Talán mindenki tudna olyan embert mondani az ismeretségi köréből, aki mindig keresztbe tesz saját tervei megvalósulásának. Például, éjszakába nyúlóan lumpol, amikor tudja, másnap fontos tárgyalása/állásinterjúja/vizsgája lesz. Azt viszont kevesen tudják, hogy ennek a viselkedésnek saját elnevezése is van. Önsorsrontásnak vagy önszabotázsnak nevezik, bár a két fogalom valójában nem teljesen ugyanazt takarja. Dr. Ellen Hendriksen pszichológus definíciója szerint minden olyan tettet, amivel saját céljaink elérését akadályozzuk, önszabotázsnak nevezhetünk.
Ezt árnyalja tovább Knapek Éva klinikai szakpszichológus magyarázata, aki szerint az önsorsrontás egy önszabotáló stratégia, ami valójában egy olyan tudattalan folyamat, amiben az egyén feltehetően fél a siker lehetőségétől, mivel az már eleve magában rejti a kudarc esélyét is. A kudarckerülés azonban csak az egyik összetevője az önsorsorntó viselkedés kialakulásának, a másik lehetséges komponense az alacsony énerő és az alacsony önbizalom.
Jó kifogás
"Egy önszabotáló cselekedet lehetőséget ad arra, hogy az egyén a felelősséget elhárítsa: nem rajta múlt, hanem a körülményeken, hogy valami nem sikerült" - magyarázza a szakember. Az önszabotázs azonban ritkán fordul elő egyedi esetként, jellemzően inkább mintaszerűen ismétlődik, akkor viszont már önsorsrontásról beszélhetünk. Például, egy nő vagy akár férfi megtehetné, hogy kilépjen az őt elbizonytalanító párkapcsolatából, mégsem teszi. Inkább rendre ilyen partnert választ és ilyen kapcsolatban marad, közben - bár lehet(ne) nagyon sikeres - azt mond(hat)ja magáról: azért nem teljesít még jobban, mert a magánélete nincs rendben. "Az önsorsrontás néha könnyebb, hiszen a hosszú távú céljainkkal összhangban álló döntéseket meghozni, és azok szerint szervezni az életünket komoly, esetenként megterhelő feladat is lehet" - világítja meg ezt a viselkedésmintát egy új aspektusból Knapek Éva.
Fogyókúrázókkal bizonyították
Hogy mennyire nehéz egy káros szokás - például a helytelen táplálkozás megváltoztatása - azzal kapcsolatban Bryan E. Robinson pszichoterapeuta, az Észak-Karolinai Egyetem professzora a PshycologyToday.com-on megjelent cikkében ír. Szerinte rettenetesen nehéz változtatni, főképp, ha a legkisebb botlást is "világvégeként" éljük meg. Így válhat ugyanis egy szelet csoki jó indokká arra, hogy mindent sutba dobva, régi rossz szokásunkhoz visszatérve vigasztalódjunk, azonnal felhagyva a diétával, mondván, már úgyis mindegy.
Mindezt Dr. Janet Polivy, a Toronto Egyetem kutatója fogyókúrázókkal végzett kísérlettel is bizonyította. Ennek során egy, a normálisan étkezőkével összehasonlítva szokatlanul nagy szelet pizzát adtak a fogyózóknak. Aztán eléjük tettek egy tányér süteményt, amiből a diétázók ezután jóval többet ettek, mint a nem fogyókúrázó társaik. Kiderült, a diétázók úgy látták, hogy a sokkal nagyobb szelet pizza elfogyasztásával már eleve "hibát" követtek el. Kudarcként élték meg, ettől rossz kedvűek lettek, így pedig sokkal könnyebben adták fel céljaikat.
