Válsághelyzet mondjuk egy dohányosnak a frissen diagnosztizált tüdőrák, az édességfüggőnek a cukorbetegség, a társadalomnak a bűnbakkeresés, a bolygónak a klímaválság. Mégis, a legtöbb dohányos kevesebbet ugyan, de füstöl tovább, a cukorbeteg elkezd gyógyszert szedni, de nem tartja a diétát, a társadalomban azok válnak a legfőbb bűnbakká, akik fölszólalnak a kirekesztés ellen. A gazdaság szereplői pedig zsebre teszik az extraprofitot a fenntartható fejlődés jegyében, és háborúkat pénzelnek, abban bízva, hogy aki nyer, az túlél. Látszólag nem racionális, és nem nyerő ez a viselkedés. Vagy pszichésen mégis az? Erről beszélgettünk Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológussal.
A szakember szerint paradigmaléptékű változások akkor szoktak bekövetkezni, amikor krízisállapot áll elő, ami azzal szembesíti az egyént vagy a közösséget, hogy nem lehet a régi módon élni. Meg lehet próbálni, de az rövid időn belül összeomláshoz fog vezetni. De mi számít „krízisállapotnak”? A pozitív onkológiai lelet, vagy amikor már fullad a beteg? Sajnos, sokszor az utóbbi.
Vegyük a klímaváltozás példáját, ami egy új lelki tünetet hozott az életünkbe: a klímaszorongást. Sokak számára világos, hogy a folyamatos fogyasztásra épülő életmód nemcsak a gazdaságot pörgeti, de a klímaválságot okozó üvegházgázok kibocsátását is. Felgyorsítja a természetes élőhelyek pusztítását, és ezerféle módon fokozza a környezetterhelést. Ez megjelent a pszichénkben is, azoknál, akiket az összefüggések felismerése nyomán utolért a klímaszorongás – őket a többség időnként a „klímahiszti” vádjával illeti.
„A klímaválság értelmezése azért nehéz, mert olyan komplex jelenség, amelyre a legtöbben csak részleteiben látnak rá, és ezeket a részleteket mással is lehet magyarázni – magyarázza Kőváry Zoltán. – Ráadásul sokféle pszichológiai védekező mechanizmus tud működésbe lépni, melyek segítségével az emberek a jelenlegi életformájuk fenntartását a végtelenségig megpróbálják kitolni. Például ilyen a tagadás, a jelenségek elválasztása egymástól, ami lehetővé teszi, hogy rejtve maradjanak az összefüggések. Valahányszor az ember szorongani kezd, beindul a védekezés: a tagadás, a racionalizálás és egyéb hárító reakciók. Változást előidéző válság akkor alakul ki, amikor ezek már nem tudják oldani a szorongást.”
A nyugati civilizációban a szenvedés a pokol legsötétebb bugyrának szinonimája, amire sürgősen gyógyírt kell keresni a patikában. Holott a szenvedés ugyan testileg-lelkileg nagyon megterhelő, de teremtő erő is egyben: változtatásra kényszerít, így a kreativitás hajtóereje is lehet.
„Az igazi változtatásnak gátja, hogy a kultúránk hedonista, a fogyasztást mint legfőbb boldogságforrást állítja elénk normaként tekintet nélkül arra, hogy ez miként hat a környezetünkre – folytatja a pszichológus. - Az ember úgy születik, hogy mindennel, ami körülveszi, azonosítja magát. Aztán a szocializáció során határt húzunk az ember és a „nem ember” közé, és elvész belőlünk a minden élőlény iránti szeretet és empátia. Már az 1970-es években leírták a magába zárt, nárcisztikus, egocentrikus, „önimádó társadalom” jellemzőit, amely a végtelenségig kizsákmányolható erőforrásként tekint a környezetére, mint ami azért van, hogy nekünk jó legyen. Ez jól megmutatkozik például a nyaralási szokásainkra fazonírozott tengerpartokon. Ahhoz, hogy ezt a mesterséges határt ki-ki lebontsa magában, nem feltétlenül kell végtelen szenvedést átélni, elég szemléletet váltani, és minden élőre kiterjeszteni a szerető, óvó, gondoskodó magatartást (biofília). Kollektív szinten már nehezebb egy civilizációs szintű paradigmaváltást végigvinni.”
