Akkor függünk valakitől, ha bizonyos szükségletünket nem tudjuk, vagy úgy érezzük, hogy nem tudjuk önállóan kielégíteni. Egy csecsemőnél érthetően teljes a függőség. A tinédzser a szükségleteinek egyre nagyobb részét már a szülei nélkül elégíti ki, amikorra pedig felnövünk, szerencsés esetben a saját lábunkon állunk, bár érzelmi és intim kapcsolatainkban kötődünk másokhoz. Sokan azonban függő személyiségek maradnak felnőtt korukban is. Ők azok, akik fenntartás nélkül alkalmazkodnak, passzívak, könnyen befolyásolhatók, túlérzékenyek, mindenhez mások elismerésére és támogatására van szükségük.
A házaló ügynök és az engedelmes háziasszony
A függőség általános emberi tulajdonság, bizonyos mértékig a legfüggetlenebb ember is függ a munkatársaitól, a munkaadójától, a házastársától stb. Vannak azonban a függőségnek túlzó, sőt kóros formái. Ha például egy 18 éves ember nem képes átmenetileg sem elhagyni a családi házat, mert azonnal súlyos honvágya támad, ha egy 16 éves fiatal akkor sem tudja egyedül elkészíteni magának az ételt, ha másképp nem tud enni, ha egy egészséges felnőtt nem képes a teljesen önálló életvitelre, ha valaki úgy érzi, hogy a partnere nélkül képtelen létezni - mindezek függőségi problémák.
A függőségnek különböző fokozatai vannak. Ezek közül a legenyhébb a konformitás: például millió számra ugyanazokat a stílusjegyeket követjük az öltözködésünkben, ami az esetek többségében ártalmatlan játék, a jó közérzetünket szolgálja. De ennek is lehetnek - vannak- szélsőséges formái: ha valaki messze a jövedelemszintje fölött költ öltözködésre, és pánikba esik, amikor kiderül, hogy mégsem találta el az adott szezon legmenőbb stílusjegyeit.
Az engedelmesség is szolgálhatja a környezetünkhöz való minél simább alkalmazkodást, de bajba kerül, aki nem tud nemet mondani. A házaló ügynökök például a főleg nőkre jellemző engedelmességet használják ki. A végeredmény, hogy inkább megvesznek egy felesleges tárgyat, csak hogy ne kelljen visszautasítani az ajánlatot. Az ezzel kapcsolatos kutatások során kiderült, hogy az engedelmes, szolgálatkész emberek gyakran nagyon elégedetlenek magukkal, alacsony az önértékelésük, és nehezen adnak hangot kívánságaiknak.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A 440 voltos Milgram kísérlet
A függőség súlyosabb formája a behódolás, ami azt jelenti, hogy tekintély-személyeknek hajlamosak vagyunk gondolkodás nélkül alávetni magunkat. Ezzel kapcsolatban végezték el Amerikában a nevezetes Milgram-kísérletet. A kísérleti személyek egyik része különböző feladatokat kapott, a másik része pedig a vezető pszichológus utasítására, elektromos áramütéssel büntette azokat, akik rossz válaszokat adtak. A valóságban semmilyen áramütés nem érte a szomszédos helyiségekben tartózkodó személyeket, de a hitelesség kedvéért, a kísérletvezető utasítására egyre hangosabban tiltakoztak a fájdalmas büntetés ellen. Az elkövetett hibák számától függően öt különböző erősségű áramütéssel büntették őket, a legerősebb fokozatban 440 voltos ütést kellett mérni a notórius hibázókra.
A kísérlet arra irányult, vajon engedelmeskednek-e a résztvevők a fájdalmas büntetésre való felszólításnak. Az eredmény lehangoló volt: 65 százalékuk nem habozott akár 440 voltos áramütést mérni a hibázókra, és az sem befolyásolta őket, hogy hallották az illetők tiltakozását. Volt, aki habozott, és abba akarta hagyni, de amikor a pszichológus felszólította, hogy folytassa, legyűrte fenntartásait.
Miért hódolunk be másoknak?
Milgram arra volt leginkább kíváncsi, hogy miért hódolnak be ilyen könnyen az emberek. Kikérdezte őket, és a következők derültek ki:
- A tekintély-személyek - pszichológusok - előtt jó színben akartak feltűnni.
- Azzal hárították el a saját felelősségüket, hogy "egy tudós tudja, mit csinál".
- Maguk is elhitték, hogy a kísérlet nagyon fontos, a "nemes cél" érdekében akár szenvedést is lehet okozni másoknak.
- Hibáztatni kezdték a másik helyiségben ülő, árammal sokkolt személyeket, mondván, ha nem olyan buták, akkor elkerülhették volna a kellemetlenségeket.
- Egyre jobban istenítették a tekintélyszemélyeket, a saját ellentétes érveiket pedig egyre kevésbé érezték fontosnak.
Orvosnak, tévésztárnak minden elhiszünk
Ez a nagyon sokat idézett kísérlet azért is megdöbbentő, mert a résztvevőknek semmi különös okuk nem volt arra, hogy a pszichológusok kedvében járjanak, a részvételért nagyon kevés pénzt kaptak, ráadásul tudták, hogy a kísérletnek nem lesz folytatása. Mégis egészen alávetették magukat a tekintélyszemélyeknek.
A tapasztalatok szerint a hétköznapi életben leginkább az orvosoknak, főnököknek, gazdag embereknek, média-személyiségeknek, és mindenek előtt a politikusoknak hódolunk be.
