Életünkben számos terület van, amiről
nem, vagy nehezen beszélünk – különösen érzékenyek lehetnek egyes egészségügyi
témák, legyen szó akár fizikális, akár lelki kihívásokról.
Hiszünk benne azonban, hogy a megoldások a nyíltsággal kezdődnek: szembe kell
néznünk a gondjainkkal, körülményekkel, tényekkel, ahhoz, hogy változtatni
tudjunk rajtuk. És bizony az sem árt, ha ehhez megkapjuk a szűkebb és tágabb
környezetünk támogatását is, már csak ezért sem szabad hallgatni.
A HáziPatika elkötelezett amellett, hogy merjünk beszélni akár kellemetlen,
intim dolgokról is, hiszen az életünk részei. Áprilisban ezért egy egész
hónapot szentelünk „rázós” témáknak bízva abban, hogy egyre kevésbé lesznek
azok, a róluk való ízléses, de szókimondó beszéd pedig természetessé válik.
Gyerekként gyakran furcsa szabályokat találtunk ki magunknak szórakozásból. Megszámoltuk, hány lépéssel jutunk el egyik helyről a másikra. A zebrán átkelve csak a fehér csíkokra léphettünk. A lépcsőn felfelé kettesével szedtük a fokokat. A járda repedéseire tilos volt rálépni. Emellett gyakran versenyeztünk, hogy vajon ki ér fel a lépcsőházban a félemeletre, mielőtt becsapódik a bejárati ajtó. Aztán néha azon kaptam magam, hogy ezeket akkor is csináltam, ha egyedül voltam.
Akkor még fogalmam sem volt arról, mi is az a kényszeres zavar, és mivel később el-elmaradoztak ezek a „szokások”, azt gondoltam, ezek csak amolyan életkori sajátosságok. Felnőttként azonban egyre több olyan embert ismertem meg, akik „nem nőtték ki” furcsa szokásaikat. Ismerek például olyan személyt, aki használat előtt is mindig lehúzza a vécét – akkor is, ha nincs benne semmi. Egyesek nem hajlandóak meginni az ásványvizes vagy üdítős palackból az utolsó kortyot, folyton szivárvány-színsorrendbe rendezik a dolgaikat, növekvő sorrendben veszik be a vitaminjaikat és gyógyszereiket, vagy éppen ragaszkodnak ahhoz, hogy a bizonyos dolgokból mindig pontosan ugyanannyi legyen egymás mellett.
Legtöbbjük – és környezetük – fejében megfordult már, hogy a szokatlan rituálék hátterében nem állhat-e az obszesszív-kompulzív zavar (OCD), vagy más néven kényszerbetegség. Nos, anélkül, hogy megpróbálnám bármelyiküket is diagnosztizálni, az alábbiakban bemutatom, hogy mi is pontosan ez a zavar, és hogyan élik meg azok, akiknek orvosi papírjuk is van róla.
Kényszergondolatok és kényszercselekvések
Ahogy már betegségismertetőnkben is olvashattad, az OCD-nek két fő komponense van: a nagyfokú feszültséget generáló, megszállott gondolatok, valamint a kényszeres cselekvések végezése a feszültség csökkentése érdekében. „A kényszergondolatok az egyén tudatát tartósan elárasztó és visszatérő gondolatok, késztetések, elképzelések vagy képek, amelyek nemkívánatosak, valamint nagy szorongást és szenvedést okozhatnak számára” – konkretizálja ismertető posztjában a Mélylevegő Projekt.
A mentális egészséggel kapcsolatos edukációval foglalkozó magyar csapat arra is kitért, hogy egyesek kényszeres rituálékat is kialakítanak, aprólékosan kidolgozott részletekkel, amelyek végrehajtása egy időre megkönnyebbülést, nyugalmat vált ki az érintettből. Ha viszont valamiért nem sikerül pontosan, a „szabályok” szerint kivitelezni a kényszercselekvést, az szintén óriási szorongást eredményez. Sokan ugyanis meg vannak róla győződve, hogy ezek a cselekedetek megvédik őket attól, hogy valami rossz történjen velük.
"Ha minden erőmmel nyomni kell, nem jön ki alulról minden?" – a szülést kísérő tabuk és félelmek
Az ismeretlentől egyértelműen tartunk, főleg ha az egy olyan élmény, amiről ha mást nem is, egy dolgot mindenki tud: nagyon fájdalmas. Harminc nő megkérdezésével készült, nem reprezentatív felmérésünkből kiderül, mitől féltek leginkább a nők szülés előtt, és van-e olyan, amit szerettek volna tudni, de nem merték megkérdezni a nőgyógyászuktól.
A legtöbben tisztában vannak vele, hogy viselkedésük értelmetlen és eltúlzott, azonban nem tudnak megszabadulni a tünetektől. Ezek hatalmas szenvedést okoznak az egyének mindennapjaiban, a napi feladataikat is sokan képtelenek elvégezni” – fogalmaztak.
A bejegyzésben azt is kiemelték, hogy attól még nem nevezhetünk valakit OCD-snek, mert szereti a katonás rendet maga körül vagy csak a megadott sorrendben hallgatja meg a dalokat egy albumon. Ahogy még az sem számít kényszergondolatnak, ha otthonunk elhagyása után eszünkbe jut, hogy vajon kihúztuk-e a vasalót; vagy a buszra szállva arra gondolunk: ha megfogjuk a kapaszkodót, biztosan rengeteg kórokozó kerül a kezünkre.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Klinikai értelemben akkor nevezhetünk valakit kényszerbetegnek, ha a tünetei – tehát a tolakodó gondolatok és a kényszercselekvések – legalább két héten keresztül fennállnak, napi egy óránál többet kitesznek valamit jelentősen kihatnak az életvitelre, a kapcsolataira, munkavégzésére és egyéb fontos területekre. A kényszercselekedetek végzése megakadályozhatja például, hogy az illető haladni tudjon a feladataival. De az is előfordulhat, hogy valaki akár elindulni sem tud otthonról, mert aggasztó gondolatai miatt folyton ellenőrzi, hogy elzárta-e a gázt/vizet, becsukta-e az ablakokat, kihúzta-e a konnektorból az elektronikai eszközöket.
Gyakori kényszergondolatok például az alábbiak:
- önsértés;
- mások bántalmazása;
- baleset előidézése;
- betegségektől és/vagy a szennyeződésektől való beteges rettegés; aszimmetria által kiváltott szorongás;
- tiltott vagy perverz szexuális gondolatok;
- bűnösséggel kapcsolatos aggodalmak;
- az átélt események folyamatos újrajátszása és elemzése
Sokaknál előforduló kényszercselekvésnek pedig a következők számítanak:
- szertartásos kézmosás, fürdés, vécéhasználat vagy fogmosás;
- kényszeres takarítás, a tárgyak folyamatos tisztogatása;
- a zárak, a tűzhely és a vízcsap szüntelen ellenőrzése;
- tárgyak folyamatos igazgatása, rakosgatása, hogy minden a „megfelelő helyre” kerüljön;
- szigorú szabályok és/vagy sorrend szerint végrehajtott cselekedetek; számolási, ismétlési rituálék;
- haszontalan, felesleges dolgok felhalmozása
A kényszeres zavar a legtöbb esetben serdülő- vagy fiatal felnőttkorban kezdődik – a férfiaknál jellemzően korábbi életszakaszban. A tapasztalatok szerint az OCD gyakran társul depresszió, szorongásos zavar, evészavar, szerfüggőség vagy Tourette-szindróma mellé. Bizonyos esetekben szervi oka is lehet, kiválthatja például neurológiai betegség, gyulladás, epilepszia, fejsérülés, valamint daganat is.