Néhanapján egy kis visszalépés természetes
A rossz kedv tehát képes elhomályosítani egy szokás megtörésére irányuló cselekvéseinket. Az önszabotázs pedig biztosítja a menekülőutat, a lehetőséget arra, hogy visszacsússzunk a káros szokáshoz. Ezen csak tovább ront, ha ilyenkor önostorozásba kezdünk. Ehelyett próbáljunk megértően állni saját magunkhoz. Robinson szerint tudatosítanunk kell, egy kis visszalépés természetes része egy fejlődési folyamatnak. Így, akármilyen csábító is egy botlás miatt az önostorozás és a feladás, ne tegyük, mert ez az impulzív reakció ugyan gyors megkönnyebbülést jelenthet a kudarccal való szembenézéssel járó szenvedés helyett, ám sajnos éppen abban lelünk megnyugvást, amin változtatni szeretnénk - figyelmeztet a szakember.
Vajon mi is érintettek vagyunk?
Milyen tipikus jeleit keressük magunkon az önsorsrontásnak? - fordultunk ismét Knapek Évához. "Ismétlődően megjelenő viselkedéseknél önmagunk esetében könnyebb nyakon csípni: mindig ezt csinálom vizsgák, szereplések, megmérettetések előtt, pedig már sokszor megbeszéltem magammal, hogy nem teszem. Ez intő jel lehet" - mondta a szakpszichológus. Jogosan merülhet fel a kérdés, kell-e szólnunk másnak, ha ezt látjuk nála? A szakember azonban óva int attól, hogy kéretlenül tanácsot adjunk egy másik felnőtt embernek. "Nem szerencsés, mivel ezzel átveszünk tőle egy olyan felelősséget, ami nem a miénk" - magyarázta, hozzátéve, saját kiskorú gyermekünk nevelésénél azonban fontos lehet, hogy megtanítsuk őt előre gondolkozni, tudatosan tervezni. "Fontos, hogy nem helyette kell gondolkozni, csak megtanítani előre gondolkozni. Ez a kettő nem ugyanaz" - szögezte le. A tudatos tervezést azonban ne csak gyermekeinknek tanítsuk meg, hanem magunk is éljünk vele, hiszen a tudatosság a döntéseink során nélkülözhetetlen, ha a hosszú távú céljainkat szeretnénk támogatni - mondta Knapek Éva, megnyugtatva, akinél ez nem vagy nem megfelelően alakult ki eddig, az is képes lehet fejleszteni ezt.
Nagyon jó lehet erre a tudatos színezés, vagy nyitottabbaknak egy tudatos jelenlét alapú légzésmeditáció bevezetése a napi rutinba - sorolta, hozzátéve, az úgynevezett master habits nevű gyakorlat is sokat segíthet. Ennek lényege, hogy egy olyan szokást építünk be a mindennapjainkba, ami mentén egy sor új és jó habitus is kialakul. Például ilyen lehet, ha elkezdjük naplózni, azaz követni, hogy mennyi vizet ittunk, mennyit sportoltunk a héten. Ahogy kedvet kapunk, már az egészséges diétát is pipálgatni szeretnénk ebben a listában, vagy azt, hogy hányszor meditálunk, olvasunk egy adott héten. Ennek segítségével nemcsak követni tudjuk, de tudatosan figyelni is, hogy megvalósuljanak az életünkre pozitív hatással lévő cselekvések - így a klinikai szakpszichológus.
Nem a hibáink vagyunk
S, hogy mit tehetünk még? "Tudatosítsuk, mi nem vagyunk egyenlőek rossz szokásainkkal, hibáinkkal, hiányosságainkkal" - tanácsolja Bryan E. Robinson, javasolva, keretezzük át a destruktív cselekvések elhagyását. "Gondoljunk úgy az el nem szívott cigarettára, a le nem gurított sörre, vagy el nem fogyasztott sütire, mint az öngondoskodás egyik formájára, és ne önsanyargatásnak éljük meg" - írta a professzor, hangsúlyozva, a fejlődésben eddig megtett út reális értékelésének fontosságát is. "Ne gondoljuk azt, ha elsőre nem sikerült valami, akkor nem is fejlődtünk, hiszen, ha visszatekintünk a kezdetekig, láthajuk, mennyit haladtunk, még, ha most nem is értük el a kitűzött célt".
Legjobban: