„Amennyire vissza tudok emlékezni, a bizarr gondolkodásmód, a hallucinációk és a téveszmék mindig is befolyásolták azt, ahogyan a világot láttam. Az állapotom úgymond együtt nőtt, fejlődött velem, és ez hatással volt arra is, hogyan alakul az életem. A skizofréniám nélkül nem lennék az, aki ma vagyok. Bár sokszor volt részem megrázó tapasztalatokban, hálás vagyok az életemért, és azért, mert kaptam egy esélyt, hogy másoknak is segíthessek” –idézte Rose-t a történetét megíró Medical News Today .
”Tudtam, hogy nem lehetnek valóságosak”
Bár Rose gyerekként sokszor furcsán viselkedett, és a szociális helyzetekkel is meggyűlt a baja, a körülötte lévő felnőttek nem igazán foglalkoztak ezzel. Próbálta elmagyarázni, mi zajlik a fejében, de senki sem vette őt komolyan azok közül, akiknek megnyílt. Végül 14 éves korában jött rá, hogy pszichotikus (pszichózisról akkor beszélünk, amikor a beteg elveszíti a valósággal való normális kapcsolatát, belátóképességét). Ekkor már évek óta mindennap hangokat hallott, és hallucinációk is kínozták. „Hajnali 4-kor vagy 5-kor keltem fel, hogy megcsináljam a házi feladatomat. Miközben mentem lefele a lépcsőn, állatokat láttam – madarakat, kutyákat és óriáspókokat –, amelyek megjelentek, majd nyomtalanul eltűntek. Tudtam, hogy nem lehetnek valóságosak” – mesélte Rose.
A lány, annak ellenére, hogy tisztában volt állapota súlyosságával, nem fordult orvoshoz, amire nyomós oka volt. „Addigra már annyiszor figyelmen kívül hagyták a pszichotikus élményeimmel kapcsolatos aggodalmaimat, és olyan gyakran gúnyoltak a tüneteim miatt, hogy veszélyesnek éreztem, ha bárki megtudja, min megyek keresztül. Mivel nem hittem, hogy segítenének rajtam, elhatároztam, hogy felnőttkoromig nem szólok senkinek.”
Kettészakadt a valóság
A következő mérföldkő akkor érkezett el, amikor Rose másodéves egyetemista volt. A hallucinációi kezdtek egyre durvábbak lenni: éppen az egyik óráján ült, amikor úgy érezte, a valóság hirtelen kettészakad, és ijesztő testen kívüli élményben volt része. Óra után kétségbeesett sms-t küldött egy barátjának, hogy azonnal találkozniuk kell. Mire megjött a barátja, Rose már nem tudott beszélni, csak összefüggéstelen hangokat adott ki, és értelmetlen dolgokat firkált egy füzetbe. A lány végül kórházba került. „A pszichiátriára csak a sürgősségi osztályon eltöltött közel 9 óra után kerültem be. A szüleim, különösen anyám, abban bíztak, hogy szép lassan újra a régi Rose leszek, de nem így történt. Valami megváltozott az agyamban aznap.”
Rose ezután még egy ideig küzdött az egyetemmel, de végül állapota miatt ott kellett hagynia. Ez nagy szomorúsággal töltötte el, ugyanakkor a veszteség, mint utóbb kiderült, valami újnak a kezdetét is jelentette. Megtalálta azt a terapeutát, akihez jelenleg is jár, és akinek nagyon sokat köszönhet. Mivel a betegsége miatt az olvasási készsége is teljesen visszafejlődött, ennek fejlesztésével is elkezdett foglalkozni. Hónapokon át mindennap órákat töltött azzal, hogy hangoskönyveket hallgatott, majd átváltott a keményfedeles könyvekre. Az elsőt még egy hónapig tartott végigolvasnia, később viszont már játszi könnyedséggel falta a betűket.
Ugyancsak fontos feladat volt, hogy megtanulja, hogyan lehet átkeretezni és megváltoztatni azt, ahogyan a hallucinációkra reagál. „A terápia során megtanultam, hogy ne harcoljak a hallucinációk ellen, és ne féljek tőlük. Csak tudomásul kell venni őket, és továbblépni. Rájöttem, hogy nincs hatalmuk felettem. Minél fejlettebb lett ez a képességem, annál ritkábbá és kellemesebbé váltak a hallucinációim: a hozzáállásom átalakítása volt a funkcionális felépülésem egyik kulcsfontosságú része” – fogalmazott Rose.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ez is érdekelhet
Másokon segít
Mivel Rose állapota szépen javult, visszatért az egyetemre, ráadásul munkát is kapott: kapcsolatba került a Students With Psychosis (SWP) nevű civil szervezet ügyvezető igazgatójával, Cecilia McGough-val, aki felajánlott neki egy állást, és Rose jelenleg vele dolgozik. „Egyszerre szolgálom a pszichózisos közösséget és merítek belőle erőt. Azt tervezem, hogy a jövőben is ezzel fogok foglalkozni, ezen kívül szeretném megszerezni a mesterdiplomát klinikai mentálhigiénés tanácsadó szakon. Néha még mindig kihívást jelent a munka, de miután megtanultam a tüneteim kezeléséhez szükséges készségeket, úgy érzem, készen állok arra, hogy szembenézzek bármivel, ami jön. Bár a skizofrénia hatással volt az agyamra és az életemre, nem tette tönkre egyiket sem. Nem a betegségem ellenére értem el az eddigi eredményeimet, hanem azzal együtt.”
