Sorozatunk legutóbbi részében arról írtunk, hogy ha már túl sok feszültség, sérelem gyűlt össze a párkapcsolatban, segíthet a konstruktív veszekedés. Most olyan helyzetekről és technikáról lesz szó, amikor a veszekedés, még ha konstruktív is, akkor sem célravezető. Ehelyett tárgyalni, egyezkedni kell, közelíteni az álláspontokat, akár teljesen új megoldásokat keresni - márpedig ez indulatosan biztos, hogy nem sikerül.
Milyen a jó kompromisszum?
A konfliktusok, érdekütközések egész életünket - privát, munkahelyi, társadalmi kapcsolatainkat - végigkísérik, de csak kevesen rendelkeznek olyan tárgyalási technikával, ami jó kompromisszumhoz, a két fél érdekeinek integrálásához vezet, amikor mindketten nyernek a megegyezéssel, de legalábbis senki sem veszít. A konfliktusos helyzetekre való tipikus reagálásaink:
- Elkerüljük, vagy egyszerűen letagadjuk a nézetkülönbséget, érdekütközést.
- Alapból feladjuk, mondván " én úgyis csak veszthetek". E mögött többnyire félelem, mártíromság van.
- Az előző ellentettje: azonnal robbanunk, őrjöngünk, elviselhetetlen számunkra a gondolat, hogy mákszemnyit is feladjunk álláspontunkból, átengedjünk hasznunkból, stb.
- A felszínen a megegyezést keressük, de a háttérben megpróbáljuk akár nemtelen eszközökkel is megzsarolni, sarokba szorítani, lehetetlenné tenni az "ellenfelet". Ez a módszer jellemző - sajnos - a legtöbb politikai küzdelemre.
- Akik belátják, hogy különösen személyes ügyekben az eltérő érdekek tényleges integrálása hozza mindkét félnek a lehető legnagyobb hasznot, azok nem legyőzni akarják a másikat, hanem a vesztes nélküli optimális megoldást keresik.
Még egy Gordon-tréning
Ennek a módszernek különösen a családi kapcsolatokban van óriási jelentősége. Thomas Gordon azt ajánlja a gyerekeikkel konfliktusba keveredett szülőknek, hogy a kialakult vitás helyzeteket tekintsék "két egyenjogú személy közös probléma megoldási kísérletének" és ne indítsanak azzal, hogy " majd én megmondom, hogy neked mit kell tenni". Természetesen a szülő erőből sok mindent megtehet és vannak olyan helyzetek, amikor erre van szükség. De a családi viták többségében nem ennyire egyértelmű a helyzet.
Ha a konfliktust, nézeteltérést önmagának nem tekintjük bajnak, megelőzzük hogy eldurvuljon a helyzet, még mielőtt kiderülne, hogy egyáltalán miről van szó. Ha a szülő vagy a gyerek nem érzi a nyomást: vagy nyerek, vagy vesztek, és az leégés, egészen más hangnemben zajlik az egyezkedés. Természetesen az őszinte, nyílt beszéd néha nagyobb kihívás, mint kapásból összeveszni valakivel. Ha korrekt, együttműködő és engedményekre kész légkörben folyik például egy olyan kényes kérdés megvitatása, hogy milyen feltételekkel, hány óráig mehet bulizni egy tizenéves, valószínűleg nyugodtabbak lehetünk, akárhány óráig marad is ki a gyerek.
Üljünk tárgyalóasztalhoz!
Az ilyen egyezkedés alapfeltétele, hogy teljesen nyílt, őszinte és barátságos legyen a légköre. Ne kutyafuttában a folyosón döntsük el, meddig maradhat ki a gyerek, hanem jóval előtte üljünk le az asztalhoz, és szánjunk megfelelő időt erre a nagyon fontos témára. Szögezzük le az elején, hogy nem egyformán gondolkozunk a dologról, de elismerjük, hogy a másik véleménye ugyanolyan fontos, mint a mienk. A bulizós példánál maradva, a szülők személyeskedés és a gyerek egyéb "bűneinek" felemlegetése nélkül tegyenek fel kérdéseket, mondják el aggodalmaikat, küldjenek én-üzeneteket. A drogokról, az alkoholtól, a szexuális kapcsolattól és az éjszaki közlekedéstől szokták leginkább félteni a gyerekeket, célszerű tehát ezekről részletesen beszélni. Persze az a jó, ha ilyen témákról ez már a sokadik beszélgetés.
Ha nem veszekedéssel indul az egyezkedés, és a szülők továbbra is el tudják kerülni a moralizálást, fenyegetőzést, a gyerek is enged a dacból, a "csakazértisből". Az ilyen vesztes nélküli egyezkedés talán legnagyobb haszna, hogy nő a felek egymás iránti bizalma. Ha a gyerek bízik a szüleiben, mert értelmesen lehet velük beszélni mindenről, sokkal kisebb az esélye, hogy komoly bajba keveredik, például egy buliban. Érdemes a szülőknek azt is megfontolni, hogy a nem-bulizásnak is komoly veszélyei vannak a kamasz társas kapcsolataira, önképére, önbizalmára.
A te söröd, vagy az én sütim?
A vesztes nélküli egyezkedéssel a házastársak konfliktusokat is hatékonyabban lehet megoldani - feltéve, hogy mindketten hisznek a módszerben, gyakorolják és elég türelmesek. Pl. a hónapról hónapra ismétlődő túlköltekezés miatt meg kell nyirbálni a családi kiadásokat. De ki mennyit vegyen vissza a fogyasztásból, és ki dönti ezt el? Ha a feleség mint pénzügyminiszter azzal indít, hogy "Csak a sörszámlád havonta 10 ezer forint...." , valószínűleg vita, esetleg veszekedés várható, és nem is a konstruktív fajtából... Ehelyett célszerűbb, ha azt mondja: "Már megint kifutottunk a kosztpénzből. Meg kell spórolnunk havonta legalább 15 ezer forintot. Én lemondok az ebéd utáni nasimról a büfében, úgyis van rajtam két kiló plusz. Neked milyen ötleted van?"
Természetesen vesztes nélküli megegyezések csak korlátozott körben köthetők, sőt ezek tulajdonképpen kivételek az egyezkedések dzsungelében, ahol a legtöbbször az egyik nyer, a másik pedig veszít. Igaz ez az állásinterjún a leendő bérünkről szóló egyezkedésre és az ingatlan árán való alkudozásra egyaránt. Azokban az esetekben, amikor a kapcsolat sokkal fontosabb számunkra, mint maga a konfliktus, törekedjünk arra, hogy mindketten nyerjünk, de legalább egyikünk se veszítsen.
Ez is érdekelhet
Legjobban: