Első hallásra talán nehéz elfogadni, de lényegében olyanok vagyunk, amilyennek gondoljuk magunkat. Persze mindenki, akivel kapcsolatba kerülünk, külön-külön gondol rólunk ezt azt, de magunk számára olyanok vagyok, amilyennek mi látjuk, értékeljük magunkat. Van bennünk egy fáradhatatlan "megmondó ember", egy ítélkező kritikus, aki folyamatosan minősíti tetteinket, gondolatainkat, érzéseinket, terveinket.
Beszél, beszél: utasít, dicsér, dorgál
A belső hang folyton mond valamit: utasít, dicsér, biztat, értékel, dorgál, fenyeget, ledorongol. Belső kritikusunk többnyire azokra a normákra, elvárásokra támaszkodik, amiket annak idején a szüleink hangoztattak, mi pedig bár sokszor tiltakoztunk, ellentmondtunk, mire felnőttünk, nagyrészt elfogadtuk, s most már sajátunknak érezzük a szabályokat.
Önképünk, önbizalmunk, önbecsülésünk nagyrészt ettől a belső kritikustól függ, célszerű tehát kicsit alaposabban megismerkedni vele. Nem kétséges, hogy akinek jó véleménye van magáról, az jobban érzi magát a világban. De ha csak ezt vesszük figyelembe, akkor egy sikeres, és önmagával elégedett bűnözőt, lelkileg egészségesebb embernek kellene tartanunk, mint egy önmagával sosem elégedett, mindig többre törő Nobel-díjas tudóst. Ráadásul a belső kritikusunk sokszor jól teszi, hogy beleszól az életünkbe, mert megvéd minket bizonyos kényelmetlenségektől, csalódásoktól. Ha például lebeszél minket a belső hang, hogy közeledjünk egy nekünk tetsző személyhez, ezzel esetleg egy kínos visszautasítástól ment meg. Amikor azzal fenyeget, hogy elveszíthetjük az állásunkat, ezzel arra is motivál, hogy mégiscsak folytassuk tanulmányainkat, szerezzünk további képesítést. Amikor jól leszid, amiért oltári rendetlenség van körülöttünk, és emiatt magunk előtt szégyelljük magunkat, talán attól óv meg, hogy mások előtt kelljen szégyenkezni. A rossz érzés előbb utóbb oda vezet, hogy kitakarítunk...
"Az a sorsom, hogy szenvedjek"
Vagyis a belső hang, a lelkünkben lakozó örök kritikus valójában feladatot teljesít - igaz nem mindig tapintatosan, hiszen gyakran megszégyenít, ijesztget, elbizonytalanít. Az lenne jó, ha felnőttként kezelne, engedné, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, sőt szeretne bennünket - azon túl, hogy természetesen figyelmeztet a veszélyekre, saját ostobaságainkra stb.
Honnan lehet tudni, hogy az életünket nagyrészt meghatározó belső hang egy mindig elégedetlen szülő hangja, vagy velünk együtt érző, bölcs barát? Egy amerikai pszichológus ennek eldöntésére kitalált egy ügyes, bár kicsit meghökkentő tesztet. "Képzeld el, milyen gondolatokat váltana ki belőled, ha kénytelen lennél kukacokat enni!" A pszichológusok a kísérletben részt vevők belső monológjait megismerve, a következő három típust találták:
- "Nem is olyan szörnyű kukacot enni."
- "Ki fogom bírni, mert bátor vagyok és nagyobb bennem a kalandvágy, mint a többiekben."
- "Megérdemlem, hogy ez történjen velem. Az a sorsom, hogy szenvedjek."
Az első két mondatot olyan belső hang mondja, amelyik valószínűleg az élet más helyzeteiben is biztat, támogat, erőt, önbizalmat ad. A harmadik a mindig elégedetlen, önbizalom-romboló belső kritikus.
Reggeli ágyjelenet
Érdemes egy ideig rendszeresen figyelni, miket mond, milyen gondolatokat sugall a fejünkben különböző élethelyzetekben a belső hangunk. Például reggel van, ideje felkelni, munkában kell menni:
- "Megint egy szép/izgalmas nap vár rám."
- "Ma egy csomó dolgom van: egy-kettő-három, ki az ágyból! Vágjunk bele!"
- "Na, te lusta disznó, tápászkodj fel, ha bírsz!"
Az első mondatot egy optimista, életvidám ember belső hangja mondja, a második egy sikerorientált, céltudatos, kitartó személyé, a harmadik olyasvalakié, akinek alapból rossz véleménye van saját magáról, ezért nincs önbizalma. Ettől persze még ő is fel fog kelni, sőt, ha nagyon muszáj kukacot is eszik, de folyamatosan a rosszkedv, önvád, önutálat, önsajnálat hálójában vergődik.
Szükségünk van a belső hangra, amelyik ha kell, kritizál, sőt szembefordul velünk, így akadályozza meg, hogy nagyot hibázzunk, de a gúnyolódó, bántó, fájdalmat, elbizonytalanodást, szégyent kiváltó megjegyzéseitől jó lenne megszabadulni. Lehetséges ez?
Igen, lehetséges - ha komolyan akarjuk, és kitartóan végezzük zsarnokoskodó belső kritikusunk megregulázását. A feladat összetett, hiszen úgy kell megszelídíteni a bennünket irányító zsarnokot, hogy a hétköznapok százféle feladatához továbbra is legyen kitartásunk.
Ha véget ér a rabszolgaság...
Kicsit túlzó példával: a rabszolgák felszabadítása után az egyik komoly probléma a volt, hogyan tudnak élni az immár szabad emberek rabszolgatartóik parancsolgatása, utasításai nélkül. Lelkileg szabad embernek lenni azt is jelenti, hogy teljes felelősséget vállalunk a cselekedeteinkért, nem mások elismerésére építjük az önbecsülésünket, nem bújunk gyerekes kifogások mögé a feladataink elvégzése helyett, stb.
A célunk természetesen nem csak az, hogy jobban szeressük saját magunkat, hiszen az önző fráterek, vagy a csak magukkal törődő primadonnák önimádata az egekben van, mégsem igazán szimpatikus személyek az életben.
A lelki egészség szempontjából kívánatos célok ezen a területen a következők:
Ez is érdekelhet
- Pozitív önképet kialakítani saját magunkról.
- Őszintén szembenézni azzal, hogy milyenek vagyunk.
- Felszámolni azokat a belső barikádokat, amelyek megakadályozzák, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat.
Legjobban: