Az utcai rablástól a terrortámadásig számos esetben kényszerülhetnek védekezésre az áldozatok. Aki még soha nem élt át ilyen eseményt, fogalma sincs róla, hogyan reagálna. Lennének önvédelmi módszerei? Vagy ha tanulta, vajon alkalmazná az adott helyzetben? Szakembert kérdeztünk erről.
Több nemzedék élhetett békében
„Hogy mit vagy kiket is nevezünk békeviselt nemzedéknek? Ez egy versben megfogalmazott fogalom, amely gyakorlatilag arra a generációra vonatkoztatható, akik háború után születettek, de még soha nem vettek részt háborúban” – magyarázta Bácskai Júlia pszichológus. „Az első ilyen nemzedék nagyjából az én korosztályom, minket óvtak, féltettek, mert még túl közel voltunk a második világháború traumájához. A mi gyerekeinket, vagyis a következő generációt, a mostani 40-50 év körülieket viszont mi védtük, talán kicsit túlaggódva is. Így nem hogy nem "harcképesek", de szinte mindent helyettük csináltak meg a szüleik. Ez a bizonyos »túlvédő« magatartás meglehetősen önállótlanná tette őket.„
A pszichológus szerint a mai generációknak már egészen más küzdelmeket kell megvívni. „Az őket követő generációk szerintem már nem mondhatók békeviseltnek. Amikor azt feltételezzük, hogy a mostani fiatalság kissé elpuhult, akkor jön a felismerés, hogy a rendszerváltás után gyakorlatilag harcra kellett tanítani a gyerekeket. Természetesen nem fizikai harcra és agresszióra, de a versenyszellem annyira eluralkodott a világunkon, hogy a vetekedés és rivalizálás már a játszótéren kezdődik. Az anyák úgy jelennek meg a játszótéren, hogy számítanak a megjegyzésekre. Milyen a babakocsi, a játékok... Néhány »konyhapszichológia« könyv elolvasása után rögtön azt is megtudhatják, hogy elég jó anyák-e, vagy tíz pontban kifejtik számukra, hogy mit csinálhatnának jobban".
A modern világban tapasztalható versengés ellenére nem állíthatjuk biztosan hogy egy váratlan támadás során ki mennyire lesz harcias. Ennek ellenére, az óvatosság sosem árt.
„Azt szokták mondani: »jobb élni, mint félni«” – folytatta Bácskai Júlia. „A buddhisták szerint majd ráérünk akkor félni, hogy leszakad-e a híd,
ha ott vagyunk rajta. Tehát készüljünk fel a legrosszabbra, de várjuk a
legjobbat! Szerintem egy valós támadási helyzetben fegyvertelennek lenni nem
feltétlenül azt jelenti, hogy egyben védekezésképtelen is vagyok. Hiszen a
védekezés, az önvédelem valójában egyfajta életösztön.
Azt viszont mégsem gondolhatjuk magunkról, hogy Chuck Norris-ként leterítjük a támadót, mert láttuk a filmekben, hogyan kell…
Inkább bízhatunk az ösztöneinkben, mert valószínű, hogy a legjobb megoldás, ha elbújunk egy logikusnak tűnő helyre, amíg le nem zajlik az egész, vagy egyszerűen elmenekülünk, ha van erre lehetőségünk.”
A pánik kialakulásának feltételei dr. Kéméczy Iván szerint:
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
- csak akkor alakul ki pánik, ha valamilyen érdekeltség áll fenn (saját életünk megmentése)
- a saját érdek mindig előtérbe kerül
- sok gyakorlás javíthat az eredményeken, de nem zárja ki a pánikot
- a veszély növekedése vagy közeledésének gyorsulása növeli a pánik valószínűségét
„Akik legalábbis a terrorizmus elhárításával foglalkoznak, egyértelműen azt javasolják, hogy ha terrorcselekmény történik, akkor legjobb azonnal elhagyni a helyszínt, mert különben könnyebben az életükkel fizethetnek” – nyomatékosította Dr. Kis-Benedek József egyetemi tanár, biztonságpolitikai szakértő. „Tehát semmiképpen nem lehet azzal számolni - és nem is célszerű - hogy normál, utcán sétáló vagy kávézó emberek, ha meglátnak támadó szándékú alakokat, akkor nekimenjenek és próbálják leszerelni. A terrorizmust nem lehet összehasonlítani azzal, hogy valakik összeverekednek az utcán. Azokat szét lehet választani, be lehet avatkozni, de egy terrorcselekménynél, ahol fegyverek és vélhetően kiképzett harcosok vannak, menekülni kell. Egy fegyvertelen ember nem sok mindent tud tenni, legfeljebb a saját életét tudja menteni, ha ügyes és még szerencséje is van.”
A közelmúltban és az elmúlt években a nyugati társadalmak számára sokkoló támadások követték egymást, melyekben rengeteg ártatlan áldozat halt meg.
„2015. November 13., az a nap, amikor Párizsba mentünk, valójában egy teljesen másik koncertre. A párommal mindketten a zeneiparban dolgoztunk, tehát nekünk alap volt, hogy benézünk erre az eseményre is a Bataclan-ba” – emlékezett vissza Kövér Zsuzsa. „Mivel későn értünk oda, ezért csak az emeleten tudtunk helyet kapni. A helyet úgy kell elképzelni, mint egy régi színházi épületet. Alul az átalakított koncerttermi rész, és fent páholyok, ahol szintén ülni vagy állni lehet. A koncert kezdete után 50 perccel történt talán, hogy ütemes hangokat hallottunk. Eleinte - nyilván az agy védelmező mechanizmusának köszönhetően - egyáltalán nem arra gondoltunk, hogy egyébként valójában lőnek. Csak egy kapcsoló jelzett valahol benn, hogy valami nagyon nincs rendben. Pár perc eltelt, mire realizáltuk a helyzetet. Egyáltalán nem nevezném tudatos folyamatnak, hogy felfogtuk volna: ez terrorcselekmény és azonnal menekülni kell.”
„Logikus lett volna – és egyébként sokan ezt választották
- hogy arrafelé menekülünk, amerre érkeztünk. De a párom, felmérve a helyzetet,
inkább úgy döntött, hogy nem abba az irányba indulunk el. Valószínűleg ezzel
megmentve az életünket. Mivel korábban turnézott itt zenekarokkal, óriási
szerencsénk volt a helyismerete miatt. A színpad felé elkúsztunk és egy hátsó
lépcsősoron elértük a vészkijáratot, ami talán régen a művészbejáró lehetett.
Valójában egy nettó 5-6 perc alatt történt eseménysorozatról beszélünk, amit átéltünk, mégis óráknak tűntek a percek. Mikro mozzanatok követték egymást, amelyeket csak utóbb fog fel igazán az ember.
Alapvetően segítő szándékú vagyok, de bevallom bekapcsolt
az önvédelmi mechanizmusom és csak menekültem. A párom tudatosan, én ösztönösen
cselekedtem. Pedig mindig tudni akarom, mi történik igazából, az a típus
vagyok, aki döntés előtt millió információt futtat le az agyában. Bizonyos
helyzetekben szoktam is mondogatni magamnak, hogy »Zsuzsi, ezek és ezek az
opcióid vannak, dönts!«.
A párom egy sokkal másabb típusú ember, mint én,
villámgyorsan mérlegelte a helyzetet. És mindezt mondom úgy, hogy az agyam abban
a pillanatban tulajdonképpen lezárt, nem is engedte befogadni azokat a
gondolatokat, hogy itt most mi történhet igazából. Persze ez is emberfüggő, mert rengetegen pánikoltak
ott a helyszínen. Voltak, akik egyszerűen ledermedtek, mozgás- és cselekvésképtelenné
váltak. A párom fejében viszont azonnal összeállt egy
mátrix, ami kimentett minket. ”
„Ha megnézzük a statisztikákat Európában, akkor azért azt lehet mondani, hogy a 2015-2017-es időszakhoz képest sokkal kevesebb terrorcselekmény fordul elő, ami legalábbis fegyveres támadásokat vagy robbanóanyagok felhasználását illeti” – erősítette meg dr. Kis-Benedek József. „Tehát manapság elsősorban késes támadásokkal találkozhatunk, amelyeket magányos merénylők hajtanak végre, ami egy teljesen más módja annak, amit korábban megszoktunk. Robbantásos támadások azért ritkábban történnek. Ennek sok oka van, többek között az is, hogy a hatóságok is erőteljesebben fel vannak készülve. Nem lehet olyan könnyen most már fegyverzetet, robbanóanyagot szerezni, mint korábban. Nem állítom, hogy lehetetlen, de nem olyan könnyű, mint régebben volt. Az érintett hatóságok egyrészt feltérképezik a potenciális embereket, lehetőség szerint figyelemmel kísérik, vagy akár ki is utasítják az országból. De sajnos vannak olyan cselekmények, amikre lehetetlen felkészülni.
Arról nem beszélek, hogy létezik az úgynevezett elmebeteg elkövető, aki kielégülést szerez azzal, hogy megöl más embereket. Tehát nem tudjuk, hogy mi vagy ki áll mögötte, nem tudjuk, hogy hányan lehetnek körülötte, és elég gyakran előfordult – még ha nem is Európában - az a gyakorlat, hogy történik egy támadás, és mire odaérnek a mentőalakulatok, akkor hajtanak végre egy újabbat, még nagyobb emberáldozatot okozva.
Mi, itt Magyarországon még kevésbé vagyunk hozzászokva egy ilyen jellegű cselekményhez. Nem olyan körültekintőek vagyunk, mint máshol. Hogy egy izraeli példát hozzak fel, ott meglátnak egy olyan csomagot, ami nem tartozik látszólag senkihez, azonnal értesítik a hatóságokat, akik kijönnek, és általában ezeket fel szokták robbantani. Nem viszik sehova, nem vizsgálgatják, megsemmisítik mozdítás nélkül. Egy magyar ember nem így gondolkodik, kevésbé figyel. Pedig a legjobb az óvatosság, és figyelni kell. Én, ha valahol leülök, akkor mindig a környezetemet megnézem, hogy kik vannak ott. Nem restellem, voltam már itt Magyarországon olyan helyzetben, hogy egy buszról a következő megállóban leszálltam. Magyarországon, különösen a fiatalok esetében, nagy bulizások során lehet látni azt, hogy ilyen biztonsági kérdésekkel nem nagyon foglalkoznak. A nagy őrületben, nagy zenei programok átélése során nem gondolnak a veszélyre. Alapvető, hogy ha bemegyek egy helyre, akkor megnézem, hol van a vészkijárat, hol lehet kimenni, merre van menekülési lehetőség. Tudom, hogy ezt sokan nem teszik meg. Ezzel meg lehetne akadályozni sok olyan eseményt, ami nem feltétlen terrorizmushoz köthető, mert lehet akár egy tűzeset is.
Jellemzően akkor van baj, amikor kitör a pánikhelyzet. Erre fel lehetne készíteni az embereket, hogy ilyenkor mi a teendő. Ha mindenki hanyatt-homlok fog menekülni, akkor elkerülhetetlenül letapossák egymást. Amikor valaki elesik, akkor máris mennek át rajta, nincs kiút. Ez persze ösztönös menekülési vágy vagy inger, természetes dolog. De én úgy gondolom, hogy többet kellene ezt az egész témát tanítani, és óvatosabbaknak kellene lenni az embereknek. Fő az óvatosság, vagy inkább a megelőző óvatosság. A hatóság részéről elsődleges a jelenlét. Amikor van egy nagyobb rendezvény, akkor nem civil ruhában kell sétálgatni, hanem legyenek ott fegyveres emberek egyenruhában, amely elriasztó hatású.
Véleményem szerint el lehet kezdeni már a családban arról beszélni, hogy milyen helyzetek adódhatnak és ilyenkor mi a legokosabb. Egy tízéves gyerek már nyitott és megérti, valahol ilyen korban ideálisak az első beszélgetések. Látniuk kell, hogy milyen élet van körülöttük, hogy vigyázhatnak magukra. Vagy még azt is meg kell tanítani, hogy mi történik akkor, hogyha látnak valami olyan nagy csoportosulást, amiből esetleg valami baj származhat, vagy ne álljanak szóba idegennel, gyanús személyekkel. Ez egyfajta „családiskola”, de az iskolában is a nevelés során azért egy kicsit többet kellene ezzel foglalkozni, és időben kellene kezdeni ezeket a dolgokat.
Ez is érdekelhet
Nyomasztó gondolat, de az agresszivitás, agresszivitást szül. Bizonyos félőrült emberekkel szemben nem biztos, hogy az agresszív fellépés a legjobb módszer. Jobb a rugalmas visszavonulás, ahogy szokták mondani. Hogy kinek milyen a vérmérséklete, változó, de szerintem a követendő magatartás az, hogy nem avatkozunk bele ezekbe a dolgokba, abból csak rossz származhat. Értesíteni kell a hatóságokat nyilván, aztán majd ők elintézik azt, ami a feladatuk.”
