"A gyermek a felnőtt apja" - mondta Freud, ami azt jelenti, hogy gyermekkori tapasztalataink, élményeink velünk maradnak, bár sokszor nem tudatosak. A bennünk élő kisgyerek örökké öt-hatéves marad, ebben a korban szívjuk ugyanis magunkba az otthon légköréből, szüleink hozzánk és másokhoz való viszonyából, cselekedeteiből, szavaiból és elhallgatásaiból a sorskönyvünket, vagy élettervünket. Ez az Eric Berne nevéhez fűződő elnevezés arra utal, hogy a gyerekkor szinte mindent eldönt a későbbi felnőtt életében - hacsak az nem tudatosítja magában, hogy milyen sorskönyvet követ, és nem változtat rajta, komoly, néha keserves lelki munkával.
Amit mondtak, és amit tettek
Szüleink és a környezetünkben élő felnőttek hasznos, vagy annak hitt üzeneteket, utasításokat, mintákat adtak át nekünk: légy kedves, viselkedj felelősségteljesen, ne hazudj, gondoskodj másokról - de közben ők maguk esetleg durván veszekedtek, vagy verekedtek, hazudtak, önzők voltak és kiszámíthatatlanok. Vagy tele voltak félelemmel, ezért ésszerűtlenül óvtak bennünket, vagy belebonyolódtak a saját problémáikba és alig figyeltek ránk. A kisgyerek ebből az üzenetáradatból összerakja a saját sorskönyvét, ami általában ellentmondásos, de néhány alapkérdésben nagyon is egyértelmű. Talán a legfontosabb, hogy az életben inkább győztesnek, nem-nyertesnek vagy vesztesnek tartjuk magunkat, ami attól is függ, hogy szüleink maguk melyik csoportba sorolták magukat, és mi melyikük mintáját vettük át. Eric Berne, aki sok ezer klienssel dolgozott a sorskönyvük átalakításán, így határozta meg ennek a célját: "Az a dolgom, hogy segítsek a békáknak herceggé válni."
"Sose légy okosabb nálam!"
A vesztesek sorskönyvében a dolgok előbb utóbb mindig rosszra fordulnak, ez a várakozás esetleg olyan, nem feltétlenül szavakban elhangzott szülői "üzenetekből" épült ki, hogy: "Menj innen, nem látod, hogy zavarsz?! "Sose légy okosabb nálam!" Amikor a vesztes-sorskönyvű ember nehézségekkel találja szembe magát, szinte gyerekesen reagál rájuk: " Bárcsak ez meg ez történt volna!", "Nem tudom megcsinálni!", "Egyszer majd talán nekem is lesz szerencsém!" stb.
A nem-nyertesek abban különböznek a vesztesektől, hogy sokszor a siker küszöbén rontják el a dolgokat, érthetetlen, banális hibákat követnek el, utána pedig ilyeneket mondanak :"Nem baj, de legalább megpróbáltam!", "Rosszabbul is járhattam volna!", stb. A nyertesek, a sikeresek nem figyelnek a szirén-hangokra, felnőttként viselkednek döntési helyzetekben, nem sodródnak az életben, hanem határozott célokat követnek, ügyesek az emberi kapcsolataikban, jól bánnak az idővel és tudnak másokkal együttműködni.
Ú-ú-ú-tálom az embereket!
A másik alapkérdés úgy hangzik, hogy általában jó vagy rossz véleményünk van saját magunkról és másokról. Ha magunkra és másokra vonatkoztatva csak két választásunk van: oké és nem oké, akkor négy különböző választ kapunk.
A válasz lehet
- én oké/ti oké,
- én nem oké/ti nem oké,
- én oké/ti nem oké,
- én nem oké/ti oké.
Aki az 1-es választ adja, az általában optimista, mások iránt nem ellenséges, velük együttműködni képes, nyerő típus.
A 2-es válasz az örök veszteseké, akik életük nagy részében magukat és a világot is reménytelen esetnek tartják.
A 3-as azoknak a válasza, akik a külvilágot, a többi embert riválisnak vagy akár ellenségnek tekintik, és ezt szembeállítják saját "kiválóságukkal".
A 4-es pozíció az önbizalom hiányos, másokba kapaszkodó emberé, aki egész életében a külső segítséget, megmentőt, a herceget hófehér paripán, vagy a lottófőnyereményt várja.
Egy szegény kisgyerek érzelmei
A tranzakció analízis olyan pszichoterápiás módszer, amivel szakképzett pszichológusok és pszichiáterek segítenek a békáknak hercegekké válni, felismerni és megváltoztatni az ártalmas, haszontalan, vagy egyszerűen csak korszerűtlen sorskönyvi utasításokat. Önsegítő módszerekkel is érthetünk el bizonyos változásokat, feltéve, hogy vállalkozunk a múltunkkal, gyerekkori emlékeinkkel való, sokszor fájdalmas szembenézésre.
- Tudatosítsuk aktuális negatív érzelmeinket: szomorúság, düh, önvád, félelem, szégyen, csalódás, reménytelenség stb.
- Emlékeztessük magunkat, hogy a bennünk élő ötéves kisfiú/kislány éli át, érzi ezeket a zavaró/fájdalmas állapotokat. Ma is csak úgy tudunk érezni, ahogy annak idején belénk "égtek" az érzelmek: a szomorúság, düh, önvád, félelem stb.
- Nyomozzuk ki, milyen sérelem, történés váltotta ki mostani rossz érzésünket.
- Kérdezzük meg magunktól, milyen régi emlék, sérelem, érzés keveredhetett bele a mostani reakciónkba. Tudatosítsuk, hogy az a régi tanítás, üzenet, amit a szüleinktől kaptunk, nem biztos, hogy még ma is érvényes. De az is lehet, hogy kisgyerekként valamit félreértettünk. Akár így, akár úgy felnőttként már lelkiismeret-furdalás nélkül elhagyhatjuk a sorskönyvünk sikertelenséget, fájdalmat okozó fejezeteit.
Ami elmúlt, annak vége
Nem könnyű, de nem is lehetetlen meghallani azokat a régi mondatokat, amikkel szüleink "neveltek", és talán akartuk ellenére életre szóló önvádat, önbizalomvesztést, félelmet ültettek el velük a lelkünkben. Ezeket a mondatokat közben magunkévá tettük és már nem kell hozzá a szülő, hogy rosszul érezzük tőlük magunkat. Kisgyerekként persze valahogy reagáltunk ezekre a helyzetekre, és ezek a reakciók - dac, nyafogás, szomorúság, mások hibáztatása - is beépültek a lelkünkbe. Ha most - belátva, hogy értelmes felnőtt életünket folyamatosan akadályozzák ezek a régi történetek - túl akarunk lépni a rossz automatizmusokon, fel kell vérteznünk magukat hasznosabb, érettebb élettechnikákkal. Sokan szenvednek attól, hogy talán nem is tudatos gyerekkori emlékekhez láncolva nem képesek kilépni ártalmas, boldogtalan kapcsolatokból. Amint szakítanának, megszólal bennük a kritikus Szülő és a nyafogó, ijedt Kisgyerek. Érett, felnőtt döntéseket csak az aktuális, mai helyzet alapján lehet hozni, függetlenül attól, hogy például a kapcsolat milyen gyerekkori emlékeket mozgósít bennünk. Érdemes megtanulni az "itt és most"-ban élni, és a múltat a befejezett, végérvényesen lezárt ügyek tárházának tekinteni.