Ha önbántalmazásról esik szó, talán neked is rögtön az öngyilkossági kísérletek jutnak eszedbe. Pedig sokan vannak, akik ugyan szándékosan fájdalmat és/vagy sérüléseket okoz maguknak, ezt azonban nem azzal a céllal teszik, hogy kioltsák saját életüket. Ezt a viselkedést nevezzük nem öngyilkossági szándékú önsértésnek (nonsuicidal self-injury, NSSI), amelynek nagyon sokféle megnyilvánulási formája lehet. Egyesek például rendszeresen vagdossák, karcolgatják, harapdálják, szurkálják vagy meg-megégetik magukat, de ide soroljuk az önütlegelést, valamint a szőr vagy a bőr állandó tépkedését is.
Az önbántalmazás sokszor egyáltalán nem kapcsolódik szuicid szándékokhoz, de ennek ellenére is fontos, hogy komolyan vegyük a problémát, amely egyre gyakoribbá válik a serdülők és a fiatal felnőttek körében.
Hasonló önbántalmazási formával küzd az a kétségbeesett olvasó is, aki a The Guardian szakértőihez fordult tanácsért. A levélíró gyerekkora óta kényszeresen lerágja a bőrt az ujjairól, és bár már az 50-es éveiben jár, azóta sem sikerült leszoknia erről. Ujjai állapotát azonban egyre inkább szégyelli.
„Képtelen vagyok abbahagyni”
„Tudom, hogy ujjaim rágcsálása az önsértés egyik formája, azonban annyira megrögzött már ez viselkedés, hogy képtelen vagyok abbahagyni. Mindeközben nagyon zavarban vagyok a kezeim állapota miatt, és gyakran azon kapom magam, hogy rejtegetem az ujjaimat, nehogy mások meglássák, hogyan néznek ki” – áll az olvasói levélben. A beszámolóból az is kiderült, hogy az érintett vett már részt terápián, így sejti, hogy miért kezdődhetett nála ez a viselkedés: gyerekkorában súlyos szorongással küzdött, és fiatal felnőttként is komoly lelki problémái voltak.
De már sokkal jobban vagyok. Akkor miért nem tudom abbahagyni?” – tette fel a kérdést a levélíró.
Mint írta, próbálta már a hipnózist – amely egy intenzív szuggesztiós eljárás –, amely egy ideig működött is, de nem jelentett végleges megoldást. Saját bevallása szerint a hipnoterápia után hetekig megszállottan nyomkodja az ujjvégeit, mintha ellenállhatatlan késztetést érezne arra, hogy érezze az ujjait. Néhány hónap szünet után azonban mindig újrakezdi az ujjrágást.
„Önsértéssel próbáljuk megnyugtatni magunkat”
A levélírónak a The Guardian egyik szerkesztője, Annalisa Barbieri válaszolt, aki gyakran segít tanácsaival a problémákkal küszködő olvasóinak. Válaszát egy vallomással kezdte. „Én is csináltam hasonlót: gyerekként és fiatal felnőttként állandóan letépkedtem a bőrt az ujjaimról és a lábamról – ez utóbbit néha annyira túlzásba vittem, hogy járni is fájt. Az ujjaim körül a mai napig leszedegetem a bőrt, de ez a szokásom már sokkal kezelhetőbbé vált” – fogalmazott Barbieri. A szerkesztő Emma Cullinan pszichoterapeutával is konzultált, hogy minél jobb tanácsot adhasson a kérdezőnek. A szakember a gyermekkori traumák felnőttkori – olykor kényszeres – viselkedésre gyakorolt hatásainak felderítésére és kezelésére specializálódott.
A gyerekek igencsak kiszolgáltatottak a körülöttük lévő emberek viselkedésével szemben. Ők még nem tudnak harcba szállni vagy elmenekülni a problémás helyzetekben, ezért különböző megküzdési stratégiákat dolgoznak ki, amelyek segítenek nekik megbirkózni a nehéz érzelmekkel. A szorongás miatt azonban gyakran önpusztító viselkedéshez folyamodnak, így próbálják megnyugtatni magunkat – ezek azonban csak rövid távon bizonyulnak hasznosnak, később már inkább csak a bűntudat és szégyenérzet övezi ezeket a cselekedeteket” – magyarázta a szakértő.
A válaszban kitérnek arra is, hogy amíg az érintett nem tudja pontosan, hogy mi miatt alakult ki nála az adott megküzdési stratégia és nem kezeli a kiváltó problémát, addig igen nehéz végleg felhagyni az ártó viselkedéssel. A tapasztalatok szerint néha csak jóval idősebb korban állnak készen az emberek arra, hogy feldolgozzák, mi is történt velük gyerekkorukban. Mindenesetre egy kognitív viselkedésterápia mindenképpen hasznos ezekben az esetekben (is).
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
„Legyél magaddal együttérzőbb”
„Amikor megpróbálunk felhagyni egy régen kialakult megküzdési mechanizmus használatával, gyakran nehéz érzelmekkel és emlékekkel kell szembenéznünk – valószínűleg éppen azokkal, amelyeket némileg elnyomunk az adott megküzdési stratégiával. Így tehát, még ha racionálisan tudjuk is, hogy már jobban vagyunk és nincs szükségünk erre a megküzdési mechanizmusra, tudat alatt azt fogjuk gondolni, hogy pont ezen eszközeink juttattak el minket idáig az életben – ez pedig jelentősen megnehezíti a problémás szokás elengedését” – mutatott rá a pszichoterapeuta.
Ez is érdekelhet
A szakember azt tanácsolta a levélírónak, hogy minden alkalommal, amikor feltámad benne a késztetés az ujjrágásra, próbálja meg átgondolni, hogy mi történt azt megelőzően és milyen érzések kavarogtak benne akkor – ez segíthet beazonosítani az ártó viselkedés konkrét kiváltó okot. Véleménye szerint gyakori például, hogy az érintetteknek fiatalon kellett olyan nehéz érzelmeket átélniük, amelyeket akkor még nem is voltak képesek felfogni – és ahelyett, hogy valaki megvigasztalta volna őket, egyedül kellett megküzdeniük mindezzel. A továbblépés az ilyen esetekben csak akkor lehetséges, ha az illetők megtanulnak együttérzőbbek lenni önmagukkal – ez azonban időbe telik.