Annál is inkább, mert jelenleg minden a fogyasztás maximalizálására késztet. Ahogy a mozi természetes kelléke a popcorn-kóla kombó, úgy a természetben is az a legizgalmasabb, hogy ott voltunk. Amiről nem készül szelfi, az nem történt meg. Mintha a természet csak körítés lenne a mi nagyszerű személyiségünkhöz.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
„Ezek pótcselekvések – hangsúlyozza Kőváry Zoltán. - A techno-függőségekkel ideig-óráig be tudjuk tömködni azt az ürességet, amit azért érzünk, mert elszakadtunk a természettől, nem találjuk az egyensúlyt a környezetünkkel, és a puszta szemlélődésben nem találunk elég izgalmat. A folyamatos fogyasztás pedig azért abbahagyhatatlan, mert amint valami megvan, már el is tűnik a megszerzés öröme, ezért újra és újra ismételni kell. A mai életünk persze megköveteli ezeknek az infokommunikációs eszközöknek a használatát, de az arányokra érdemes ügyelni. Továbbá magunkba nézni, mennyiben járulunk hozzá mi is a természet kifosztásához.”
Tipikus példája a természet kizsákmányolásának a Fertő-tó vagy a Balaton-part körbebetonozása, és -teleépítése apartmanházakkal, a nádasok, természetes élőhelyek felszámolása – úgy, hogy ezek már a biodíszlet szerepét sem tudják betölteni. Egyéni szinten pedig abban a kertvárosi építkezési gyakorlatban érhető tetten, amely a telek teljes lepucolásával, a fák kivágásával kezdi az „ingatlanfejlesztést”, majd térkövezéssel, műfüvezéssel tünteti el a természet zavaró jelenlétét.
De hogyan működik a psziché egy olyan helyzetben, amikor a fenyegető veszély nyilvánvaló, letagadhatatlan – kezünkben a lelet, bőrünkön érezzük az időjárási szélsőségeket? Milyen érveink vannak arra, hogy ne csináljunk semmit?
„Például a relativizálás: „mit számít, hogy én mit teszek vagy nem teszek, hol van az én környezetszennyezésem a kínai gigavállalatokéhoz képest”. Ez persze részben igaz, de az, hogy vannak nagyobb vétkesek, nem nullázza le a saját részünket a globális felelősségben. Működik bennünk a tanult tehetetlenség is: „úgysem tudok érdemi eredményt elérni egyedül, inkább nem csinálok semmit”. Holott ha egy csoport elkezd aktívan cselekedni, az mozgósítja a közösségi leleményességet. Aztán ott van az úgynevezett „járókelő” (bystander) effektus: amikor sokan állunk tétlenül – mondván, miért éppen én csináljam, ha más sem tesz semmit –, akkor megoszlik a felelősség. Csak éppen a bajba jutott nem kap segítséget.”
Kőváry Zoltán szerint a környezetvédelmi mozgalmak sokáig bűntudatkeltéssel illetve drasztikus konfrontációval próbálták az embereket életmódváltásra sarkallni, ami inkább ellenállást szült. A pszichoterápiának például vannak megszívlelhető tanulságai ebben, hiszen az ember változására összpontosít.
A terápia nem tudja megszüntetni a szenvedést, de arra ösztönöz, hogy az ember tanuljon, és hatékonyabban küzdjön meg az élet nehézségeivel. A terapeuta először együttérző módon meghallgatja a problémát, és igyekszik megérteni, hogy az illető miért jutott tévútra. A változás eleinte sokszor állapotromláshoz vezet: az illető szembesül azzal, mi mindent hárított addig, és amikor elkezdi lebontani a kóros működésmódokat, átmenetileg még kiszolgáltatottabbá válik a depresszió meg a szorongás érzései iránt. Viszont amíg ki nem épül az új és hatékony megküzdési mód, a terápiás kapcsolat megtartó hatása ellensúlyozza az átmeneti meggyengülést. Ahogyan a súlyos betegség, úgy a klímaválság miatti szorongást is a társas kapcsolatok tudják oldani.
Az összekapcsolódás hasonlóan érző emberekkel meg tudja teremteni azt a közeget, amely segít közösségi szinten új boldogságmodellt találni.
Az egyén akkor lesz képes arra, hogy lecserélje a rövidlátó, hedonista, sehova nem vezető értelmetlen fogyasztási kényszert, ha társakat talál ahhoz, hogy a természettel összhangban levő életformára váltson, és abban megtalálja a tartós, mély megelégedettség és biztonság érzését.”
Ez is érdekelhet
Akármilyen is lesz az „önimádat társadalmának” átalakulása vagy épp összeomlása, nem mindegy, hogyan ér minket, ahogyan az sem, hogy addig is miként éljük az életünket.
