Tagadás. Mi minden jut eszünkbe erről a szóról? Hazugság? Ellenkezés? El nem fogadás? És ezen túl mi minden?
Mit tesz az a valaki, aki halálos beteg, és a diagnózis ismeretében is elutasítja annak beismerését, hogy milyen súlyos is a probléma? Ha állapota súlyosságának tökéletesen tudatában lenne, teljesen fel is adná. Ezért nem néz szembe a tényekkel, vagyis tagad, s az ezáltal nyújtott remény még életben tarthatja. Mit tesz a diák, ha másnap vizsgája van, melyre egyáltalán nem készült? Azzal áltatja magát, hogy semmi oka nincs arra, hogy este ne menjen el bulizni, hiszen lényegtelen vizsgáról van szó.
Olyan esetekben, amikor túlságosan kellemetlen szembenézni a külső valósággal, megesik, hogy "letagadjuk" annak létezését. Így a tagadás segítségünkre van a stresszkeltő helyzetekkel való megküzdésben, és megakadályozza a negatív érzelmek elhatalmasodását. Ezek révén persze nem változik meg maga a stresszhelyzet, csupán az módosul, ahogyan a személy a helyzetről gondolkodik, vagy ahogyan észleli azt. Így mivel az esemény átértelmeződik, a fenyegetés eltűnik.
Önbecsapás
Nincs olyan ember, aki ne élne át néha szorongást a számára fenyegető helyzetekkel szemben. A szorongásra az ember két módon reagálhat. Először is tehet erőfeszítéseket a megoldás érdekében, hogy megszűnjön maga a veszélyforrás. Ez a válasz hatékony és reális. A másik lehetőség az olyan eljárások, "taktikák" alkalmazása, melyek segítnek a szorongással való megküzdésben. Ezek az ún. elhárító mechanizmusok, melyek persze tudattalanul működnek, és valamilyen módon eltorzítják, átalakítják vagy meghamisítják a valóságot.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Így van ez a tagadás esetében is, mely az önvédelem extrém fajtája. A valóságot tagadó személy egyszerűen nem vesz tudomást szorongásai külső okainak létezéséről, tehát becsapja magát. Mivel nem képes elviselni a valósággal való szembenézés okozta fájdalmat, akár minden ellenkező jelzés ellenére tagadja a történteket, s így időt nyer. Időt, az új és fájdalmas, vagy stresszel teli eseményhez való alkalmazkodáshoz.
Bármit letagadunk
Ahogy egyre idősebbek vagyunk, egyre inkább szembe kell nézni a valósággal. De a tagadás minden életkorban előfordulhat.
A diák nem hiszi el az osztályajtóra kitűzött osztályzatot, és azt feltételezi, hogy valami tévedés történt. Közismert a súlyos alkohol- és drogproblémákkal küzdő emberek betegségtagadása. Vagy gondoljunk arra, amikor valakit megcsal a szerelme. A szülőre, aki nem hajlandó elhinni az üzenetet, hogy gyermeke meghalt, és továbbra is úgy viselkedik, mintha a gyermek élne. A tagadás kevésbé szélsőséges formáit valósítják meg azok, akik következetesen semmibe veszik a kritikát, nem képesek észlelni azt, hogy mások haragszanak rájuk.
Számos esetben segítségül hívjuk a tagadást. Ha valami sebezhetővé tesz, fenyeget, vagy elveszítjük az irányítást felette. Pszichés probléma, krónikus vagy halálos betegség, traumatikus esemény, krízis, pénzügyi gondok, munkahelyi nehézségek, kapcsolati problémák - mind szükségessé tehetik a hárítást.
Időt nyerhetünk
Habár úgy tűnhet, hogy a valósággal nem szembenézni, a tényeket letagadni nem egészséges megküzdési mód, esetenként a tagadás is lehet hasznos. Időnként mindannyian alkalmazunk (alkalmazhatunk) elhárító mechanizmusokat. Átsegítenek ugyanis bennünket a nehéz helyzeteken, amíg képesek leszünk közvetlenül szembeszállni a stresszt okozó problémával.
Például egy traumatikus esemény után néhány napra vagy akár hétre is szükség van, míg az ember feldolgozza, mi is történt, és alkalmazkodni tud, vagyis szembenéz az esemény kiváltotta "kihívásokkal". Vagy egy súlyos válságban lévő embernek a tagadás időt adhat ahhoz, hogy fokozatosan fogadja el a szörnyű helyzetet.
Fogságba esett katonák beszámolóiból tudjuk, hogy a halál lehetőségének tagadása segítette őket a túlélésben. Az ilyen helyzetekben a tagadásnak valóban adaptív értéke van.
A végsőkig nem megy
A tagadás negatív oldalai is nyilvánvalóak. Gondoljunk csak arra, amikor az emberek halogatják, hogy felkeressék orvosukat (például egy nő nem törődik a mellében felfedezett csomóval, elodázza az utánajárást, esetleg túl későn kap orvosi segítséget). Ilyen esetekben, vagy ha a tagadás a problémákra való reagálás uralkodó módjává válik, úgynevezett alkalmazkodási zavarról beszélünk.
Egy nyomasztó eseménnyel való szembesüléskor tehát időre van szükség ahhoz, hogy alkalmazkodjunk, feldolgozzuk, ami történt. Ugyanakkor azt is fontos tudatosítani, hogy a tagadás csak ideiglenes megoldás lehet, hiszen a valóságot megváltoztatni nem fogja.
Persze nem könnyű beismerni, hogy valójában hárítunk, hiszen akkor nem működne az ideiglenes énvédelem. Ha mégis belátjuk, vagy figyelmeztetnek minket rá, érdemes feltenni magunknak az alábbi kérdéseket: Mitől is félek? Lehet-e negatív következménye annak, hogy most nem cselekszem?
Merje megélni az érzéseit! Próbálja felismerni, ha irracionálisak a félelmei!
Ha úgy tűnik, nem tud megküzdeni a krízist okozó dologgal - vagyis megakadt a tagadás fázisában -, érdemes professzionális segítséget kérni (pszichológushoz, pszichiáterhez, pszichoterapeutához fordulni), hogy sikerüljön egészséges megküzdési módokat kiépíteni a tagadás helyett.
Nézz szembe vele!
Nem könnyű azzal sem szembesülni, ha egy számunkra fontos személy az, aki tagadja egy fontos esemény fennállását vagy bekövetkeztét, legyen szó akár egészségről, kapcsolati vagy pénzügyekről.
Mielőtt azonban merő jó szándékból nekiugranánk, és felszólítanánk a valósággal való szembenézésre, próbáljuk felmérni, hogy vajon csak időre van-e szüksége, vagy megakadt a feldolgozásban. Biztosítsuk arról, hogy velünk beszélhet, s bármi történik is, számíthat ránk. Ez biztonságérzetet ad, és kimozdít a stagnáló állapotból. Ha például súlyos egészségügyi problémáról van szó, és nehéz róla beszélni, akkor is támogatást és empátiát kell biztosítani számára.
Ne feledjük tehát: a hárítás és így a tagadás tagadhatatlanul hasznos - megfelelő időben és mennyiségben alkalmazva: vagyis csak mértékkel!
