Katasztrófapszichológus: „A gyerek akkor is traumatizálódik, ha nem érti, mi történik vele”

Eszembe jut egy idős parasztasszony, aki elmondta, hogy kislány korában az ablaknál ült, és látta, hogy a kertjükben egy fiatal partizán a forgópisztolyával fejbe vágott egy idős molnárt. „Én akkor beleőrültem ebbe – mondta sírva a nénike. – A mama és a papa sokáig kezeltettek, kuruzslókhoz vittek. Mihelyt meglátok egy fiatalembert, kiabálok, kiráz a hideg: az idős molnár fejét látom, amely széthasadt, mint a káposzta. Nem is mentem férjhez… Féltem a férfiaktól, különösen a fiataloktól…”

A fenti esetet Szvetlana Alekszijevics Fiúk cinkkoporsóban című könyvében vázolta. A fehérorosz írónő az Afganisztánt megjárt katonákkal és az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé, amely dermesztő képet fest a háborút megéltek szenvedéseiről és azokról a traumákról, amelyek még évtizedekig mételyezték a gondolataikat. A fegyverek az elmúlt évtizedek, évszázadok alatt sokat változtak, a harctéren átélt traumák azonban ugyanazokat a láthatatlan, nehezen gyógyuló sebeket ejtik, amelyekkel sokan egy életen át is nehezen küzdenek meg. A harctér pedig sokszor már a lakott területre húzódik, ahol gyerekek, nők, idősek is áldozattá válnak. A poszttraumás stressz szindrómaként (röviden PTSD) ismert szorongásos zavart többnyire a háborús helyzetekhez kötjük, noha a természeti katasztrófákat, vagy más traumatikus eseményeket átélő emberek szintén nagy arányban szenvedhetnek ettől. Az efféle csapások túlélőinek Magyarországon is katasztrófa-  és trauma-kezeléshez értő pszichológusok segítenek feldolgozni a történteket.

Hazai katasztrófák a vörösiszap-katasztrófától a koronavírus-járványig

„Amennyiben a magyarországi katasztrófák nagyságát olyan események fényében próbáljuk megítélni, mint amilyenek például a több ezer embert sújtó cunamik, földrengések, vulkánkitörések vagy háborúk, akkor ebben az összevetésben csupán a COVID-19 járványt említhetnénk nagy horderejű hazai katasztrófaként. Ám ha a saját országunk földrajzi és lakossági méreteit nézzük, és egy-egy nálunk bekövetkezett katasztrófa súlyosságát, akkor bizony 2010 óta több olyan súlyos katasztrófa-esemény is volt hazánkban (vagy magyar állampolgárokat is érintően külföldön), amelyek erősen próbára tették a hivatásos katasztrófavédelem, és a katasztrófakrízis kezelésében képzett – ám nem hivatásos – szakemberek és intézmények kapacitását” – mondta el megkeresésünkre Dr. V. Komlósi Annamária, a Magyar Pszichológiai Társaság Katasztrófapszichológiai Szekciójának társelnöke.

2010-től napjainkig ezek voltak a legnagyobb horderejű katasztrófák:

• 2010 tavaszán a felsőzsolcai árvíz, őszén pedig a vörösiszap-katasztrófa kezelése jelentett óriási kihívást. Az utóbbi esetében közel háromszáz lakóépület semmisült meg, három település lakosságának kellett teljesen újraterveznie az életét.
• 2011. Magyar turisták súlyos buszbalesete Egyiptomban - tizenegy halott, rengeteg súlyos sérült
  
• 2012. Az olaszországi hajó (Costa Concordia) elsüllyedésekor magyar állampolgárok is utaztak a hajón
  
• 2013-ban a teljesen váratlan márciusi hóvihar miatt gépkocsival utazók százai rekedtek (vagy karamboloztak) az M7-es és M1-es autópályán
  
• 2015. Az első nagy migránshullám. A kritikus helyzet, amikor a menekültek tömegei elindultak a Keleti pályaudvartól a nyugati határ irányába
  
• 2017. Veronai buszbaleset - tizenhat halott, sok sérült.
  
• 2019. A dél-koreai turistacsoportot szállító Hableány hajó balesete a Margit hídnál, huszonnyolc halottal
  
• 2019-2021.COVID-19 pandémia
  
• 2022. orosz-ukrán háború
  
• 2023. októbere: palesztin támadás Izrael ellen, azóta háborús helyzet, humanitárius válság
  

Minden katasztrófahelyzet alapvető jellemzője, hogy hatására felborul az addig megszokott rend, vagyis az embereket kibillenti az alapvető stabilitást, biztonságot adó élethelyzetükből. Eluralkodik a bizonytalanság. A katasztrófahelyzet megszűnését követően lassan visszarendeződik az élet, és az emberek tudatosabban igyekeznek megőrizni az újrateremtett biztonságukat. Például óvatosabban indulnak útnak, ha hóvihar várható, nem építenek házat ártéri területen vagy tűzhányó közelében.

A pandémia azonban olyan szintű biztonságvesztés okozott, ami sokakban megkérdőjelezte, hogy egyáltalán lesz-e még valaha biztonságos világ. Vallásos embereknél még a hitük is megrendülhetett, illetve olyanokban is felerősödött a haláltól való félelem, akik maguk nem betegedtek meg, és minden barátjuk és ismerősük túlélte a járványt. A megbetegedéstől való szorongás a mai napig jelen van az egész társadalomban, nem is beszélve a komolyabb post-covid tünetekről. A pszichológusok a népesség nagyon komoly mentális romlását tapasztalják a pandémia óta, sajnos minden életkorban: gyerekeknél és kamaszoknál is. Ezzel világszerte konferenciákon és könyvekben is foglalkozik a pszichológus, pszichiáter szakma – hangsúlyozza a szakértő.

Évtizedek után is visszatérhetnek az elfojtott emlékek

A felsorolt katasztrófahelyzetek kezelése nemcsak az akut mentesítést jelenti, hanem évekbe (akár három-öt évbe) telhet a teljes rehabilitáció. Ez egyfelől az érintett személyek (egyedek és közösségek) fizikai és pszichés állapotának helyreállását, másfelől a környezeti, lakhatási, gazdasági károk rendezését jelenti V. Komlósi Annamária szerint.

„A katasztrófák hatásainak lefutásában egymástól viszonylag jól elkülöníthető szakaszok láthatók, amelyek egyénenként eltérő hosszúságúak lehetnek. Az esemény bekövetkezésekor a zavartságtól a pánikig, vagy éppen a ledermedésig különféle érzelmek és reakciók jelentkeznek. Ezt követi a tenni akarás, a „hősiességnek” nevezett szakasz, amikor az emberek menteni próbálják a menthetetlen. A harmadik fázist „mézesheteknek” hívja a szakma, amikor az altruizmus kerekedik felül: mindenki mindenkinek segíteni próbál. A negyedik szakasz a „kiábrándulás fázisa”, amikor reálisan szembe kell nézni a tényekkel és veszteségekkel. Ezt követően jelenik meg a gyász, és indul be a gyászmunka. A gyászreakciók pontosan olyan lefutásúak ebben a helyzetben is, mint bármilyen „normális” veszteség elszenvedésekor (ahogy például egy idős családtag természetes halála után közel egy éven át gyászolunk). Ennek a szakasznak a lecsengésével indul meg az újjáépítés, az élet újrateremtése fizikai és lelki értelemben.” 

Ráadásul egy trauma feldolgozása senkinél sem egy fokozatosan leírható folyamat jól látható lezárással. Létezik az a szépirodalomban és filmgyártásban is sokszor feldolgozott jelenség, mely szerint egy traumatikus pillanat az elme védekező reakciójaként egyszerűen „kitörlődik” az emlékezetünkből, hogy aztán jóval később, akár évtizedek múlva egy teljesen ártalmatlan inger újraaktiválja azt – például egy éles hang, ami hasonlított egy korábban felrobbant bombáéra. A szakember szerint ez tipikus a PTSD-vel diagnosztizált személyeknél.

A buszállomás félig üres várótermében egy tiszt üldögélt egy bőrönddel, és mellette egy kopaszra nyírt fejű, vézna fiú villával egy fonnyadt fikuszt tartalmazó ládában „ásott”. Egyszerű falusi asszonyok ültek le melléjük, kifaggatták őket: kicsodák, hová igyekeznek, miért? A tiszt hazakísérte a megőrült katonát. „Kabultól ás, ami csak a keze ügyébe kerül, mindennel: ásóval, bottal, töltőtollal.” A fiú felemelte a fejét: „El kell bújni… gödröt ások… Egykettőre megvagyok vele… Közös sírnak hívtuk… Nagy gödröt ások, hogy mind beleférjünk…”

Akkor láttam először szem nagyságú pupillákat.

Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

Traumatizálódhat a gyerek akkor is, ha nem érti, mi történik vele

A szomszédban jelenleg is zajló orosz-ukrán háború sem csupán szemmel látható, testi sebeket ejt az elszenvedőin. A katasztrófapszichológia hazai szakemberei elsősorban a határ túloldaláról menekülő emberek ellátásában segédkeznek, közvetlenül a határnál is, de leginkább a viszonylag hátrányos helyzetű kárpátaljai családok megsegítésében (nagyrészt ők képezik a menekültek azon kisszámú csoportját, akik néhány napnál többet maradnának az országban, és nem mennek tovább a nyugat irányába). „Az ukrán menekültek pszichés helyzete nagyban függ attól is, hogy Ukrajnában hol (mennyire közel a megtámadott területekhez), milyen szociokulturális környezetben éltek, és konkrétan az ő családjukat milyen veszteségek érték. Azok helyzete a legsúlyosabb, akiket kibombáztak, a fronton harcol a családtagjuk, és reménytelennek látják, hogy valaha is visszatérhetnek az otthonukba. Nem is beszélve az eseményeket megélő gyerekekről, betegekről, idősekről vagy az orosz-ukrán vegyes házasságban élőkről. A traumatizáltság, szorongás, gyász-reakciók szinte mindenkinél tetten érhetők” – hangsúlyozta V. Komlósi Annamária. Emellett – főleg a legszegényebb régióból érkezőknél – egyfajta kultúrsokk is érzékelhető, hiszen pillanatok alatt a megszokottól sokszor teljesen eltérő szociokulturális miliőbe csöppentek, más szokásoknak kell megfelelniük, sokan ráadásul az ukránon kívül nem beszélnek más nyelvet, ami tovább növeli bennük a szorongást és a kiszolgáltatottság érzését.

Különösen szívszorító látni a gyerekeket, akik sok esetben nem is értik, mi elől és hova menekülnek. Ezek a nagyon súlyos traumák a szakember szerint még akkor is mély nyomot hagyhatnak bennük, ha legalább a meneküléskor „biztonságot” sugalló szeretetet élvez a róla gondoskodó családtagjai részéről. Ha még nem is fogja föl, hogy pontosan mi történik vele és a környezetével, tudattalan emlékként nyomot hagy benne minden átélt rémisztő élmény, sőt a körülötte lévő emberek szokatlan reakciói, szorongása is. Lehet, hogy ez nem látszik a gyemeken, lehet, hogy akár évekig semmi nem kerül mindebből felszínre, ám ha az élmény feldolgozatlan marad, akkor akár évtizedek múlva „robbanhat”, azaz valamilyen kiváltó hatásra pszichés vagy viselkedéses reakció formájában felszínre törhet. Éppen ezért volna szerencsés, ha ezek a felnőttek és gyerekek minél korábban megfelelő szakmai segítséget kaphatnának a traumák feldolgozásához.

A jelenlegi ukrán-orosz háborúhoz köthető trauma generációkon továbböröklődő megrázkódtatást jelenthet egy egész nemzet számára. Kambodzsában például a mai napig mérhető szorongás maradt az emberekben a Vörös Khmerek néhány évig tartó mészárlásának következményeként. De megfigyelhető ez a magyar társadalomban is, amely a 20. század során számtalan súlyos megrázkódtatást élt át a két világháború, az azokat kísérő kitelepítések, Trianon, vagy a fasiszta és kommunista elnyomás eredményeként. Egy bántalmazott ember maga is bántalmazóvá válhat, feldolgozatlan traumáit pedig a későbbi generációk is átvehetik tudattalanul.  A trauma hatása pedig akár nála, akár a leszármazottaknál depresszióban, szerhasználatban, alkoholizmusban és egyéb patológiákban manifesztálódhat.

Ez is érdekelhet

víruskutatás

Magashegyi zombivírussal üthetjük majd ki a járványokat

lajhárláz

Már 8000 embernél mutatták ki a lajhárlázat

Veszélyben

Beteg gyerekeket evakuált a WHO a Gázai övezetből

PTSD

„Rettegek újra biciklire ülni. Mit tegyek?”

”Szerencsére azonban vannak olyan emberek is – ráadásul nem is kevesen –, akik az elszenvedett katasztrófa-események ellenére is egészségesek maradnak, lelki értelemben is. Őket nevezzük rezilienseknek (rugalmasan ellenállónak), és ma már számos kutatás foglalkozik azzal, hogy milyen tényezők teszik lehetővé, hogy valaki reziliens tudjon maradni az elszenvedett szörnyűségekkel szemben. Az ő esetükben a pszichológiai intervenció azt szolgálja, hogy a rugalmas ellenállóképességük megmaradhasson, avagy erősödhessen. Ehhez képest másfajta, de ugyancsak pozitív jelenség, amikor valaki súlyos trauma átélése után olyan személyiségváltozáson megy át, ami nem a betegség felé, hanem egyfajta megújulás felé viheti. Ezt nevezzük poszttraumás növekedésnek. Ilyenkor átértékelődik az illető személy élethez való viszonya: más értékek, célok válnak fontossá, amelyek mélyebbek, mint a felületes társadalmi elvárások követése. Természetesen ebben az átalakulási folyamatban is hasznos lehet a szakember támogatása.”