusunk lefegyverzéséhez jó módszer, hogy részletes listát készítünk előnyös és kevésbé előnyös tulajdonságainkról: külső, emberi kapcsolatok, személyiség, jellem, munka/iskolai teljesítmények, intelligencia, sport, kreativitás, szex.
Ezután vegyük szemügyre a felsorolt negatív állításokat. Ha például butának neveztük magunkat az első listán, fogalmazzuk meg ezt a túláltalánosító jelzőt pontosabban és részletesebben: "Az igaz, hogy általában nem vagyok képben a politikai történésekkel, gyenge vagyok történelemből, mindig utáltam a matekot, de jól bánok a pénzzel, meg az emberekkel, ügyes vagyok a szervezésben is."
Gyakran azért áll gyenge lábakon az önbizalmunk, mert nem tudjuk elfogadni azokat a negatív dolgokat, amiken nem lehet változtatni, és állandóan a múlton rágódunk. Belső kritikusunk kedvenc témái azok a gyengeségeink, amiken nem lehet változtatni: széles csípő, vastag lábszár, gyenge szálú haj, túl nagy vagy túl kicsi szemek, átlagos intelligencia. És a múlt: egy szerelmi csalódás, egy barát árulása, egy baleset, aminek nyoma maradt stb.
Amin tényleg nem lehet változtatni, azon túl kell lépni. Bármilyen hihetetlen, abban a pillanatban, amikor mi magunk túllépünk ezeken, mások is természetesnek fogják találni, és többé nem akadnak fenn rajta. Tanulhatunk a sztároktól, akiknek civil képein bizony jól látszik a sok-sok tökéletlenségük. A múlttal még inkább ez a helyzet, azon akkor se tudnánk változtatni, ha minden mai fogyatékosságunk eltűnne.
Mire tanítanak a túlélők?
Általában a tényeken nem tudunk változtatni, de korlátlanok a változtatási lehetőségeink a tények megítélésében. Epiktétosz, akinek igencsak kalandos élete volt, hiszen Néró császár felszabadított rabszolgájából lett filozófus, mondta: "Általában nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott vélemények."
Érhettek gyerekkori traumák, talán elhanyagoltak a szüleid, szegénység, betegség, rossz párkapcsolat árnyékolta be a múltadat - ami mind közrejátszott a jelenlegi önbizalom hiányos állapothoz, a saját magadról kialakított negatív gondolatokhoz. De ezt a múltat és ezeket a hátrányokat és negatív élményeket is lehet ma másként szemlélni. El lehet jutni múltunk negatív szereplőinek a megértéséhez, jó esetben a megbocsátáshoz. Ez minden változás kiindulópontja.
Akinek minden simán megy, akiről azt mondjuk, hogy burokban született, sikeres, tele van önbizalommal, azzal is megtörténhet, hogy egy baleset, vagy másféle szerencsétlenség romba dönti az életét. Akkor neki is egyetlen útja marad cselekvőképessége, önbizalma visszanyerésére: elfogadni saját magát abban a helyzetben, amibe került, örülni annak, ami megmaradt.
A földrengéseket, hajó- vagy repülőkatasztrófákat átélt emberek egy része lelkileg megerősödve kerül ki a halál torkából, mert átélték, hogy az összes nyavalyánk, szokásos panaszkodásaink eltörpülnek annak a fényében, hogy ÉLETBEN VAGYUNK!
Fontos cetli a zsebben
Az állandó belső elégedetlenség ördögi körének megtörését segíti, ha magunkkal hordunk egy listát a jó tulajdonságainkról, és amikor ránk tör a kétely, hogy érünk-e egy fabatkát is, rápillantunk erre a papírra. Például:
- Jó kedélyű, humoros ember vagyok, sokan keresik a társaságomat.
- Kitartó vagyok a munkában.
- Finomakat főzök a családomnak.
- Gyönyörű a kertem.
- Sikeresek a gyerekeim/unokáim.
- Könnyen megbocsátok, nem tudok haragot tartani.
- Gond nélkül lefutok három kilométert.
- Sok örömöm van a szexben.
Akinek nehezére esik akár a gondolat is, hogy ilyen listával támogassa saját magát nehéz időkben, az valószínűleg sokat szenved kíméletlen belső kritikusától.
Túl sok az "én", kevés a "mi"
Az önbizalom, önkép a mai formájában, és egyre nagyobb szerepével tulajdonképpen elég új jelenség. Még ötven évvel ezelőtt is elsősorban a családhoz, valláshoz, társadalmi csoporthoz, nemzethez való tartozás jelentette egy ember legfőbb identitását, az egyéni vonások, a teljes függetlenség érzete, a saját magáról alkotott kép meghatározó szerepe csak keveseknek volt fontos. Ma épp az ellenkezője az igaz. Ha valaki bemutatkozik, már nem a szüleivel kezdi, mint ötven éve, hanem saját magáról beszél.
Lehet, hogy néha már túlzásba is visszük az "én"-nel való foglalatosságot, és közben szem elől veszítjük a "mi"-t, a világ rajtunk kívüli részét? Szó se róla, a fogyasztói társadalom termelő apparátusát az tartja mozgásban, hogy mindenki saját maga vásárolja meg magának a nagyrészt gerjesztett igények kielégítéséhez szükséges javakat. Minden család, sőt minden felnőtt önálló autót akar, sok családban minden családtag saját mobilt, tévét, a lakásokban egyre kevesebben laknak egy szobát, egyre több az egyszemélyes háztartás, stb.
Eközben a világban fenyegetően szaporodnak azok a problémák, amelyeket ha egyáltalán meg lehet oldani, az csak általános önkorlátozással képzelhető el. Gondoljunk a globális felmelegedés és az energiafelhasználás összefüggésére. Vagyis az "én-t" a "mi-től" elválasztó nagyon merev határ már csak a túlélésünk érdekében sem tartható fenn mai formájában.
Az egyes ember a másoknak végzett ellenszolgáltatás nélküli segítés, közösségi, karitatív munkával enyhítheti ezt az elszigeteltséget. Meglepően jót tesz az "énünknek", a lelki egyensúlyunknak, az önbizalmunknak, az önképünknek, ha minél többször veszünk részt ilyesmiben: idős emberek, rászorultak segítése, állami gondozott gyerekek patronálása, környezetvédelmi akciók...
Legjobban: