Az "empátia" kifejezést megtaláljuk már az ókori görög nyelv szótáraiban. Eredeti jelentése: erős érzelem, szenvedély. A görög szó később az angol nyelvben jelent meg újra, elsősorban a bölcselet, a művészetek és a hivatalok nyelvében. Az empátia fogalmát vizsgáló Alfred Adler egy múlt századi angol szövegből a következőket idézte: "empatizálni annyit jelent, mint látni a másik ember szemeivel, hallani a másik ember fülével és érezni a másik szíve szerint". T. Lipps, német pszichológus az esztétikai élmény és értékelés lélektani folyamatának leírásában rámutatott, hogy a műélvező figyelme fokozatosan eltávolodik önmagától, mintegy egybeolvad az én a műélvezet tárgyával, a képpel vagy szoborral, szinte abba éli bele magát. A művészeti alkotásba való beleolvadás, a figyelem teljes kifelé vetülése volt ebben az értelemben az empátia jelentése.
A beleélés lélektana
A hazai pszichológiában Dr. Buda Béla - pszichiáter és pszichoterapeuta - már az 1970-es években foglalkozott az empátiával, koncepciót dolgozott ki leírására és magyarázatára.
Az ő meghatározásában: "az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelki állapotába. Ennek a beleélésnek nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megérzés és megértés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát."
Maga a beleélés mozzanata még nem egyenlő az empátiával. Empátiává a beleélés akkor lesz, ha az élményt tudatosan feldolgozzuk, és a másik emberből megértett összefüggéseket önmagunk számára megnevezzük és értelmezzük. Az empátiához kell a személyiség akaratlagos odafordulása, figyelme a másik iránt, bár létrejöhet úgy, hogy tudatosan nem kapjunk magunkat rajta, hogy a másik felé fordultunk.
Az empátia feltétele, hogy valóban a másik ember élményeit tükrözze, ezért is szükséges, hogy érzelmi és indulati elemek álljanak előtérben, és ne racionális szempontok.
Az empátia készsége a gyermekkorban természetesen nagy, a serdülőkortól kezdve rejtetté válik, majd általában fokozatosan csökken az öregkorig. Leginkább a felnőttkorban éleszthető fel ez a képesség.
Nagy a különbség az empátia képességében a különböző kultúrák emberei között. Azokban a kultúrákban, amelyekben a racionális gondolkodásnak nincs olyan vezető szerepe, az empátia szabadabban jelenik meg, és az empátiás megértés az emberek között könnyebb, hiszen a mindennapi érintkezés természetes része.
Nem misztikum - készség
Az empátia (beleérző képesség) nem misztikus történés. Valóban minden ember képessége, mely mindennapi kapcsolatainkban észrevétlenül nyilvánul meg. Mindenki más-más mértékben rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Lehetünk egyszer nagyon érzékenyek és mások problémáival szemben nagyon együttérzők. Máskor pedig esetleg hidegnek és kimértnek tűnhetünk, mert mások súlyosabb problémáit is képesek vagyunk higgadtan fogadni. Helyzettől és a velünk kapcsolatban lévő ember érzelmi közelségétől függ, hogy mennyire tudunk empatikusan megnyilvánulni.
A más emberek helyzetébe, érzelmeibe való beleélés képessége a társas helyzetek fontos összetevője. Azt jelenti, hogy valaki képes maga is átélni a másik ember által kifejezett érzelmet - függetlenül attól, hogy az jó vagy rossz. Az empátia azért jelentős sajátosság, mert segítőkészséget és különböző cselekedetet, érzelmeket válthat ki az emberekből. Fontos tudni, hogy nem azonos az együttérzéssel (például, ha valaki szenvedése miatt érzünk szomorúságot), mert empátiánál ugyanazt az érzést éljük át, mint a másik személy: ha a barátunk örül valaminek, mi is ugyanazt érezzük, vagy ha félelmet érez, mi is félni kezdünk.
Nem tudja átérezni?
Mindenki rendelkezik az empátia valamilyen fokával. Vannak olyan helyzetek vagy esetek, amikor ez nélkülözhetetlen sajátossággá válik. Az empátia magas fokával rendelkező ember hamar átérzi a másik egyén érzelmeit és ráhangolódik azokra, szívesen segít másokon, érzékeny a másik megnyilvánulásaira, könnyen beleéli magát mások elbeszélésébe, odafigyelő, együttműködő. Aki kevésbé empatikus, nehezebben érti meg, és fogadja el mások érzelmi megnyilvánulásait, esetleg zavarba jön azoktól vagy hárítja őket, nehezebben viseli az érzelmekkel telített szituációkat, kevésbé megértő másokkal szemben. Ez nem jelenti azt feltétlenül, hogy az ilyen emberek érzelem nélküliek lennének, csak nehezebben hangolódnak rá más emberekre. Természetesen az empátiának is vannak szélsőséges megnyilvánulásai, a túlzott empatikusság és a teljes empátia-hiány ugyanolyan kedvezőtlen lehet, mert mindkét esetben hiányzik a másik emberhez való egészséges viszonyulás.
Az empátia olyan munkaköröknél fontos elsődlegesen, ahol a munkavégzés nap mint nap az emberekkel való foglalkozást jelenti: ahol segítségre szoruló vagy megoldandó problémával, kliensekkel kell türelmesen, megértően, együttműködően bánni. Az empátia része a szociális és érzelmi intelligenciának is.
"Gyógyító empátia"
Az empátia talán legfontosabb érvényesülési és alkalmazási területe a gyógyítás. Az orvoslásban az empátia leginkább a fájdalom és a terápiás beavatkozás hatásának megítélésben segíthet. Különböző a fájdalom kifejezése az emberekben, a fájdalom valódi mértékét gyakran csak a nem verbális kommunikáció apró jegyei vagy a beteg élményének empátiás megfigyelése árulja el. Az empátiásan figyelő orvos előtt sok minden világosabban tárul fel, mintha csak arra hagyatkozik, amit a beteg mond, vagy kifejez. A beteg elesettsége nagyon lényeges támpont állapotának megítélésében, ennek jellegét és mértékét beleéléssel, a beteggel empátiásan kommunikálva különösen jól meg lehet állapítani. A baját kicsinyíteni vagy felnagyítani akaró beteg is lelkiállapota oldaláról könnyebben ismerhető fel, mint vizsgálatok segítségével. Az empátiásan figyelő orvos finomabban képes érzékelni a beteg állapotának változásait is.
A régi idők orvosainak feladata volt a betegek megnyugtatása, vigasztalása is, és az talán nagyobb jelentőségű volt, mint a gyógyító tevékenység. Ma a vigasztaló funkció jelentéktelenné vált, hangsúlyosabb a gyógyító tevékenység. Az orvosi munka természettudományos alapokat kapott, ebben nagy szerepe lett az élettani folyamatok és a gyógyító hatások objektivitásának. Ennek hatására az orvosok szemlélete bizonyos fokig tárgyiasult, a leletek és vizsgálati eredmények váltak érdekessé, a beteg közléseinek mind kevesebb jelentőséget tulajdonítanak. Ennek következtében az orvosképzésben és az orvosi munkában az empátiának kevés helye marad, és általában az orvosokban elsorvad. Ezt elősegíti az orvosi viselkedés autokratizmusa: az orvos megszokja, hogy betegeivel szemben fölényhelyzetben van, ő kérdez, a betegek csak korlátozottan beszélhetnek, és engedelmeskedniük kell. Mindezek vezetnek ahhoz, hogy sajnos az orvosok gyakran érzéketlenek az emberi kapcsolatokban, nem tudnak empátiával élni, nagyon nehéz számukra a beleélő ráhangolódás betegeik dolgaira. Tisztelet a kivételnek persze!
Úgy mintha
A mai betegek más viszonyban vannak az orvosaikkal, mint régebben. Csökkent az emberekben a tekintélytisztelet, és mindenféle emberi kapcsolatban inkább az egyenrangúság alapján igyekeznek viselkedni. Az orvos iránti régi tekintélytisztelet mindinkább átadja helyét a szakértőhöz való józan kapcsolatnak. A páciens előlegez bizonyos tekintélyt az orvosnak, de igyekszik ellenőrizni is azt, képviseli érdekeit, igyekszik megérteni, mi történik vele. Tehát ma a betegek részéről nagyobb az információigény, a józan mérlegelés, sőt néha gyanakvás is, és ebből konfliktuskészség, sőt felelősségre vonási hajlam is következik.
A betegek újfajta viselkedését az orvosok nehezen viselik el. A felmerülő problémák megoldásához empátiás odafigyelés kellene az orvos részéről, meg kellene értenie betegeinek lelkiállapotát. Hisz az orvos empatikus úton megértheti a betegek konfliktuskészségét is, ennek okait befolyásolhatja, és ezzel az ellentéteknek elejét veheti. Ha beleéli magát betege helyzetébe, könnyen fel tudja magában idézni azokat az indítékokat, amelyek a beteget vezérlik. Ez azért is valószínű, mert az orvos, ha megbetegedett, szintén úgy viselkedik, ahogyan az átlagbeteg, és hozzátartozóinak betegsége esetében is nagyon odafigyelő, kételkedő, információéhes és túlbiztosító hajlamú szokott lenni.
Empatikus közeg
Az emberekkel való foglalkozásban az egyedi megértés és a beleélés rendkívül fontos, e nélkül tanácsot adni vagy segíteni aligha tudnának. Éppen ezért a pszichológusoknak, pszichiátereknek, pszichoterapeutáknak "mindennapi munkaeszközük" az empátia. Belső problémákkal küzdő emberekben kell feszültség-levezetést, belső rendeződést, önismeret-fokozódást elérniük. Vagyis a kommunikáción át próbálnak változást előidézni a hozzájuk fordulókban, és ebben számukra is az empátiás megértés az irányadó.
Minden pszichoterápiás eljárásban alapvető jelentőségű az empátia. A terápia során határtalanul fontos történés a beteg beleélő megértése. A hangsúly a beteg és a szakember közötti kommunikáción van, ezen belül az empátiás úton kialakult megismerésen. Nem túlzás azt állítani, hogy a pszichoterápiában az empátia szinte közeg, amely nélkül nincs valódi terápiás hatás.
Carl Rogers amerikai pszichológus - aki az empátia korszerű felfogásának első leírója volt - hamar felismerte, hogy a páciensek megértése a legfontosabb a probléma megoldása szempontjából. Ebben a megértésben ő az empátiát tartotta a legfontosabbnak. "Az empátia segítségével képesek lehetünk úgy érzékelni a kliens belső világát, mintha az a sajátunk lenne, de soha nem veszítjük el az "úgy mintha" tulajdonságot. Segítségével képesek vagyunk érzékelni a kliens dühét, félelmét, zavarodottságát anélkül, hogy a sajátunk ebbe belekeveredne."
Ez is érdekelhet
Forrás: Buda Béla (1980): Az empátia - a beleélés lélektana. Budapest: Gondolat Kiadó
Legjobban: