Mi, emberek sokfélék vagyunk. Közös bennünk azonban, hogy időnként mindannyian rosszul érezzük magunkat: stresszelünk, szorongunk, aggódunk, idegeskedünk, bánatosak vagyunk. Az viszont, hogy mindezzel hogyan birkózunk meg, szintén nagyon eltérő. Sokan a hobbijukban vagy a sportolásban találnak menedéket, amikor rájuk törik az ajtót a nehéz érzések. Egyesek pedig – tudtukon kívül – kényszeres tevékenységekbe menekülnek, a megnyugvásban és a javulásban bízva.
Ez utóbbi csoportba tartozik az úgynevezett dermatillománia is, amely szó szerint mániákus bőrtépkedést jelent, de ide soroljuk a bőr kényszeres csipkedését, szurkálását, kaparászását és rágását, a bőrdarabok levagdosását, a bőrhibák folyamatos piszkálását, a var lekapargatását vagy a pattanások véresre-sebesre nyomkodását is. Ez az igencsak ártalmas megküzdési módszer egy olyan mentális betegség, amely rokonságban áll a rögeszmés-kényszeres zavarral (OCD), a szakirodalom azonban a testközpontú ismétlődő viselkedés (BFRB) elnevezésű impulzuskontroll-zavarok közé sorolja.
Olyan, mint egy ördögi kör
Egy-egy viszkető csípésnyom, zavaró seb, heg vagy bőrhiba időnként mindenkit késztethet arra, hogy gyakrabban fogdossa, dörzsölje, kapargassa vagy nyomkodja a bőrét. A brit egészségügyi szolgálat (NHS) szerint a dermatillománia abban más, hogy az érintettek képtelenek ellenállni a vágynak, hogy tépkedjék vagy más módon károsítsák a bőrüket. Sokan gyakran észre sem veszik, hogy csinálják – előfordulhat például, hogy álmukban vakarják véresre magukat, illetve unalomból kaparják el apró pattanásaikat és anyajegyeiket. A bőrbetegségek, a nagymértékű stressz, a gyűlölt bőrhibák és a negatív érzelmek mind növelik a késztetést. (A dermatillománia egyébként viszonylag gyakorinak számít: a becslések szerint csak az Egyesült Királyságban húszból egy embert érint, többségében nőket.)
Egyes feltételezések szerint a dermatillománia kialakulásának kockázatát jelentősen növeli a tökéletes, makulátlan bőr iránti vágy. Az érintett pedig paradox módon elhiteti magával, hogy kénytelen elkaparni a sebeit és kinyomkodni a pattanásait a szépség érdekében. Ebből azonban logikusan az következik, hogy a káros szokás miatt a mániás személy egyre több bőrhibával szembesül, amely még komolyabb önsértésre hergeli őt – belekerül tehát egy ördögi körbe, amelyből nehéz szakértő segítsége nélkül kievickélni.
A mániás személyek számtalan módszert találhatnak arra, hogy felsértsék, megsebesítsék vagy letépkedjék a bőrüket. Sok érintett például az ujjait, a körmeit, a fogait, esetleg egy csipeszt, gombostűt vagy ollót használ ehhez. Ám ahogy dr. Lisa Zakhary, a Harvard Health szakértője rámutatott, ennek a viselkedészavarnak a visszatérő bőrelváltozások és a maradandó hegek mellett egyéb veszélyes következményei is lehetnek. Kialakulhat például súlyos fertőzés, depresszió, szorongás, vagy akár társadalmi elszigeteltség is – a szégyenérzet pedig szinte borítékolható. Mindezt a dermatillomániával küzdők vallomásai is alátámasztják.
„Halogattam az orvos felkeresését, ameddig csak tudtam”
Izzy Wight, a Fashion Journal újságírója a portál hasábjain vallott arról, milyen leélni egy évtizedet a kényszeres bőrtépkedés társaságában, majd megtanulni együtt élni vele. Elmondása szerint kisgyermekkora óta hajlamos volt a szorongásra, ám csak huszonegy éves korában jött rá, hogy furcsa önsértési szokása valószínűleg komolyabb, mint egy egyszerű hóbort. Akkor már gyakran órákat töltött azzal, hogy bikinivonaláról – és egyéb testtájairól – szőrszálakat és bőrdarabkákat tépkedjen, amely végül nyílt sebeket eredményezett. Egyik nyáron például nem is mert strandra menni, annyira szörnyen nézett ki az érintett terület.
Egyébként, ahogy sokaknál, Izzy-nél is az arcbőr folyamatos piszkálásával, a mitesszerek és pattanások nyomkodásával, valamint a kisebb dudorok kapargatásával indult a mánia. Egy idő után viszont annyira nyomasztotta őt az arcának állapota, hogy áttért kevésbé észrevehető területekre. Ekkor kezdte módszeresen károsítani bikinivonalának, a combjai belső oldalának, valamint a körömágyainak bőrét. Így már nem jutottak eszébe káros szokásának következményei, akárhányszor a tükörbe nézett – ez pedig csak a bőrtépkedés súlyosbodásához vezetett.
Sebei végül elfertőződtek, ezért nem tagadhatta tovább, hogy nagy bajban van, és segítséget kért. Az első orvos azonban, aki kezelte, nem vette komolyan a problémát, és néhány antibiotikumkúra felírásával el is intézte az egészet. A nő csak évekkel később mert újra szakemberhez fordulni, és vállalkozott egy kognitív viselkedésterápiára (CBT), amelyet számos kényszerbetegség és egyéb magatartászavar kezelésére is igen nagyon hatékony módszernek tartanak.
A sikertörténetem még nem teljes, ugyanis bár már jelentősen mérséklődött a mániám, még nem tudtam teljesen felszámolni a káros viselkedést. Kitapasztaltam azonban néhány trükköt, amellyel megszüntetni nem, csillapítani azonban tudom a bőröm tépkedésére irányuló késztetést. Először is megszabadultam a veszélyes eszközeimtől, például a szemöldökcsipesztől, és már inkább gyantáztatom a szemöldökömet. Kidobtam továbbá az összes nagyítós tükröt is. Amikor pedig jön a vágy vagy éppen unatkozom, lefoglalom a kezeimet – a stresszlabda például nagyon bevált. De sokat segít a párom is abban, hogy kordában tarthassam a mániámat. Hajlamos vagyok például véresre tépkedni a körömágybőrömet, anélkül, hogy észrevenném. A kedvesem azonban megállítja a kezemet, ha rajtakap, és gyengéden, de határozottan megkér, hogy hagyjam abba.”
„Minden este megfogadom, hogy abbahagyom”
A Headspace oldalán is megjelent egy vallomás arról, hogyan is néz ki egy dermatillomániás napja. Az anonim beszámoló írója például minden este megfogadja magának, hogy nem teszi többé, mégis újra és újra elhatalmasodik rajta a késztetés, hogy eltüntesse bőrhibáit. A nő a grízes bőrként is emlegetett, keratózis piláris nevű bőrbetegséggel küzd, amely helytelen bőrmegújulási folyamattal és a keratin túlzott felhalmozódásával jár együtt. Mindez fehér vagy pirosas, kemény, pattanásszerű dudorokat hoz létre az érintett bőrén – jellemzően a felkaron, a combon és a fenéktájon, de ritkábban az arcon is előfordulhat.
Amikor csak lehetőségem adódik, elbújok és keresek egy kósza dudort, amit esetleg ki tudok nyomi. Úgy vadászom a saját bőrömre, mint egy zsákmányt kereső oroszlán – és utálom. Utálom, hogy tönkretettem a testemet. Amikor filmekben vagy képeken csinos, jólöltözött nőket látok, én nem a keskeny derekukat vagy a tökéletes hajukat irigylem, hanem a sima bőrüket, és azt a magabiztosságot, amellyel nyilvánosan meg merik mutatni a karjaikat vagy a hátukat, míg az enyémen a saját kezeimmel alkotott hegek hemzsegnek.”
Vallomásában kitér arra is, hogy a kis dudorok nyomkodása közben transzszerű állapotba esik, és akár egy órán át is gyötri a bőrét. Amikor viszont ráeszmél, hogy mit művelt, elborzad a karjait borító vérző foltok látványától. „Nem tudok elképzelni egy napot sem, amikor ne nyomkodnám a bőrömet, jelenleg ez a mánia irányítja az életemet. De remélem, egy nap visszaveszem az irányítást, még akkor is, ha a hegek örökké megmaradnak” – fogalmazott.
„Drága bőrápoló termékekkel vigasztalom magamat”
A Women’s Health oldalán pedig Lauren Brown írta meg saját kálváriáját. Beszámolója szerint ő egy-egy epizódja során akár 30 percen keresztül is nyomkodja arcbőrét, amelynek jellemzően az a vége, hogy arcát lángvörös, helyenként vérző foltok borítják. Néha annyira túlzásba viszi a dolgot, hogy még a barátaival leegyeztetett programokat is lemondja, a sebhelyei miatt ugyanis nem mer mások előtt mutatkozni.
Lauren dr. Sheri Jacobson pszichoterapeutától megtudta, hogy bőr kényszeres piszkálását gyakran az alacsony önbecsülés, illetve a feldolgozatlan lelki fájdalom táplálja, de állhat a háttérben egy rejtett meggyőződés is, miszerint a világ alapvetően egy veszélyes hely, és az érintettnek meg kell próbálnia átvenni az irányítást.
A cikk szerzője egy Facebook-csoportot is megemlített, amelynek célja, hogy támogató közösséget biztosítson a dermatillomániás személyeknek. Az övéhez nagyon hasonló történetekből megtudta: gyakori, hogy az érintettek drága termékekre költenek, hogy ápolni tudják tönkretett bőrüket. A jelenleg 31 éves Katryna például úgy fogalmazott, „ez az ár, amelyet szó szerint meg kell fizetnem ezért a megnyugtató, de káros szokásért.”
Jóval több, mint egy esztétikai probléma
A fentiek alapján fontos ismételten kihangsúlyozni, hogy ez a rendellenesség jócskán túlmutat az esztétikai problémákon. A súlyos dermatillománia olyan mértékű bőrkárosodáshoz is vezethet, hogy annak helyreállítása már csak műtéttel, például bőrátültetéssel lehetséges. Az újra és újra „felnyitott” sebek pedig a csúnya hegesedés mellett a szepszis, vagyis az úgynevezett vérmérgezés kockázatát is magukban rejtik.
• duzzanat, bőrpír vagy más színváltozás a sérülés körül,
• felgyorsult szívverés vagy légzés,
• láz vagy hidegrázás,
• zavartság,
• kórosan alacsony vérnyomás,
• szédülés vagy ájulás.
Az egészségkárosító következmények mellett azonban nem törpülnek el a mentális hatások sem. A látható sérülések miatt érzett szégyen és a rossz szokás folytatására késztető inger az érintettek munkájára vagy kapcsolataira is jelentősen kihat. A 34 éves Ashley pedig bevallotta, hogy betegsége még a nemi életére is erősen rányomta a bélyegét.
Ragaszkodom ahhoz, hogy kizárólag lekapcsolt lámpák mellett szexeljünk, hogy a férjem ne lássa a lepusztult bőrömet” – írta.
„Ez csak egy rossz szokás, úgysem lehet kezelni”
A súlyosbodás és a következmények megelőzése miatt tehát nagyon fontos lenne, hogy komolyan vegyük ezt a kórképet. Ezt azonban megnehezíti, hogy a társadalom egyszerűen csak egy rossz szokásként tekint a bőr állandó piszkálására, felsértésére. A mentális egészséggel kapcsolatos edukációval foglalkozó magyar csapat, a Mélylevegő Projekt azonban kapcsolódó posztjában felhívta a figyelmet arra, hogy a dermatillománia egy létező mentális zavar, dermatológus és pszichológus/pszichiáter bevonásával azonban jól kezelhető és karbantartható.
Ez is érdekelhet
A Cleveland Clinic összefoglalójában rámutatnak arra is, hogy a dermatillománia egy egész életen át fennálló állapot, és folyamatos a visszaesés veszélye. Szakértői segítséggel azonban elérhetőek akár hosszan tartó panaszmentes időszakok is. A leghatékonyabb kezelési módnak a gyógyszer – például antidepresszáns, antikonvulzív szer vagy antipszichotikum – és a korábban már említett kognitív viselkedésterápia kombinációját tartják. A tartós javuláshoz azonban elengedhetetlen az is, hogy az érintett teljesen őszinte legyen az állapotával kapcsolatban – magával és a kezelőorvosával szemben is. Erősen stresszes időszakokban pedig kesztyű viselését vagy a gyakran piszkált testfelületek eltakarását javasolják a szakértők.