A betegek többsége normális intelligenciaszinttel rendelkezik, és a kényszeresség kialakulásának esélyét nem befolyásolja sem a kultúra, sem a vallásosság, sem a társadalmi vagy gazdasági helyzet. A pszichoanalitikus elmélet szerint viszont komoly szerepet játszhatnak a zavar megjelenésében a pszichoszexuális fejlődés bizonyos szakaszaiban átélt traumák, valamint a gyermekkori negatív élmények – például a szülők válása, hozzátartozó súlyos betegsége vagy halála. Bár a kényszerbetegek furcsa gondolkodását és rituáléit gyakran hasonlítják a skizofrén személyek viselkedéséhez, a kényszeres beteg valóságérzéke teljesen ép.
Milyen az élet OCD-vel?
A fentiek alapján már lehet némi elképzelésed arról, hogy a kényszeresség mennyire megváltoztathatja egy ember életét. A Redditen azonban rengeteg érintett osztotta meg személyes tapasztalatait, amelyek jól érzékeltetik, pontosan milyen együtt élni ezzel a zavarral.
Volt, aki arról számolt be, hogy bosszantó és kínkeserves tud lenni az OCD. Más pedig úgy fogalmazott: ilyenkor az agy szó szerint az elképzelhető legrosszabb ötleteket, képeket generálja, amelyeket még a rituálék sem feltétlenül tudnak enyhíteni.
Gyakran eszembe jut, hogy leszúrom a kutyámat. Őrjítő, mert teljes szívemből szeretem a kutyámat, soha nem akarnék ártani neki. Mégis ott van ez a tolakodó gondolat, amit egyszerűen nem tudok kiverni a fejemből. Vagy például meglátok egy aranyos kisgyereket, és az egyik pillanatban még arra gondolok, »milyen aranyos ez a kisgyerek«, majd a következő pillanatban bepánikolok, hogy ezek talán pedofil gondolatok, és nem tudok lehiggadni, amíg be nem veszek egy szorongásoldót vagy nyugtatót. Ezek a gondolatok egyszerűen nem akarnak eltűnni, még ha logikusan gondolkodva tudom is, hogy értelmetlenek” – írta az egyik érintett.
Az egyik hozzászóló azt írta, OCD-sként az élet olyan, mintha valaki állandóan figyelné az embert és ítélkezne felette, másvalaki pedig úgy fogalmazott, „olyan, mintha egy zaklató élne a fejedben”. „Az OCD nem »aranyos« vagy »furcsa«, hanem kimerítő és dühítő. A terhességem alatt abbahagytam a gyógyszereim szedését, de óriási hiba volt. A Watts-család ügye egyszer csak félelmetes, tolakodó gondolatokat hozott elő belőlem. Az apa, Chris megölte a gyerekeit, és attól rettegtem, hogy én is ezt fogom tenni. Nem sokkal később öngyilkossági rögeszmém alakult ki: folyton az járt a fejemben, hogy ha egyedül maradok, kárt teszek magamban. Három napig feküdtem kórházban, és csak sírtam. Végül visszaállítottak a gyógyszerre, és felemelték az adagomat. Egy hónap múlva már sokat javult a helyzet, de 6 hónap kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, tényleg »meggyógyultam«. Hipochondriával és egészségszorongással ugyan még mindig küzdök, de ezek sokkal kezelhetőbbek” – mesélte a nő.
Az egyik kommentelő bevallása szerint a kényszeres zavar miatt az ember úgy érzi magát, mintha állandóan tojáshéjakon lépkedne. „Képtelen vagyok ellazulni, mert rettegek attól, hogy valamit rosszul csinálok” – fogalmazott. Egy másik érintettet pedig arra késztet a kényszeresség, hogy mindig ráüssön négyszer az asztalra, különben „valami rossz történhet”, ami az ő hibája lesz. „Tap, tap, tap, tap, minden rendben” – jegyezte meg. Megint mások pedig arra mutattak rá, hogy az is komoly nehézségeket okoz, hogy a környezetük azt gondolja: a kényszergondolatokkal elég lenne csak nem foglalkozni, és maguktól elmúlnának, illetve a kényszercselekvésekről is le lehetne önerőből szokni, csak „nem akarják eléggé” az érintettek.
„Az OCD elvette az életemet”
Egy másik fórumon arról vallottak a kényszeres zavarral küzdő felhasználók, hogy úgy érzik, az OCD miatt elvesztették saját magukat, valamint mindent, ami valaha is örömöt szerzett nekik az életben. „Én például a legtöbb hobbimat feladtam, mert a tolakodó gondolataim miatt lehetetlenné vált, hogy bármit is csináljak. Fáradt vagyok. Nagyon elegem van ebből, és úgy érzem, sosem lesz vége: életem hátralévő része ebben a végtelen, koromsötét űrben telik majd, ahonnan képtelen vagyok kimenekülni” – írta a beszélgetés kezdeményezője.
Volt, aki úgy fogalmazott, teljesen kifosztva érzi magát, hiszen az OCD tönkretette az álmait, életcéljait is. „Ez a betegség mindent elvett tőlem. Ezen a ponton már nem is akarok élni” – ismerte be. Egy másik kommentelő pedig úgy írta körül a problémát, hogy az élet OCD-sként olyan, mintha egy játékot a legnehezebb fokozaton játszanánk. „Nehéz normális életet élni, amikor állandóan zaklatnak a saját gondolataim” – fűzte hozzá.
Az egyik hozzászóló pedig nem saját magáról, hanem nővéréről írt. Mint kiderült, testvére komolyan szorong attól, hogy esetleg megbetegszik, ezért amikor kezet fog valakivel vagy megérint valamit, kényszeres kézmosásba kezd – de nem ám szappannal: fertőtlenítőszerrel és mosószerrel sikálja kezeit. Ha pedig valaki túl közel áll hozzá, miközben beszélgetnek, utána legalább húsz percen át mos fogat, míg a végén már mindenhol vérezni kezd az ínye. A család a gyógyszeres kezeléstől várja a megváltást – az egyszer már segített a betegen, azonban a nő később visszaesett.
Látható tehát, hogy az OCD milyen sokféle lehet, közös azonban az érintettekben, hogy mindenki szenved a kényszergondolatai és rituáléi miatt. A szintén OCD-vel küzdő, és egyben sorstársait is kezelő, engedéllyel rendelkező terapeuta, dr. Stacy Quick szerint az alábbi öt dolog a legfontosabb, amelyet mindenkinek tudnia kell erről a zavarról:
- nem olyan, amilyennek a legtöbb ember gondolja;
- nem mindenkinél ugyanúgy mutatkozik meg, számtalan formája, manifesztációja létezik;
- nem mindig jár látható, egyértelműen észrevehető és beazonosítható jelekkel – főleg akkor, ha más zavarok is társulnak mellé;
- súlyos hatással lehet a mindennapi életre;
- nagyon jól kezelhető, akár hosszú távú tünetmentesség is elérhető.
Az érintettek már többféle kezelési módot is igénybe vehetnek. A két leggyakrabban alkalmazott terápiás módszer a gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia – a legjobb eredmények azonban a kettő kombinálásával érhető el. A kényszerbetegek kezelésére számos pszichoterápiás módszert alkalmasnak tartanak, a szakmai álláspont szerint azonban a viselkedésterápia, azok közül is az ingerexpozíciós-válaszmegelőzéses technika (ERP) a leghatékonyabb.
Ez is érdekelhet
A nagyon súlyos, a hagyományos terápiákra egyáltalán nem reagáló esetekben viszont idegsebészeti beavatkozásra is szükség lehet. Egyébként azért is nagyon fontos, hogy ezt a zavart komolyan vegyék és időben kezelni kezdjék, mert egyes becslések szerint a kezeletlen OCD-sek körében tízszer gyakoribb az öngyilkosság, mint a mentálisan egészséges populációban.
